Mit ír az író, ha orvos?

Orvosi praxisát még-még füstre akaszthatja, ám írósága egyetlen percre sem lehet meg kialakult orvosi szemlélete nélkül. Igaz, hogy kimondott orvosi környezetben játszódó irodalmi művei száma viszonylag csekély – ide szokták sorolni például a Sebészet, az Ellenségek, a Léha asszony (vagy Kikapós feleség), Egy orvosi eset című karcolatokat, továbbá a nevezetes 6-os számú kórterem című remek elbeszélést, amely a szerzőt egyenesen világirodalmi rangra emeli. Ez utóbbi azonban valószínűleg sosem született volna meg, ha a kezdődő betegségének fittyet hányó Csehov el nem szánja magát sokat vitatott szahalini utazására, s az annak nyomán született igen komoly írói szociográfia (Szahalin) megírására.
A szahalini kalandot azért érdemes részleteiben is megismernünk, mert ez jelentett igazán gyökeres fordulópontot Csehov életében és munkásságában..
1890 tavaszán kerül sor az expedícióra, annak ellenére, hogy az orvos-író ekkor már tudva tudja: ismétlődő vért köpése a biztos tuberkulózis jele. Ennek ellenére megszállottan ragaszkodik ahhoz, hogy egy távoli, egzotikus utazás reményében felkeresse a korabeli Oroszország rettegett fegyenctelepét, és íróként, felelős értelmiségiként, s nem utolsó sorban orvosként feltérképezze annak társadalmi-közegészségügyi-humanitárius körülményeit. Elégedetlen addigi „könnyű” életével, sikereivel, fizikai és szakmai próbatételre vágyik – bár alapvetően, ha tehette, óvakodott a hosszútávú erőfeszítésektől –, egyfajta vezeklésnek szánja küldetését a távoli északon.
Március elején írja egyik levelében: „Azzal a mélységes meggyőződéssel indulok, hogy utazásom nem hoz semmi újabb értéket sem az irodalomnak, sem a tudománynak: ehhez nibncs elég tudásom, sem időm, sem igényem… Megelégszem azzal is, ha megírok száz-kétszáz oldalt, és ezzel némiképp leróvom adósságomat az orvostudománynak, amellyel…disznó módon viselkedtem. Az is meglehet, hogy semmit sem tudok majd írni, de az utazás mégsem veszti el számomra a varázsát: sok mindent megtudok és megtanulok olvasás közben, meg azzal, hogy szétnézek és jól kinyitom a fülem… Még el sem utaztam, de hála azoknak a könyveknek, amelyeket szükségképpen elolvastam, sok olyasmit tudtam meg, amit negyven botütés terhe mellett mindenkinek illik tudni, s amit korábban műveletlenségből nem tudtam… Sajnálom, hogy nem vagyok szentimentális, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene elzarándokolnunk, mint ahogy a törökök Mekkába szoktak…”
Dallos György prózaíró a 2001-ben megjelent Szahalin – Csehov szigete című riportkönyvében amellett, hogy leírja a nagy orosz író nyomában tett kései, közel száz év múltán megismételt utazása élményeit, megpróbál arra is választ adni, vajon mi vezethette Csehovot arra, hogy felvállalja ezt az emberfeletti erőpróbát. Az elsődleges magyarázat: menekülni akart a színtelen, egyhangú élettől. (Aminthogy Dallos is ugyanerre vágyott az akkori magyar viszonyok közül.)
