Így mulat Újévkor az erdő

Volt egyszer, hol nem volt, egy erdő. Úgy hívták: Zöld-erdő. Élt ott mindenféle állat, de főleg egy nyúl. Neve: Elégjólhallok. Sok barátja volt. Például Kiskopács, Harkály Asszony unokája. Harkály Asszony, Zöld-erdő Főtanácsosa németesen beszélt, eredetiben olvasta a filozófiát és rendkívül okos volt. Nyuszi másik barátja Oszkár, aki sárkány létére siránkozó volt, de nagyon is jóravaló. Viszont Elégjólhalloknak Szalvador Móki, a festő volt a legjobb barátja. Móki arra kérte három játszótársát, hogy segítsen a Denevér Palota Nagytermének kidíszítésében, mert ott lesz Újévkor a Jégcsap Bál, amelyet Szarvasék nyitnak meg nagy balerinekként híres táncukkal, a Boleróval – emiatt hordják olyan magasan az orrukat egész nyáron.
Már reggel elkezdték a munkát, cipelték a nehéz ládákat, bennük vitték a koszorúkat, a lampionokat, a Móki által kifestett gömböket, meg a csillagszórókat. A társaságból a legmagasabb, Oszkár oda akasztotta ezeket, ahová Elégjólhallok mondta, aki apjától, Nagycsuda Danitól örökölte a rendezői és bűvészi tehetséget. Kiskopács verte a szegeket, Szalvador pedig még igazított a színeken, ellenőrizte a díszek kinézését. Dolgoztak, díszítették a Nagytermet szinte egész nap, de megérte: jó munkát végeztek! Mihelyt besötétedett öt óra tájban, ahogy télen szokott, rögtön villogni kezdett a hegyi kristályba fogott sok szentjánosbogár, akár egy óriási csillár.
Akkor a fiúk gyorsan hazamentek az odújukba vagy az üregükbe, hogy átöltözzenek, mert este tízkor kezdődött a nagy bál, és már alig jutott idejük rá, hogy mosakodjanak, elrendezzék a frizurájukat, ünneplőbe öltözzenek.
Kiskopács bekente a tollait levendulaolajjal, főként a szemőldőke fölötti csomót; a nagyanyja által kötött vörös sál helyett, melyet annyira szeretett, most tejfölszínű kikeményített ingmellbe bújt; frissen lekefélt fekete frakkba öltözött, lábára pedig a frakkhoz illő lakkcipőt húzott. A fejére kék cilindert tett, s ezek után bepúderezte a szárnya hegyét.
Oszkár Sárkány viperabőrből készült hosszúnadrágot húzott, vörös és fehér mintájút, ehhez szürke azbeszt mellényt öltött, a hozzá való zsebkendőkkel, melyek szintén azbesztből készültek – ezeket használta, mert néha akaratlanul is tüzet lövellt orra. A szárnya bőrét pedig kifényesítette és megszórta kamilla-eszenccel, hogy a leszállásakor csapott szél tavaszi illatot vigyen a Nagy Bálterembe.
Szalvador Móki borzas farkát megfésülte, aztán ünnepi kezeslábasba öltözött, amely vékony és szakíthatatlan fehér selyemből készült, nyakára pedig brazíliai ékszert, száraz diófüzért tett, amely minden lépésre megszólalt, mint a kasztanyetta – vagyis jobban mondva, minden szökkenésre.
Elégjólhallok Nyuszi pedig nem sokat teketóriázott: magára öltötte a lila csillagos kosztümöt, abban volt a Karácsonyi Koncerten is. Nagyon szerette, és meg volt vele elégedve: pompásan nézett ki benne.
