(Vaszi Jánoska emlékére) Hold födte tetőn pihen az éj, az utcák alszanak, Egy nyamvadt árnyék oson, nyomában kutyák csaholnak. Égi lámpagyújtogató jár csillagról csillagra, De egy fekete felhő fényüket rendre eloltja.

A gondolatok baleseteiről miért nem szólnak a reggeli-esti hírek?

ó halál jégcsappá fagyasztottál felolvadok-e

egyszerűen szépek mint a névtelenek a réten és mezőn felnövő fű mögött megbúvó virágok

Budapest, 2021. VI. 29.

nagyon közel és mégis mérhetetlenül távol vagy tőlem, de vagy a „vagyok, aki vagyok” engedj a közeledbe hogy még egyszer megfürödjem abban a fehér ragyogásban, amit megtapasztaltam a lányom születésekor – halálközeli állapot – négy napig zuhantam zuhantam zuhantam nem volt kapaszkodó csak az elviselhetetlen sötétség sűrű fekete félelem s fekete mélységbe zuhanás zuhanás zuhanás

ágyam alatt függ egy apró óndarabka alatta papír

a macska bizalmat szavaz nekem mert minden nap megetetem

Ott voltam Ahol az Utolsókat Rúgják

mikor a csőréből magokat ereget zúzamadár végemadár késő olyankor homokot adni sarat adni

az éjszaka sötét leple alatt kinyílt estike illatot áraszt szaporán oson a sün a füvön örök nótáját fújja a tücsök

Ahogy egy kis pénzhez jutok levágatom a bal lábamat – minek annyi csont, izület ritkulásos, sötét tünet.

már késő a költő halálát várta nem jött kénytelen-kelletlen újra költ minden ki nem élt vágyát betuszkolta maradék soraiba

Valamikor hogy tudtam én muzsikálni! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!

Valahol hatvan és hetven Között szétfolyva Mint a vadméz Forrás: szerző FB-oldala

enyvszagu kárpit süpped alattam légytetemekkel így telik el morzsák kupacával hosszan a nap közbe’ teremtek lírai álmot szemlecsukódván bomlik az ihlet elheveredvén terjed a bűz Budapest, 2021. VI. 25.

régi üveg a nedves homokban hever- szerelmi jegyzet üzenet faragott szív egy fába – szerelmes üzenet

egy téli hajnalon mikor már megéreztük hogy a virágcserépben román föld mocorog gondoltuk kiosonunk a semlegességbe

Tavaly ilyenkor még úszhattam hetente egyszer- kétszer egy illatos medencében- ó, boldog idők, szabad lárma ! az a zöld surranás a testem körül, hajamon, bőrömön gyöngyöző forró pára és a sok zagyva pletyka, steril struccpolitika, gyakran csak egyszer látott emberekkel.

Csak a semmi Itt édes-bús családapák kényelmet hívnak szerelemnek, nyalka lélekkel-csencselők dehogy szeretnek.

Élek-e még egy rendszeri váltást, tudja a hátam. Még karikáztak akkor az éjfél csillagai. Néztük a tévén egy kutya kucsmás szertelövését. Hű ebe volt ő ám ama rőtszín’ nemzeti rendnek. Budapest, 2021. VI. 12.

szemüveg szememen nem tudom hiszem-e megöregedtem arcomon barázdák elmélyült szarkaláb kúszik mindenhová

És mondá az Úr, hogy bármelyikről ehetni, csak arról az egyről sohase. A gránátalma volt egyesek szerint.

Önnön szobrunkra nézünk Először voltunk toleránsok, és azután már soha többé, acsarkodtunk, legyintettünk, gyűlölködtünk mindig-örökké.

(apámnak) Az éjjel közelebb jöttél, mint szoktál, csilló szárny, suhanó lebbenés voltál