„…Csehov tartós mélabújára sem az írás szenvedélye, sem pedig orvosi hivatása nem hozott gyógyírt. Tanult szakmáját egyenesen gyűlölte: “Orvosnak lenni nem jó dolog – panaszkodott [kiadójának,] Szuvorinnak. – Rettenetes, unalmas, visszataszító. Egy fiatal gyáros megnősült, néhány héttel később hívatott, hogy okvetlenül és azonnal jöjjek. (…) Meg kell mondjam Önnek, undorító dolog: fiatal lány, a fülében férgek, hasmenés, hányás, szifilisz – fúj! Édes dallam, poézis – hol vagytok?” És jóllehet komolyan vette esküjét, semmiféle elégedettséget nem érzett: “Az ember nem lehet önmagáé, folyton a hasmenésre gondol, éjszakánként minden kutyaugatásra, kopogásra felriad… Undorítóan rossz gebéken rója az ismeretlen utakat, csak a koleráról értekezik, a kolerára vár, és ugyanakkor teljesen közömbössé válik a betegséggel és az emberekkel szemben, akiket szolgál – nem, uram, ez nem tesz jót sem a testtel, sem a lélekkel.”
Csehov utazása – ténylegesen is utazás. Nincs se kényelem, se gyorsaság, se szenzáció: csak hideg van, éhség, gyötrődés, elcsigázottság. És egyre nagyobb fáradtság. Hiszen a transzszibériai vasút akkor még csak a jövő zenéje. Csehov fő közlekedési eszköze, több mint 2000 kilométeren, a tajgában: a közönséges szekér. Oázisai: a vendégfogadók. De hajtja a remény, hogy Szahalinra érve valóban megmerítkezhet majd az élmények sűrűjében.
Tulajdonképpen ezen az útján válik igazán orvossá – anélkül, hogy tudná. Mindvégig az orvosi felelősségtudatból és szemléletből táplálkozó elszántsággal járja végig a fegyenctelepet, bekopogtatva minden egyes ajtón, az ott töltött három hosszú hónap alatt felmérve minden egyes emberi sorsot. „Minden nap reggel ötkor keltem, késôn feküdtem, s minden napom erős feszültségben telt el attól, hogy még milyen sok végeznivalóm van… Volt türelmem ahhoz, hogy összeírjam Szahalin egész lakosságát. Minden települést bejártam, minden házba bementem, mindenkivel beszéltem: kartotékrendszert használtam az összeíráshoz s körülbelül tízezer fegyencet és száműzöttet, vagyis telepest írtam össze. Más szóval, Szahalinon nincs egyetlen fegyenc vagy száműzött sem, aki ne beszélt volna velem. Különösen a gyermekek összeírása sikerült, amihez sok reményt fűzök.” – írja haza levelében.
Hosszú, déltengeri útvonalon történő hazatérése után az az érzése, hogy „mintha mindent láttam volna, csak éppen az elefántot nem vettem észre.” Sokat töpreng ezen a paradoxonon: „Mindent láttam; így hát a kérdés most már nem az, hogy mit láttam, hanem az, hogy hogyan láttam.” És ez vérbeli orvosra emlékeztető válasz: a helyes, pontos diagnózist keresőé. Azé az emberé, aki a részletekből ki tudja választani a lényegest; megkülönböztetni a tiszta búzát az ocsútól.
Több kritikusa is hangsúlyozza: a 6-os számú kórterem világának mikro- és makro-társadalomrajza valósággal hű párlata a szahalini tapasztalatoknak. Jelzős szerkezetek, helyrajzok, emberi állapotok ismétlődnek, kerülnek kiemelt megvilágításba, s élményeit átlényegítve tudja Csehov meggyőzően azt sugallni, hogy a 6-os kórterem felér az emberiség börtönével, amelybe az az emberiséget a saját ostobasága, tehetetlensége és gonoszsága zárja, válogatás nélkül.