Így aztán mindannyian a Nagy Bálterembe mentek, hogy fogadják az Újévet. Rendre jöttek a bálozók Zöld-erdő minden sarkából: Borzék csíkos gallérjukba bújva, Ürgéék, Pockok és Mormoták a Vérengző Farkasok által húzott hintóban érkeztek, Fácánék pedig, a kevély vitézek, vállig dekorálva és asszonyaik társaságában meneteltek, akik sokkal öregebbek voltak, mint a hadfiak és végtelenül szerények, Rókáék, a féleszűek és falánkok örökké foltos ruhában pompáztak, aztán Vidra Mester és Pocak Pók jött, majd Denevérkirály, néma kísérőinek hadával, majd Szarvasviperáék következtek sárga mellénykében, a rekedt Hollók szürke mohairnyakkendővel és Poszeidon Béka egy sor gyöngyfözérrel valamint száz békaasszonykával, feleségeivel. Megjöttek Mackóék is mosolygó képpel s puha csizmába bújtatott nagy lábaikkal. A bálba igyekeztek Bagolyék is, a nagyszájúak, tarka és ütődött kalapjaikkal meg az állandóan pletykálkodó Darázsék, aztán megérkezett a lusta és félénk Selyemhernyók nemzetsége is. Vadkutyáék fehér frakkban sürögtek a meghívottak között, s csillogó tálcáikról kínálták a pezsgőt és az előételt. A vendégsereg lassan, de biztosan összegyűlt. Mindannyian megérkeztek éjfélig. Megjött Harkály Asszony is Kiskopáccsal együtt, valamint Falábú Borz doktor, Plüssfarkú Nyúl, Mancsábacsúsztasd Róka, sőt Karel von Farágó is, egész családjával, és még sokan, sokan mások.
Már csak öt perc volt éjfélig, amikor végre megérkezett a többi barátunk is: Oszkár Sárkány, Szalvador Móki és Elégjólhallok Nyuszi is édesanyjával, Divapofa szopránénekesnővel és édesapjával, Nagycsuda Danival. Ekkor következett a nagy pillanat: Aranyszarvasék fellépése – meg is jelentek mind és kecsesen ugráltak. A sokaság pedig elismerő motyogással összébb húzódott, hogy helyet szorítsén a fellépőknek, akik elkezdték táncolni a Jégcsap Bolerót. Nagyon szépen táncoltak, kecsesen ugrottak, pirüettjeik tökéletesek voltak, de … valami mégsem jött össze, valami nem volt rendben. Végtelen hosszúra nyúlt a tánc. A nagyóra egyre csak éjfél előtt öt percet mutatott. Első Harkály Asszony, a mostani dédanyja ajándékozta ezt az órát Zöld-erdőnek. A szarvasok lassan belefáradtak a Boleróba, pedig hátra volt még a nagy mutatvány: az a pirüett, melyet éjfél pillanatára tartogattak. Rendre leálltak, nem értették, hogy mi történik.
– Elromlott az óra – pusmogta az egyik szarvas. Nem lehet tudni, hogy közülük melyik, mert annyira hasonlítottak egymásra. Ma is titok, hogyan különböztették meg őket az asszonyok, az Aranyszarvas-feleségek.
A vendégek is az órát nézték, döbbenten. Harkály Asszony, a Főtanácsos, odament, gőgösen meghallgatta az órát, aztán szakértő csőrével könnyedén megkopogtatta.
– Az óra jár – mondta a halálos csendben. – Igenis, jár! Az idő a hibás. MEGÁLLT AZ IDŐ!
Mindenki megértette, hogy nagy baj van, mert Harkály Asszony elfelejtett németesen beszélni, amihez pedig körömszakadtáig ragaszkodott, mert azzal bizonygatta, hogy arisztokrata családból származik.
– Hát ez nagyszerű! – lelkendezett Móki. – Mert akkor nem vénül meg többé senki és nem hal meg többé senki. Mindannyian olyanok maradunk, amilyenek vagyunk. Ez isteni! Nem értem, mitől ijedtetek meg annyira. Örökké fiatalok maradunk, és addig élünk, amíg meg nem unjuk. Sőt, nem kell matekből írásbelizni – sohatöbbé!
Viszont úgy tűnt: mégsem örült neki, rajta kívül, senki.
– Tavasz sem lesz többé… – mondta, sajnálkozva, Plüssfarkú.
– Hogyhogy? És nem úszunk többet a folyóban? – ébredt rá Vidra Mester.
– S a gólya sem jön többé soha – állapította meg Holló, mély fájdalommal. Ő ugyanis beléhabarodott a pirospozsgás Gólyába, aki nem akárki. Jó hírű egyiptomi negyedből származik, a Királyok Völgyéből.
– Reggel sem lesz többé soha, és más nap sem, de még a vakáció is elmarad. Olyan ez, mintha az árral szemben úsznál, és nem jutnál sehova. A folyó csak dagad, dagad, s a part egyre távolodik, soha nem jutsz el oda. Kifáradsz és érzéketlenné válsz. Már játszani sem tudsz. Ezt kívánjátok? Hogy ne játsszatok többé soha? – kérdezte Harkály Asszony, miközben az orrán le-fel állítgatta a szemüveget. És a nyugtalanító csendben, amely elborította a társaságot, megadta a választ is: – Nem hiszem. Ez nem lehet igaz. Valakinek el kell mennie Pótlógrádba.
