3.

Tamás Sándor (Csonti) bukaresti születésű, ám Marosvásárhelyen kezdődött árvaházi karrierje: „ottfelejtették” egy bölcsődében. Életútját tekintve talán az övé a legtekervényesebb, legszínesebb, s lépten-nyomon tapasztalhatjuk, mennyire kapcsolódik a többiekéhez; amin végül is nincs miért csodálkozni, hiszen az árvaház is egy szükség teremtette „nagy család”. A Tamás Sándor furcsa viszonya hozzátartozóihoz egyben jelzi azt a végzetes érzelmi sérülést is, amit az árvaként kezelt gyermekek elszenvednek a rokoni kapcsolatokban.
Első osztályos voltam, amikor átkerültem a csíksomlyói gyerekotthonba. Anyám ott látogatott meg először. Szilenciumon voltunk a KALOT épületében. Jött a kapus: „Tamás Sanyi, itt van az anyád”. Odamentem anyámhoz, és így köszöntem: „Jó napot kívánok”. Emlékszem, a kapus erre adott egy nagy pofont, mi az, hogy így köszönök anyámnak, „csókolom”-ot kell mondani. Próbáltak nevelni, de mit kellett volna köszönnöm anyámnak? Nem szerettem, se őt, se nagyanyámat kicsi koromban sem, felnőtt koromban ugyan nem… Nagyanyám elég gyakran meglátogatott Csíksomlyón; örültem neki, ha jött, mert mindig hozott valamit, de valahogy nem szerettem őt, antipatikus személy volt. Kisgyerekként ki is szeretett volna venni az otthonból, de amikor engem is megkérdeztek erről, nemet mondtam. Néha, a vakációban hazavitt Vacsárcsiba. Egyik alkalommal nagyanyám jött, hogy elvigyen az otthonból, de én elbújtam a gyerekotthon ebédlőjében a szekrény mögé. Pechemre az igazgató pont ebédelni jött. Egy darabig még vártam a szekrény mögött, de ráuntam, és előbújtam. Megláttak. „Tamás Sanyi, jött a nagyanyja, el kell, hogy menjen vele”. Hátraküldtek a varrodába, ahol tiszta ruhát kaptam. Kimentünk nagyanyámmal a buszmegállóba, és amikor a buszt vártuk, azt mondogattam: „Én nem akarok magával menni”. „Jó, akkor maradjál itt” – mondta nagyanyám. Örömömben hátraszaladtam a varrodába, és azt mondtam az alkalmazottaknak, a nagyanyámnak nem volt elég pénze, hogy hazavigyen. Hogyan jutott eszembe ez a mese, nem tudom, de azt igen, hogy visszaadták a mocskos ruhámat, és ment minden tovább.
Most, felnőtt fejjel belátja: mind az anyja, mind a nagyanyja a maga módján, a lehetőségeikhez mérten próbáltak közeledni hozzá. Csakhogy az árván kezelt gyermek lelkénél nincs érzékenyebb műszer: azonnal jelzi a formális vagy a hamis szándékokat. Sokszor a gyermek nem is tud számot adni róla, de belül valami azt súgja, rendhagyó esemény közeleg.
3-4. osztályos lehettem – valamiféle tanfelügyelők jöttek a gyerekotthonba. Ilyenkor nagyon nagy fegyelem volt. „Tamás Sanyi, jöjjön, mert keresik”. Egy vadidegen bácsihoz kellett odamennem, aki egy Budapest csokoládét adott. Annyira megörültem ennek, hogy hamar mentem, és eldugtam, senki ne lássa, nem is mondtam el senkinek. „Sunyiban” nagyon beosztottam, megeszegettem, a papírját is őriztem két évig. Már nem emlékszem, mi lett a papírral, de arra nagyon is, hogy az egyik alkalmazott elárulta, hogy az a bizonyos tanfelügyelő bácsi az én apám. Nem emlékszem már, hogy nézett ki, csak arra, hogy elegánsak voltak mindannyian.
