Oláh István: Zsebregény (6)

A vaddisznókolbász mindig a végére marad. Sajátságos, amivel persze nem árultuk el, hogy sajátságosan jó vagy sajátságosan rossz. A sajátságok uralmára (sőt, mindenhatóságára) manapság sokat adnak, az Unióban a sajátosságot a nemzetihez kapcsolják, de tényleg így van ez? Hungarikum. Bulgarikum. Szlovákium. Lettikum és voltikum, végül pedig az erdélyikum. A székely a vicceit tudja bevinni az Unióba. Ez sem rossz. Az írek a kocsmáikat vitték be.

Krimi: a bérgyilkos lelövi a feleséget. Az elvált férj a bérgyilkost. A szerető az elvált férjet. Egy részeg matróz a szeretőt. Egy pedofil a részeg tengerészt. Egy kilencéves kamasz a pedofilt. És így tovább. Ilyen agyalágyult sorozatok a valóságban nincsenek (vagy nem kellene legyenek), s azért, mert a rossz a világban nem ok-okozatként van jelen, tehát nem folyamat, hanem egyidejűség.

A hóhérnak egy filozófust kellett felkötnie éppen, s ez megrendítette az addig nyugodt ítéletvégrehajtót. Összekuszálta azt az egyértelmű és egyáltalán nem konfliktuózus világképet, amit a mester pályájának húsz-huszonkét éve alatt önmagában kialakított. Pedig a filozófus meg se szólalt, akkor se, amikor pedig még szólhatott volna, mert nem volt nyakán a kötél. Miközben ott ténykedett körülötte, a halálra ítélt filozófus mindvégig pillantásába mélyedt, fanyar és mindentudó tekintetét nem kapcsolta ki az övéből. Enyhén fölfelé nézett a jobb válla fölött ráhajló hóhérra, így is halt meg, s a megüvegesedő tekintet azután se engedte el a hóhér lángoló pillantását.
Lehetséges interferenciák: a hóhér mestersége intellektualizálódik a sokk következtében, vagy a filozófus válik hóhérrá, ha netán túléli a kivégzést. Belátom, ennek nincs is valószínűsége.

Mostanában leveleket kapok, a borítékon nevem, és apróbb, de jól olvasható betűkkel alatta: elvtárs. Vagy egy régi barát, vagy egy új ellenség a feladó, állapítom meg, még mielőtt fölbontanám a postát.

A vonat folyosóján álldogált, ragyogó nő. Elment mögötte, érezte, ahogy az ablakhoz húzódik, arca csaknem teljesen rásimult az undok barna vasúti függönyre a nagy igyekezetben, nehogy egymáshoz érjenek. Elment a kocsi végébe, majd hirtelen visszafordult. Megfogta a kezét, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, bementek a vécébe.

Ismered Aloé Verát? Ha nem, hát föltétlenül. Sietned kell, amikor készakarva ütközöl vele a járdán, és kiütöd kezéből a kalaposdobozt vagy a papagájos kalitkát. Kiváló alkalom az ismerkedésre, még akkor is, ha a papagáj kiszabadul és elrepül Rio de Plata irányába. Aztán még azt is meg akartam kérdezni tőled, ismered-e Mioritza Vasconit? Őt sem? És Hari Batasunát, aki rendszerint két lánnyal sétál a korzón, ahová behajtani tilos. Gyalognépség lődörög le-fel, a járdák, persze, felosztva: egyik a baszkoké, másik a baszmegeké, e szabályt nem hágják meg, és ameddig a szabályt nem hágják meg, addig nyugodt a hely, nincs bandaháború. Meg kéne ismerni biza legalább hármukat, hogy senki ne zaklasson azontúl a hülye megjegyzéseivel – hogy ha őket se, akkor ki a fenét. Ha végre itt a nyár és meleg az idő – énekeljük együtt, csoporttréning –, esetleg még a formalinnal színültig telt medencében is viszontláthatjuk és szívélyesen üdvözöljük egymást.

A kannibálok azért pusztulnak ki ugyebár, mert fiatal korukban pont úgy hajtja őket a vérük, mint a nem kannibálokat. Az utazók szerint pont úgy megszerelmesednek, mint mi, akik tiszta kultúrtörténeti véletlenből nem tartunk emberhúst a frizsiderben. S akkor meg úgy sóhajtoznak, olyan étvágytalanok, mint mi, ha ránkjön a hoppáré. E ponton új irányt vesz a történet. Találkozik a kannibál szépség a fiújával. Nézik szerelemtől párás pillantással egymást, aztán megszólal az egyik: úgy szeretlek, hogy most rögtön megeszlek! Úgy is történik, s a magára maradt kannibál fiút vagy szűzlányt csakhamar elpusztítja a hőn szeretett társ elvesztése, illetve a magány fájdalma. A Szigeteken, ahol ez gyakran előfordul, 1932 óta demokrácia van és, természetesen, egyenjogúság. Ez a magyarázata, hogy nagyjából ugyanannyi férfival, amennyi nővel is végez a primér ősok, és viszont: nagyjából ugyanannyi férfi, mint nő hal bele szerelmi bánatába.