– Pótlógrádba? Hát az hol van… – csodálkoztak az állatok.
– Pótlógrád – magyarázta Harkály Asszony, a Főtanácsos – az a hely, ahol összegyűl minden, ami már nincs. Ott van a múlt nyár és a gyermekkor, ott vannak a ruhák, melyeket kinőttünk, de a gondolatok is, melyeket nem gondoltunk végig, meg az a sokminden, amit nem tettünk meg, pedig meg akartuk tenni. Ott vagyunk mi, akik lehettünk volna, s végül oda kerülünk mi is, akik vagyunk, miután már nem leszünk.
– Hogy mondja? – suttogta Oszkár Elégjólhalloknak. – Nem nagyon értem…
– Légy csendben – pisszegte Nyuszi. Nem akarta bevallani, hogy ő sem érti igazán.
– Amolyan Sohasem Ország – folytatta Harkály Asszony, a filozófus. – Nemcsak odajut minden, hanem onnan származik minden. A most születő dal, a kisgyerek, az eszme, a probléma megoldása, és mindenekelőtt a mese, az összes mese, kivétel nélkül.
– Ez már igen! – mondta jó hangosan Oszkár, hogy helyrehozza a korábban elkövetett hibát. De pisszegett rá minden állat, mert tisztelettel hallgatta a szónokot.
– Oda megy ki az Óév, és onnan jön be az Újév – folytatta Harkály Asszony szúrós tekintetet vetve Oszkárra, aki megpróbált parányivá válni, olyan picivé, amilyenné csak a sárkány lehet, aki különben akkora, mint egy tízemeletes tömbház. – Ott folyik az Idő – mondta a szónok. – Úgy folyik, mint egy óriási folyó, Pótlógrád kellős közepén át. De mint láthatjuk, Pótlógrád ajtaja beszorult. Hallomásból tudom, Nagyanyámtól, Keiserina von Kronburg Nemes Asszonytól, hogy előfordult már egyszer: ezer évvel ezelőtt is beszorult az az ajtó. Akkor dédanyám még csak egy kis fakopács volt, kinyitotta az ajtót, és hagyta hogy az idő tovább folyjon. Ezt kell tennünk nekünk is most.
Az állatok suttogtak, visszahúzódtak egy kissé, hogy emésszék a hallottakat. Kis idő múlva –nem tudjuk, hogy mennyi telhetett el, mert emlékezzetek vissza, gyermekek: az idő egy helynem állt – valaki megkérdezte:
– Ki az, aki kinyithatja az ajtót? Hol találunk egy … lakatost?
Harkály Asszony parancsolóan nézett Kiskopácsra, aki szinte eltűnt Oszkár szárnya alatt. Kiskopács tökéletes hasonmása volt a hajdani Keiserina von Kronburgnak – és szörnyen unta már, amikor Harkály Asszony erről mesélt. Mindig szó esett róla, valahányszor Kiskopács éles csőrével sorra felnyitotta nagyanyja szekrényeit s régi fényképek, elfelejtett ócska holmik között kutatott, vagy szégyentelenül szedegetett a felhalmozott süteményből és csokoládéból, tudta mindenről, hogy hol van, semmit sem lehetett elrejteni előle. És most leleplezi őt a nagyanyja itt, a báli nép előtt.
– Jól van – mondta beletörődve, ugyanakkor kíváncsian és büszkén. Megrázta a cilinderét, amely Oszkár szárnya alatt, mondhatni, behorpadt kissé. – Megyek én. De … hová?
Harkály Asszony jelt adott, mire a falióra félreállt, kitakarva az alagutat, melynek nem látszott a vége.
– Sok sikert! – kiabálták az állatok kórusban Kiskopácsnak, aki belépni készült az alagútba. Igen ám, de Elégjólhallok, Oszkár és Móki is odasietett.
– Nem hagyunk magadra – mondta Móki, kissé szégyenkezve, mert ugye, a társaságból ő volt az egyetlen, akinek tetszett, hogy megállt az idő. – Veled megyünk!