Apám azután többször is meglátogatott. Állítólag Sepsiszentgyörgyön volt főtanfelügyelő. Hetedikes lehettem, amikor szóltak, hogy jött hozzám valaki. A kapusszobához mentem, és apám állt ott. Azt mondta, elvisz a szüleihez. Ennek nagyon megörültem, rohantam a varrodába, hogy átöltözzek tiszta ruhába. Elindultunk apám szülőfalujába, Erdőszentgyörgyre. Életemben először ültem autóban. Szólt a zene… Akárhányszor arra járok, ez mindig eszembe jut.
A nagyszülők vártak rám és örültek nekem. Jó húsban lévő, kedves, vidám emberek voltak. Másnap Marosvásárhelyre utaztunk, ahol mindenféle vizsgálatokat végeztek, és vért is vettek tőlem. Gyerekként semmit nem értettem az egészből. Később írta meg apám, hogy a vizsgálat eredménye akkor is ugyanez lett volna, ha találomra bevisz valakit az utcáról. Ezzel a levéllel megtagadta, hogy a fia vagyok. Utána még meglátogatott, és ugyanezt elmondta szóban is. Évekkel később vallotta be, hogy ő az apám.
Az érettségi, ami általában sorsdöntő ünnepi pillanat egy fiatal életében, Tamás Sándorból valami egészen mást hozott felszínre:
…Az utolsó egy hónapban semmi másra nem tudtam gondolni, csak az járt a fejemben… mi lesz az én sorsom a továbbiakban… A gyerekotthonban az volt a rend, hogy aki végzett az iskolával, azt egy-két hónap vakációzás után felszólították: húzzon el onnan. Ez az előttem lévőkkel mind megtörtént, és én is ettől féltem. A ballagáson végig bőgtem… Állítólag anyám is ott volt, de nem emlékszem rá. Még ebédet is szerveztek nekem anyám testvérénél Csicsóban, de nekem eszem ágában sem volt elmenni hozzájuk… Visszamentem az intribe, leültem a földre, néztem a virágokat, és zokogtam. Egyedül voltam, és csak arra tudtam gondolni, mi lesz az én sorsom. Nem lesz, ahol álomra hajtom a fejemet, nem lesz mit ennem – a gyerekotthonban, ha kevés és rossz is volt az étel, de legalább biztos.
Hasonló sokk érte a katonaságnál is, amikor a leszerelésük napjai közeledtek. Számos esemény utalt ugyanis arra, hogy a felnőttek társadalma nem szívesen fogadja majd be: anyjában-apjában nagyot csalódott, kedvenc tanárát – pár napi szabadságát szánta rá – meglátogatva kiderült, hogy annak nem jelent semmit az ő gyermeki ragaszkodása, nagy szerelme nem állta ki az élet próbáját.
Amikor harmadszor kaptam permissziót, egy lányhoz mentem szilveszterezni. Vele a bentlakásban barátkoztunk össze, és meghívott a szüleihez, egy Gyergyó melletti faluba. A megállóban vártak, volt velük egy lány is, aki a testvére volt. Amikor megláttam ezt a lányt, egyből szerelmes lettem belé. Ők templomba mentek, én meg elmentem a haverinámmal haza. Nekem más sem járt az eszemben, csak ez a szép lány! Ebből a találkozásból egy négyéves szerelmi kapcsolat alakult ki. A szülei nagyon kedveltek, szerettek, a mai napig jó viszonyt ápolok velük, de azt nem tudták volna elképzelni, hogy egy gyerekotthoni legyen a lányuk férje és az unokáik apja… A katonaság nagyon nehéz volt, és nem tanultam ott semmi hasznosat, de lassan le kellett szerelni, ennek is vége lett. Tudtam, hogy megint vége a biztosnak és újra jön a bizonytalan. Az utolsó két hetem végig sírással telt, a többiek nem értették, mi bajom, hogy örömömben ennyit sírok. Pedig én a félelemtől sírtam, nem az örömtől. Csak arra tudtam gondolni, vajon mi vár rám, visszafogadnak-e a gyerekotthonba vagy nem.