Különben a szenvtelennek, tárgyilagosnak mondott történelem (Mommsen? Fichte? Max Weber?) pont ellenkezőleg, csupa hátborzongató erotománia.
A meglett korú várúrnő, aki úgy emlegeti ötszáz, sőt, hétszáz évvel ezelőtti felmenőit, mintha egy héttel ezelőtt futottak volna össze, noha egyikük sem akarta, a Moszkva téren, azt mondja Friderikáról, aki Thököly hadjárata idején feltűnő szépség: a mi kicsi Friderikánknak szemlátomást még akkor se történt nagyobb baja, amikor kinézett éppen ezen az ablakon (a kastély restitúciója után vagyunk éppen, a romok között sétálunk jó hangulatban), és látta, hogy jönnek a kurucok szép, csontos kalabérjukkal. Ez persze csak azután, hogy a labancok a távozás hímes izéire vizeltek.

E pillanatban megszólalt az órás. Teljesen lesötétített szoba közepén ült ragyogó munkaasztalánál. Körös-körül papírellenzők fekete kartonból, a fény, mint egy örökösen nyugvó szarvasbogár, feje fölött kapaszkodott a sötét s a csend indáján. – Én úgy élek itt, hogy a szomszédomat akár Ferenc Ferdinándnak hívhatnák, és ha lepuffintják egy Szarajevó vagy egy még hülyébb nevű helyen, meg se hallom, mi történt vele. Az én kozmogóniám egy tökéletesen zárt rendszert modellez, ahol nincs el- s beszivárgás. A teremtés története makulátlan, és az lesz az utolsó ítélet napján is. Az emberiség örökös bűntudatát a kétely kritikája, máskor ellenkezőleg, a kritika kétkedése kapcsolja a bűnbeesés felkavaró mítoszához. E ponton akár a filozófusok is megszülethettek, ha ki akartak nyomulni a pillanat örvényéből.

A levéltár bejáratán ki- s befutkosnak az emberek. Egyiknél húszlitres benzinkanna. Perc múlva lángok csapnak fel az egyik irodában. A levéltárral átellenben, a ház harmadik emeletén, megjelenik egy férfi feje. A tanú. Mi az ördög, forradalom van már megint? A mi forradalmaink, sőt, zsebforradalmaink szabadalma: ha történik valami, a tömeg első dolga, hogy rohan és leszámol a hatalommal, s aztán fél óra, óra múlva már a levéltárat gyújtogatja. Halomba dobja az anyakönyveket, benzint rá! Mindent és mindenkit meg nem történtté tenne, családját, saját magát is. Szerencsére jönnek a tűzoltók. Marad utánuk a penész, de legalább nem ég el minden, ami két-háromszáz évnyi időben történt, és csak a legutóbbi időszakban kibírt két világháborút. A pasast, aki a benzinkannával futkorászik az irodákban, Sobolánusznak hívják, az égő anyakönyv szerint legalábbis.