S elindultak mind a négyen Pótlógrádba.
– Vigyázzatok magatokra! – figyelmeztette őket Harkály Asszony. – Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitottátok az ajtót, mindössze öt percetek van arra, hogy visszajöjjetek. Ha elkéstek, felfal benneteket az Idő!
És elindultak. Mentek, mendegéltek a szentjánosbogarak által megvilágított barlangban – Elégjólhallok télen el nem indult volna e lámpások nélkül, mert a nappalok, ugye, rövidek, és ki tudja, hogy az erdőben mikor lep meg az éjszaka. A fiúk beszéltek, összhordtak hevet-havat, mesét mondtak, énekeltek, de nem lehet tudni, hogy mennyi ideig mentek. Lehetett az egy óra, lehetett tíz év, lehetett ezer év, lehetett csupán öt végtelen perc. Ki tudja. Aztán Pótlógrád ajtajánál találták magukat. Be volt zárva. Az ajtó mögül éles hang hallatszott, ami egyre erősödött – süvöltözött az Idő, mert elfogyott a türelme. Az ajtónál ősz öregember kínlódott: ki akarta nyitni, de nem sikerült. Óesztendő volt ő.
– Szabad lesz – szólt Kiskopács és gyorsan kezelésbe vette a reteszt. Elégjólhallok oda tartotta a szentjánosbogarakat, hogy a laktosmester lássa, amit csinál. Móki a mester izzadságtól nedves arcát törölgette és a cilinderét szorongatta, Oszkár pedig nyitott szárnnyal várta, mikor indulnak már vissza. – Kinyitottam! – mondta Kiskopács egy idő múlva (amiről, ugye, nem tudhatjuk, hogy mekkora volt). – Most aztán szaladjunk! – tette hozzá, s mind a négyen felugrottak Oszkár hátára, aki máris repült az alagút kijáratához.
Nem tudni, hogy Óesztendő hogyan jutott be Pótlógrádba, de az Idő árvízként zúdult ki a nehéz ajtó mögül, s a hullámokon ott jött Újesztendő, kurjongatva és kolompolva. A pusztító ár elől barátaink a gondolat, vagyis a fény sebességével menekültek – mert Oszkár tudta, hogy a fény sebessége az egyetlen sebesség, amely megelőzi az Időt.
Gyerekek, gondolom rájöttetek, hogy mikor érkeztek vissza. Pontosan az előtt, hogy a Régi Óra a helyére állt volna. Az állatok kórusban kiáltották: TÍZ, KILENC, NYOLC, HÉT, HAT, ÖT, NÉGY, HÁROM, KETTŐ, EEEEGY!!!
S amikor ütött az óra, Újévvel együtt épen és egészségesen megjelent a Bálban a négy barát. Leszállásukkor kamilla-illattal telt meg a terem, Oszkár szárnyai árasztották ezt az illatot, mert ugye emlékeztek rá, gyerekek, hogy a Sárkány minden nagy esemény előtt ünnepélyesen bekente a szárnyait kamilla-olajjal.
– Nem is gondoltam, hogy ilyen schmekkt szaga van a Neue Yahrénak. Já, já! Micsoda Újév! – hülledezett Harkály Asszony, köhögve. Mindenki fellélegzett, mert lám, a Főtanácsos visszanyerte németes beszédét. Ő meg annak örvendett igazán, hogy kisunokája baj nélkül úszta meg a kalandot, barátaival együtt; őket is nagyon szerette, különösen a keresztfiát, Elégjólhallok Nyuszit.
És akkor pezsdült fel igazán a mulatság. Milyen szépen világított a csillár, és hogy csillogott a Nagy Bálterem! – barátaink díszítették ki, és ők voltak Zöld-erdő hősei ezen az éjszakán. Csak a szarvasok elégedetlenkedtek, mert a csodálatos pirüettjük most nem volt tökéletes, nem jelentette az Óév végét. Távoztak is gyorsan a mulatságból, de senki sem vette észre ezt. Mert az idő újra telni kezdett, mindenki táncolt, pezsgőzött és örvendett.
Hozzon az Újév örömet, beteljesülést mindenkinek, az Idő pedig áradjon kiapadhatatlanul és teljen, ha lehet, zökkenőmentesen.
Gyerekek, ugye, ezt kívánjuk mi is?

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval, 4. mese, 5. mese, 6. mese, 7. mese