Hiába telt az idő, Tamás Sándor ott állt egyedül, tető és állás nélkül a nagybetűs élet kapujában, érettségivel és katonasággal a háta mögött. Minden vágya az otthonteremtésre összpontosult.
Volt egy kis spórolt pénzem, abból a Hargita szállodában laktam egy pár napig. Kimentem a gyerekotthonba egyeztetni, hogy visszaköltözhessek. Persze hallani sem akartak a dologról, így elmentem Borsa doktorhoz, és elpanaszoltam neki, mi a problémám: nincs hová mennem, fektessen be a kórházba. Nagyon megértő volt. Talán egyedüli példa voltam Csíkszeredán és talán a világon, akit a pattanásai miatt kórházba fektetnek. A kórházból járogattam ki a gyerekotthonba egyezkedni, végül egy Szabó Anti bácsi nevű nevelő beszélt a vezetőséggel, így megengedték, hogy három napig a kórházból oda menjek haza. Szerencsére visszavettek dolgozni az építkezésre is mint szobafestő. A gyerekotthon vezetősége azt mondta, szereznek nekem lakást. Nekik ez nem sikerült, de a munkahelyem kiutalt egy munkásszállót, ahol négyen laktunk volna egy szobában, de idegenekkel, így ezt nem fogadtam el. A gyerekotthonban szerettem lenni, ott volt mindenki, akit szerettem vagy utáltam, azt éreztem az otthonomnak. Így a három napból két év lett. Az egyik osztály felügyelője lettem, segíteni próbáltam a nevelőknek, több-kevesebb sikerrel. Szerencsém is volt, mert az igazgató nem piszkált, de én azért féltem tőle…
Szombatonként ügyfélfogadás volt a polgármesteri hivatalban… Minden áldott héten mentem a polgármesterhez kihallgatásra és lakásigénylést leadni. Ez úgy működött, hogy vinni kellett a buletint, és ki kellett tölteni egy papírt, hogy kihez jöttem és milyen ügyben. Egy idő után már nem is kellett a papír, mehettem fel a polgármester elvtárshoz. A titkár elvtárs rendszeres látogatásom miatt egyszer megjegyezte: „Tamás Sándor, már megint itt van, menjen haza”, de én megmondtam neki, addig nem megyek sehova, amíg a nevem nem látom a jegyzőkönyvben. Addig jártam a hivatalba, hogy az eredménye meglett: kiutaltak egy garzont. Elintéztem a formaságokat, de a gyerekotthonban nem szóltam, hogy kaptam lakást, és a polgármesteri hivatal sem tájékoztatta őket. Örültem a lakásnak, de amikor bementem, csak a falak voltak, nekem meg semmim nem volt. Azért is „sunyiztam”, hogy maradhassak az otthonban, hogy megspóroljak egy kis pénzt, amiből lakhatóvá tudom tenni a lakást.
Szinte a saját bőrünkön érezhetjük a helyzet abszurditását: végre megoldódik nagy nehezen egyik gondunk, de mindjárt adódik is egy másik. Nyilvánvaló, hogy az árvák sorsán nem lehet gyökeresen változtatni ilyen-olyan gesztusokkal. A szabadság önmagában, ha nem vagyunk rá felkészülve, szabályosan ellenünk fordulhat. Az emberi gondoskodástól, érzésektől, társas viszonytól megfosztott szabadság pedig börtönné teheti akár az egész világot is.
Tamás Sándort úgy tűnik, jóféle, rugalmas fából faragták: rebellis természete megóvta őt attól, hogy negatív indulatai hosszabb időre maguk alá gyűrjék. Amikor például 1989 decemberében meghallotta, hogy a főtitkár házaspár kereket oldott, s Csíkszereda főterén gyülekezni kezdtek az emberek, a kollektív tüntetés után az intézetben is hozzáfogott forradalmat „csinálni”.
