[Delaunay]  Az I. világháború idején Spanyolországban és Portugáliában élt. Itteni festményein bizonyos tárgyszerűség is felfedezhető (csendéletek). A háború után ismét Eiffel-tornyot festett (kedves témáját), majd a 20-as években elkészítette „Futók” című sorozatát. Az 1937-es párizsi világkiállítás kapcsán – Soniával együtt – hatalmas munkába fogott: egy 780 m2-es alkotást készített a Légi pavilonba, és tíz, szintén hatalmas színes domborművet a Vasút pavilonba. Utolsó éveiben már súlyos beteg volt, 1938-ban festette utolsó „Ritmus”-át, ezután összerendezte régebbi írásait, új írásaiban pedig kutatási eredményeit foglalta össze. Montpellier-ben halt meg 1941-ben.

A költőket kiszorító festők közé tartozott Bourdelle. Majd Vlaminck. És Braque. Majd Bonnard. És Friesz

Az impresszionizmus története egy nem impresszionista festő működésével kezdődik. Édouard Manet volt az, aki munkásságával, újszerű látásmódjával utat mutatott fiatalabb festőknek. Felfedezte, hogy a vizuális jeleknek megvan az önmagában megálló rendje. 1863-ban két, botrányt kiváltó képet is festett, a Reggeli a szabadban és az Olympia címűt. Mindkettő kiváltotta a kispolgári prüdéria dühét, szemérmetlenséggel vádolták, pedig mindkét kép egy-egy ismert festmény hatását mutatja. Inkább az volt az ellenérzés oka, hogy az elfogadott akadémistákkal ellentétben Manet a színekre épít, a térhatást a kromatikus elemekkel hangsúlyozza. Mindkét mű nagy feltűnést keltett az akkor induló impresszionista festők között, bár a művész akkor még nem vállalt közösséget velük. Sohasem dolgozott az impresszionizmus munkamódszerével, és szívesen használt feketét. Utolsó éveiben születtek azok a festmények, amelyek az impresszionizmus hatását mutatják.

Manet munkásságán túl megvolt még egy előfeltétele az új stílus kialakulásának: egy tehetséges művészekből álló festőcsoport megszületése. Tagjai péntekenként a párizsi Guerbois-kávéházban jöttek össze, itt volt többek között Manet, Monet, Pissarro, Degas, és a híres fényképész, Nadar. Ezek a művészek szinte mind elkötelezett hívei voltak a plein air törekvéseknek. A szabadban festés nem az ő gondolatuk volt, de az impresszionisták vitték végig a legnagyobb művészi eltökéltséggel. A 60-as évektől nem csak tájképeket festettek, hanem figurális plein air kompozíciókat is, szabadtéri jelenetekben ábrázolták a kortársak életét. Bár a plein air a természethez, a tájhoz kapcsolódott, a festők kezdték felfedezni a világvárossá alakuló Párizs varázsát is. Manet Zene a Tuileriák kertjében című képe volt a kezdőpont a várost bemutató festmények sorában.

1854-től jutottak el Franciaországba a japán metszetek, amelyek szintén nagy hatással voltak a fiatal művészekre, elsősorban az újszerű képszerkesztéssel. Gyorsította az impresszionizmus fejlődését a fényképészet fejlődése is. A pillanatfelvétel, az újszerű rögzítésmód foglalkoztatta őket.

Csoporttá szerveződésüket gyorsította, hogy a hivatalos Szalon nem adott lehetőséget a megmutatkozásra, márpedig egy művésznek létkérdés volt egy kiállításon való szereplés. Első kiállításuk 1874-ben volt, ahol bemutatták Monet Impresszió, a felkelő nap című képét. A csoport innen kapta a nevét. Az elsőnél is nagyobb vihart kavart az 1876-ban megrendezett második kiállítás, a közvélemény csak a 80-as évek második felétől kezdett megbékélni az impresszionistákkal, amikor már újabb csoportok megjelenése borzolta a kedélyeket. Nyolcadik, egyben utolsó kiállításuk 1886-ban volt.

