káfé főnix

"kultúrpolip"

Retro-vita: Irodalom és szabadság

Jajna, hogy trágárság, obszcenitás, szex az irodalomban? Szabadság és szabadosság a literatúrában? Káromkodás a jambusban? Négybetűs szavak a rímkényszerben?

Nem is tudom.

A világ álszent és szemforgató. Ez tartja egyben. A hazugság. De a világ egyben szép is, csúnya is. Az irodalom feladata, hogy helyiértékén kezelje, fogalmazza meg, amikor szép, amikor csúf. Mindig a szöveg minőségén múlik, a szöveg valódiságán: befogadjuk, elutasítjuk.

A jó szöveg sok mindent eltűr, sőt, annál is többet. A jó szöveg igényli a minél tisztább és racionálisabb gondolati transzformációt. Hogy ne maszatoljuk szét. De hogy mi a jó szöveg, azt megint nehéz… Zárjuk rövidre. Jó szövegnek nevezhetjük az olyan textust, amely nem csak eltűri, de meg is követeli, hogy természetesen viselkedjenek benne a szavak.

De miről ismerszik meg a jó szöveg? Arról, hogy az olvasó azonnal természetesnek veszi a szöveg póztalan viselkedését. Mint az életben. Ez mindig az olvasóról szól. Az olvasói előéletről. Ez elválaszt, szétszed, osztályoz.

Ami a templomban obszcén, a rakodómunkások kocsmájában finomkodás. Aki az irodalmat szentélynek (Jókai romantikájának) képzeli, szentélyként érzékeli, lélegzetet visszafogva viselkedik odabent olvasóként – a legkényelmesebb célközönség. Ne legyenek új formák, utak, kifejezésmódok. A vágányok fixen, a menetrend, a sebesség szabályozva. Soha nem volt példa rá, hogy egy befutott középkorú, netán öreg író úgymond „megőrülne”, változtatna jól bevált sémáin.

Persze, mindig az a kérdés: ki, hol, miért, kinek. Példának okáért: ki írja? Példának okáért: ki olvassa? Van-e célközönségünk, megtaláljuk-e?

A szabad nyelvezetű író magának ír – az adott világ egyféle szinkrontolmácsa. Nem nyomorítja a szerkesztő, a kiadó óhaja, prüdériája, a társadalmi elvárások (vö: a világ hazug és álszent).

A legszabadabb író az, aki valakinek ír. Egyvalakinek. Ezt most nem részletezném. De ők ketten olyan világot képviselnek, amely világ nem üt el kényszeresen létük/jelenük kultúrkörétől.

A legeslegszabadabb író meg olyasszerű, mint a gleccser. Odafönt – az időben, a társadalmi teremtőerőben, a fiatalok nyelvén, a szaknyelvekben – teremnek és hullanak a szavak, mint a hó, nála (a gleccserben) tömörül össze az évtized, negyedszázad szótenyészete. Leválogatja, és halad, csúszik, nyomul lefelé. Nincs gátja. A nyelv él, mozog, terem, új változatokra, alakulatokra képesen. Pontos és szikár – amikor. Omló és áradó – amikor. Szokatlanul nevén nevez jelenségeket, radikalizál, új terminológiákkal él.

Az, hogy a nyelv pusztul, vicc. A nyers, vad, otromba, csak a meghökkentésre, pornográfiára, extrémitásra harapó irodalmi művek kihullanak.

Az irodalom emberi mozdulatok, érzelmek és fantázia. Hogy nem a hetvenes évek – tehát nem szüleink – hangján, ezen egyedül a csak hetvenes évek hanghordozását ismerők csodálkoznak. Attól soha nem hal meg egy nyelv, ha figyel a változásokra, idomul az időhöz. Az idő pedig a közbeszéd folyamatos átalakulása. Természetes folyamat. Természetellenes az volna, ha a fiatal irodalom a meglehetősen taszító nyelvi formációkban hadakozó politikát követné, a politika önmagát is lejárató szókészletét variálná. Minthogy az irodalom ritkán napi politika. Remélhetőleg egy ideig nem is tér vissza, nem telepszik rá az adott kor kortárs irodalmára. Ehhez a vágyhoz képest néhány pajzán szó, néhány nemi aktus lendületes megjelenítése – hogy úgy mondjam – ártatlan, olvasópárti magánügy.

Gergely Edit
költő, szerkesztő

Korábbiak:

Retro-vita: Egy konkrétum

Retro-vita: Jó, rossz stb.

Retro-vita: Az igazi obszcenitás a véres erőszak

Retro-vita: Szabadszájúság vagy finomkodás?

2010. szeptember 1.