…Egyezkedtünk, hogy mi legyen az otthon igazgatójával. Én azt mondtam, menjünk oda és verjük meg. Igen ám, de amikor odaértünk, senkinek nem volt mersze bemenni az igazgatói irodába, így bementünk az egyik vécébe gyűlésezni. Egy fél óra egyezkedés után [mégis] csak úgy döntöttünk, hogy odamegyünk, és megmondjuk neki, mi márpedig meg akarjuk verni. A csapat egyik része már az igazgatói iroda előtt volt, amikor kilépett az igazgató, és megkérdezte, mit keresünk ott. Az egyik fiú közölte vele, hogy meg akarjuk verni, ő pedig azt kérdezte, hogy miért. Erre valaki lekapcsolta a villanyt a folyosó végén, és aki odafért, az ütni kezdte az igazgatót. Én nem tudtam megütni, mert olyan nagy volt a gyúródás, hogy nem értem el, pedig szerettem volna egyet belerúgni, ugyanis egyszer ő is belém rúgott…
Az igazgatót a szakácsnők sajnálták meg, azok kiabáltak, hogy hagyjuk békén. Én mentem, nézzem meg, mi lett a villannyal, akkor láttam, hogy Sanyi bácsi, a kazánfűtő kapcsolta le. A villany visszakapcsolódott, az igazgató elmenekült, mi meg kidobáltuk az összes Ceauşescu-képet és címereket az egész épületből, amit ő addig megtiltott. Este a díszteremben nagygyűlést tartottam, összeszedtük a gyerekotthon minden lakóját, kicsiket, nagyokat. Ott dióhéjban elmondtam, amit én is tudtam, hogy forradalom van. Aztán jött az éjszakai felügyelőnő, összekiabált bennünket, és elzavart lefeküdni.
Az új igazgató, megtudván, hogy Tamás Sándornak lakása van, kitette a szűrét az otthonból. Ezzel megkezdődött az ő felelős felnőtt élete. Szervezőkészségére fölfigyeltek a polgármesteri hivatalban, az RMDSZ-nél, a művelődési felügyelőségnél, majd egy cég alkalmazta, később függetlenként indult az önkormányzati választásokon és tanácsos lett. Sokat tett azért, hogy közvetítsen a hivatalosságok és az árvaháziak között. Olyasmit próbált kitalálni, ami az egykori otthonlakókat óvná meg az elkallódástól.
Először azzal próbálkoztunk, hogy a nem gyerekotthoni társaim karácsonykor ételt hoztak, és meghívtuk azokat, akik az otthonból kikerülve nem tudtak hova menni karácsonykor. Később gyerekotthoni találkozókat rendeztem a Flora vendéglőben. Erre a legszegényebbeket, a leginkább rászorultakat hívtam meg, akiknek valóban jól jött egy tányér étel. Az első két évben ezeket a saját pénzemen szerveztem. Amikor eljöttem a gyerekotthonból, megfogadtam, hogy ha úgy lesz pénzem, egy részéből jótékonykodni fogok, mert úgysem viszem a sírba… Később rájöttem, hogy ha létrehozok egy alapítványt, könnyebben megy a dolog, így született meg a „Remény” Alapítvány. Ezzel sikerült 1998 óta minden évben megrendezni a gyerekotthoni találkozót. Szponzorokat keresek Csíkszeredában, sok céghez elmegyek kisebb-nagyobb sikerrel, de mindig összehozom a találkozót.
És minden jó, ha a vége jó:
Ma már egy családi házban élek Csíkszeredában, amit otthonnak nevezhetek, és életemben először szeretve érzem magam, mint férfi, egy gyerekotthonban felnőtt lánynak köszönhetően. Most már tudom, milyen érzés egyszerre szeretni és szeretve lenni, egy szóval mi is az a boldogság.

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4., Árvákról – nem csak árváknak 5., Árvákról – nem csak árváknak 6., Árvákról – nem csak árváknak 7., Árvákról – nem csak árváknak 8.