Az impresszionizmus a modern művészet első jelentős forradalma volt, amely magát az érzéki benyomást, az impressziót rögzítette. Az impresszionisták elsősorban a fény festői voltak, az adott dolgokat úgy ábrázolták, ahogyan adott pillanatban látták, ez az élmény vezette az ecsetjüket. A fény felbontja a színeket, a levegő rezgése elmossa a szilárd körvonalakat, a felületen reflex-hatások vibrálnak. A kritika és a közönség gúnyolódása ellenére szilárdan kitartottak ezen elvek mellett.

Ebből a látásmódból következett a sajátos impresszionista festéstechnika: a vásznon apró, tiszta színfoltokat raktak egymás mellé, amelyek megfelelő távolságból nézve optikailag keverednek, és a szemlélőben kiváltják a megfelelő szín-benyomást. A feketét elhagyják, vagy a minimálisra csökkentik. A szobrászatban az impresszionizmus a felfokozott kifejező erőben, a felszín mozgalmas fény-árnyék játékában jelenik meg. Igazán impresszionista szobrásznak szinte csak Rodint tekinthetjük. Nála hiányzik a szilárd szerkezeti váz, a tulajdonképpeni szigorú kompozíció, gyakran rögzíti a mozgást, a hirtelen mozdulatot, a pillanatszerűt, a lebbenőt.

Monet vette át a japán fametszők kedvelt eljárását, az azonos motívum sorozatszerű feldolgozását, ez az eljárás az ő tevékenysége nyomán vált az impresszionista alkotó módszer prototípusává. Leghíresebb példája ennek a roueni katedrális homlokzatáról készített sorozata.

Az impresszionizmus igazi irodalmi területe a líra és a leíró próza. Stíluseszközei között ott találhatóak a színes, varázslatos képek, a metafora, a szinesztézia, amely a megszemélyesítést és a különböző érzéki benyomásokat olvasztja össze. Szívesen él zenei hatásokkal, hangutánzó szavak használatával, formai és rímelési bravúrokkal. A színek, árnyalatok, képzetek használatában az impresszionista festészet hatását vehetjük észre.

A költők, írók a lényegből a jelenséget emelik ki, mert hitük szerint, ha a jelenséget a megfelelő pillanatban ragadják meg, a valóság lényegi sajátosságáig jutnak el. Ezért költészetük állandó kísérletezés a pillanat megragadása érdekében. A közlés alapja egy emlékező magatartás, a hangulat, a benyomás, a cselekvés emlékképként idéződik fel.

A legtöbb művész, akit az impresszionisták közé sorolnak, művészetébe a kor más irányzatait is beleépítette, így kizárólagosan impresszionista szerző nincs. Mivel az impresszionizmus Franciaországból indult, ott van a legtöbb képviselője mind lírában, mind epikában.

Az impresszionista zene tárgyát zenén kívüli forrásokból meríti, de pillanatnyi benyomásokat rögzít. Természeti képeket, jelenségeket foglal zenébe: felhők gomolygását, a víz és a szél játékát, mediterrán tájak ragyogását (például Debussy: Tenger). Az új zenei hangzásra való törekvést rendkívül jól kifejezi az egészhangúság, amely a századforduló zenéjének és vele a tonalitás felbomlásának dallamban és harmóniában egyaránt megnyilvánuló stílusjegye. Az egész hangú skálán az oktávot hat egyenlő nagyszekundra osztja, így a dúr-moll hangnemű érzetet megszünteti. A hangsor nyugtalanságot hordoz, és a lezáratlanság érzetét kelti.

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2; Idegen a síromban 3.; Idegen a síromban 4;Idegen a síromban 5; Idegen a síromban 6; Idegen a síromban 7.; Idegen a síromban 8.; Idegen a síromban 9.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