Ginzeng-Tempust, noha alkatra-arcra tökéletesen európai, olykor ázsiainak mondják. Hogy hát a neve ugyebár. Amire ő diszkréten elmosolyodik, és ezt kérdezi: no és a Tempus?
Ginzeng-Tempus foglalkozása: szoborlefejező.
Igen, jól hallották. A szerszám, amelyet a ház oldalához ragasztott, garázsszerű építményben tart, lényegében egy vízszintesen mozgó nyaktiló.
A metafora jó és pontos, a hasonlat elnagyolt; tehát nem olyan (szinte vagy megszólalásig) mint egy vízszintes nyaktiló, hanem egész pontosan az.
Nem kevesebb, inkább több vagy két tonnával. Szemre idomtalan és durva, de a belseje! Egyszer valami pakolás meglazult, és Ginzeng-Tempus leemelte a zöldessárga borítólemezt a szerkezetről. Az első nürnbergi órák lehettek ilyenek: egyetlen pillantással átlátod a mechanika főbb összefüggéseit, hogy melyik kerék mit mozgat s miért. Egyetlen fogazott tengely járásából az összes többi helyére és elmozdulására következtetsz.
Egészen elképesztett az ok- és célszerűségek e világos rajzolata, amely ebben is a bolygókat, a bolygórendszereket, a Tejutat és a Tejutakat mozgató égi mechanizmus mása. Mindamellett nagyonis földi dolgok mozgatják.
Nem akarom azt mondani, hogy az értelem vagy az eszmék ciklikus rövidzárlatai. Egy tökéletes gépezettől elvárnánk (éppen mert tökéletes), hogy a pillanat nagyságával vagy kicsinyességével nem magyarázhatóan működjék.
A pillanattól teljesen függetlenül.
Egyszer megkértem Ginzeng-Tempust, vigyen magával, hadd lássam őt, de főleg gépezetét működés közben.
– Akkor húzd fel a vekkert, barátocskám, éjjeli kettőre – mondta –, mert ha megfigyelted, nappal soha nem dolgozom. A nappal csak arra való, hogy kialudjam magam, s közben a szenátus vagy a képviselőház (vagy az együttes ülés) kimondja a halálos ítéletet egyik vagy másik szoborra. Estefelé megébredek, bekapcsolom a rádiót, a hírekben eddig még mindig elmondták, mi a dolgom. Akkor megint szundizom egyet, a vekkerem pedig felkölt kettőkor. Kitolatok a garázsból, s mire a büntetésvégrehajtás színhelyére érek, fél, esetleg háromnegyed három. Az időpont megválasztása, hogy úgy mondjam, tudományos; az élettanászok szerint éjjeli három és öt között a legmélyebb az ember álma. Márpedig a parkok, a közterek körül, ahol a szobrok utolsó pillanatukig állnak, emberek élnek. Illetve a kérdéses időpontban a lehető legmélyebb álmuk alusszák.
Az élettani részt leszámítva nem értettem a művelet logikáját. A honatyák eddig még mindig a népakaratot, a nép érdekeit hozták fel fő érvként a szobortalanításban.
Amire Ginzeng-Tempus rábólint: legalább Hippiasz és Hipparkhosz, legalább Néró óta… – És akkor? – sétálok bele a mesterien felállított csapdába.
– A népakarat a kötelező emotív faktor ebben az egészben – mondja tudálékosan. – Ha csak egyszer kifelejtenék az illetékesek, előfordul, hogy másnap ugyanott áll a szobor, mintha le se fejeztem volna. Visszaállítja, s ha kell, százszor is a kollektív részvét vagy valami paradox igazságtudat, mondjuk ahogy akarjuk. Így viszont a nép ellenségével könnyedén, és minden feltűnés – minden visszhang! – nélkül elbánhatnak. Nekem pedig kettőkor szól a vekker, falok valamit, közben rápillantok a várostérképre, és máris megyek.
– Jó-jó, de miért nem nappal? – kérdeztem újból, mert Ginzeng-Tempus véletlenül vagy készakarva csak fél választ adott.
– Ha arra gondolsz, hogy ezeket a jó ideje nem kedvelt, de nem is gyűlölt, tehát a levegő törésmutatójával mért szobrokat a hirtelen gyűlölet elidegeníti, igazad van. De gondolj arra is, kinek használ egy nyilvános kivégzés, olyasfajta, mint amilyet a középkori városkák főterén rendeztek déli tizenkettőkor? A jómadarat kerékbe törték, esetleg felnégyelték, és ez tanmese volt a többi törvényszegőnek. Eddig még egyetlen szobor sem tanult a másik sorsából, legalábbis nem vettem észre – kacag Ginzeng-Tempus, és hatalmasat ásít: most alszom egyet, mert éjszaka melózom.
Pontban kettőkor kitolatott a zsebhangárból, én pedig menet közben felugrottam a hágcsóra. A szerkezet száznyolcvan fokban fordult lánctalpain, és már a Victoria sugárúton haladtunk, a Diadalív végtelen dicsőségében, onnét át a Kiseleffre, az Aviatorilorra.
– Ritka földfémekből, az is lehet, holdkőzetekből öntötték a pengét – kiáltja Ginzeng-Tempus, bár láncaink, a lánctalpak csörgését leszámítva semmi más zaj. – És tudod-e, miért a nyakat, akár él az ember, akár pedig szobor?
Makogtam valamit arról, hogy hát az amúgyis halandó test kétszeresen, százszorosan, végzetesen halandóvá válik, máris azzá vált, amelyik pillanatban arasznyira távolítják tőle a káros, veszélyes, esetleg a világot felforgató értelmet.
A rés, ha csupán pengevékony is a ráció és a test törésvonalán: legalább egy világ elmúlása a nem boldogtalan és nem boldog tudattalanban.
– Látod, ez engem soha nem érdekelt. Engem csak az érdekel, hogy a legvékonyabb – tehát a legkisebb anyag- és közegellenállásra képes testrész a nyak. Úgyhogy a műhiba kockázata még akkora se, mint egy banális vakbélműtétnél.
Ezek után olcsó hatásvadászat azt hinni, hogy a Ginzeng-Tempus csak azért jár a szoboravatásokra, hogy máris kaján pillantásokkal méregesse a Frissen Leleplezett kő vagy bronz nyakicáját. Dehogy! Ott ül kifogástalanul vasalt fehér öltönyében, nyakkendősen, kajánságnak nyoma sincs az arcán. Nem suttogja konfidensen a szomszédja fülébe, hogy láttunk mi már karón varjút, vagy jön még a kutyára dér, esetleg nyugtával dicsérd a napot. Igaz, nem is hatódik meg. Tárgyilagosan tudomásul veszi, hogy ilyen az élet, ilyen a világ. Hogy a szobrok, az ideológiák, az ideológusok. S ha ez iszonyúan nagy közhely, akkora, mint a hegymagas szobor, aminek csizmáihoz éppen most kötötte oda gépét, s amelynek oly vastag a nyaka, hogy egy újabb, a Guiness-rekordok könyvébe illő guillotint kell majd tervezni – akkor is.