A beteg kálváriája

Szahalini kalandja óhatatlanul súlyosbította Csehov tüdőbaját: ráadásul úgy viselkedett végig, mint egy tipikus beteg, aki csak akkor fordul orvoshoz, ha már nagyon nagy a baj – bár orvosként tudnia kellett volna, mennyire beteg –, a vészcsengőt csak hazatérte után volt hajlandó meghallani. A tengeri visszaúton kétszer súlyosan meg is hűl, amitől állapota tovább romlik. Ám Csehov egyúttal szörnyen makacs beteg: „…Nem fogom gyógyíttatni magam. A gyógyvizeket és a kinint beveszem, de megvizsgálni nem hagyom magam” – írja leveleiben. Annyit azonban megtesz, hogy Moszkvából vidéki „friss levegőre” utazik. Melihovóban házat és birtokot vásárol, odaköltözik, s hamarosan elterjed a híre, hogy az új földesúr tulajdonképpen – orvos. Elindul hozzá a helybeli panaszosok áradata, ő pedig a akaratlanul is a vidék körorvosa lesz. Huszonöt falu tartozik a körzetéhez, négy gyár és egy kolostor. Reggel fogadja a betegeket, délelőtt kijár hozzájuk. Kiss László már idézett tanulmánya szerint „sikeresen küzd a kolera ellen, részt vesz a népszámlálásban. A fárasztó munka tovább őrli testi egészségét, lelkierejét viszont a Sirály látványos szentpétervári bukása ássa alá 1896 októberében. A következő év márciusában újra tüdővérzése van, amely moszkvai útja során megismétlődik. Végre – tizenkét évnyi ismételt vérköpések után – kórházba kerül, a kiváló belgyógyász A. A. Osztroumov (1845–1908) klinikájára, ahol alaposan megvizsgálják. Köpetéből Koch-bacilust mutatnak ki, a fizikális vizsgálat (hallgatódzás, kopogtatás) mindkét tüdő érintettségére utal, a sok vérveszteség miatt vérszegény. Megpróbálja betartani orvosai utasításait: beszünteti orvosi gyakorlatát Melihovóban, nyolc hónapot tölt el a Riviérán, majd 1898 őszén az „orosz Riviérán”, Jaltában telepedik le. Élete utolsó hat évét itt élte le.”
Jellemző az a levélbeli panaszkodása, melyet 1897-ben a műveit kiadó Szuvorinhoz intéz, s amelyben megrendült egészségéről számol be: „Az orvosok megállapították, hogy a tüdőcsúcsomban van egy folyamat, és rám parancsoltak, hogy változtassak az életmódomon. Az elsőt még megértem, de a második érthetetlen, mivel ez szinte lehetetlen. Előírták, hogy falun éljek, de hát az állandó falusi élettel együtt jár a parasztokkal, állatokkal, különböző elemi csapásokkal való állandó küszködés, és a faluban éppoly nehéz megóvni magát az embernek a gondoktól meg a bajoktól, mint a pokolban a tűztől. De azért majd igyekszem a lehetőségek szerint megváltoztatni az életemet…”
Ugye, mennyire ismeretes ez a fajta kimagyarázkodás a saját lelkiismeretünk előtt, ha valami baj, betegség zúdul ránk, s az orvosok fölszólítanak, hogy éljünk mérsékeltebben, nyugalmasabban? (Ugyanígy méltatlankodunk, lázadozunk sokszor a sors ellen, pedig tudjuk, hogy nem is az orvosunk, hanem egyszerűen az Élet igazságáról van szó…)
Betegségét Csehov nem egy darabjában is „szerepelteti”, s ezzel kapcsolatban a magyar származású Thomas Dormandy véleménye – amelyet Kiss László idéz – akár mérvadó is lehet: „Csehov utolsó darabjai „…egyedülálló, belső vizsgálódások a tuberkulotikus végzetről anélkül, hogy egyszer is említenék a betegséget”. A betegség néven nevezése – Dormandy szerint – egyrészt megfosztotta volna a cselekményeket belső feszültségüktől, másrészt „a valódi világban egy tuberkulotikus – köztük Csehov is – a kívülállóknak (azaz az egészségeseknek) ritkán utalt betegségére, és gyakorlatilag sohasem nevezte nevén”

*

Végül teljesen bezárult a kör: a késlekedés, a megfelelő terápia elmaradása lassú haldoklásra ítéli nem csak Csehovot – a beteget, hanem az írót és az orvost is egy személyben. Mintegy azt bizonyítva, hogy ritkán előforduló, egy időben többminőségű alkalmassága ellenére is az ember mégis csak egy és oszthatatlan lény, és ki van téve a törvényszerű elmúlásnak. Írói teljesítménye viszont – amelyhez orvosi és páciensi minőségei elengedhetetlenek voltak –, úgy tűnik, töretlen.
És talán halhatatlan is?!

Orvossorsok 1; Orvossorsok 2; Orvossorsok 3; Orvossorsok 4. Orvossorsok 5. Orvossorsok 6. Orvossors 7., Orvossorsok 8., Orvossorsok 9., Orvossorsok 10., Orvossorsok 11.

1. Gergely:
   2015. június 16. 13:24

   Van egy ismerõsöm, azeri. Utóbb iráninak nevezte magát, azt hiszem, az elõkelõbb. Minden Csehovot elolvas, nemvcsak fárszi nyelven, hanem svédül, angolul, oroszul. Csak úgy mondom