Bármi történt is az 1900-as évek elején, azt a korszakot ma már szép békeidőknek könyveltük el. Pedig ha jobban utánanézünk, az élet akkoriban is zajlott, méghozzá nem is eseménytelenül. Egy ritka hiteles szemtanú, Tonelli Sándor közgazdász írja (akkor már kisujjában a kivándorlás minden tapasztalatával és trükkjével): „A kilencszázas években a kivándorlás volt Magyarország egyik legégetőbb problémája. A kivándorlás, mely a század fordulóján kezdett nagyobb arányokat ölteni, évről-évre rohamos mértékben növekedett. 1900-ban 31.092 ember ment ki Amerikába, 1905-ben már 142.169 és a kivándorlási hullám 1907-ben 172.200-zal kulminált. Hatóságok és társadalom tehetetlenül állottak ezzel a jelenséggel szemben. Lapokban és szakfolyóiratokban megindult ugyan a cikkek és hosszabb lélekzetű tanulmányok áradata, de nem sok eredménnyel. Ankét után ankétot tartottak és mindenkinek volt valami javaslata a kivándorlás veszedelmének elhárítására, vagy legalább is a kivándorlás ügyének rendezésére. Voltak, akik azt javasolták, hogy erőszakkal is meg kell gátolni a kivándorlást, mert az ország ilyen népveszteség mellett lassankint elvérzik. Különösen a katonai hatóságok láttak nagy veszedelmet a kivándorlásban, mert a legjobb és legértékesebb emberanyagtól fosztotta meg őket. Voltak, akik enyhébb álláspontot foglaltak el és a kivándorlásban olyan gazdasági tünetet láttak, amelyet mesterséges eszközökkel megakadályozni nem lehet. Azt is mondották, hogy a nagy kivándorlási láz alább fog hagyni, sőt az Amerikába vándoroltaknak nagy része is hazajön, mert útjuk célja nem megtelepedés, hanem az, hogy a kedvezőbb amerikai kereseti viszonyok mellett pénzre tegyenek szert és idehaza földet vásároljanak. Részben ezt a felfogást látszottak igazolni az Amerikából érkező egyre nagyobb pénzküldemények. Az ellentétes nézeteknek ebben a harcában a kormány a kivándorlás állami ellenőrzésére határozta magát. Nem tiltotta a kivándorlást, csupán a kivándorlásra való csábítást és csak azt akadályozta meg, hogy valaki katonai kötelezettségének teljesítése előtt hagyja el az országot. Idehaza kivándorlási kirendeltséget állított fel, Amerikában pedig a külképviseleti hatóságokkal ellenőriztette a kivándorlók életét, — igaz, nem sok eredménnyel. Részint, hogy Fiume forgalmát emelje, részint pedig, hogy az egész népmozgalmat ellenőrizni tudja, szerződést kötött a Cunard Line angol hajótársasággal kéthetes fiume-newyorki járatok létesítésére és ennek megtörténte után az egész kivándorlást Fiume felé terelte…”
Emberünk, ez a maga nemében ritka kalandorlelkű újságíró, közgazdasági szakíró, egy kávéházi asztaltársaság előtt, a kérdésről tárgyalva vállalta: fotográfusnak álcázva magát, hajlandó egy kivándorlóhajón elvegyülve, a kényelmetlenségekkel dacolva átszelni az óceánt és kipuhatolni a vele együtt utazók motivációs hátterét. Útja nyomán előbb pontos, tudományos megalapozású helyzetjelentés készült, amit kézen-közön elfektettek, majd az első világháború eseményei miatt a kivándorlás folyamata megszakadt (a tanulmány azóta se került elő), viszont Tonelli végül is megírta könyvben úti tapasztalatait (Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929), amely ma is a kérdéskör alapmunkája. És nem mellesleg: megrázó olvasmány…

*

Nyolc évtizeddel később, Tonelli egy német pályatársa, bizonyos Günter Wallraff ölt mindenre elszántan, huzamosabb időre migráns-álcát: ő is alaposan elrejti identitását, de akik közé be kíván épülni, már jó ideje a hazájában vannak, Németországban. Az ő szándéka nem az odaérkezés személyes átélése, hanem hogy a saját bőrén dokumentálja, miképpen bánik a sors a nagyszámú török vendégmunkással, akik a németek helyett a legtöbb aljamunkára kényszerülnek, s azokat becsülettel el is végzik (tehetnének-e mást? – erre is fény derül az álruhás kaland során).
A cél érdekében Wallraff-ból egycsapásra Ali lesz, s hosszadalmas kísérlete során rendre végigkóstolja a migránsoknak szánt valamennyi munkaesélyt, főbb élethelyzetet. Közben nagyon vigyáz arra, nehogy valamivel is elárulja magát. Beszédét például készakarva eltorzítja: „Mindössze néhány ragot hagytam el, átalakítottam a mondatszerkezetet, gyakran pedig csak egy kicsit törtem a kölni dialektust. Annál megdöbbentőbb a hatás: senkiben sem keltettem bizalmatlanságot…” És amíg mindez igaz volt az esetek többségére, richtig felbukkant egy jószándékú, jámbor német is, aki az ál-Alit rendszerint önzetlenül jó tanácsokkal látta el. Ezúttal így oktatta a riportert: „Sokkal jobban beszélsz németül, mint gondolnád. Próbáld csak meg! Csak fel kell cserélned a szavakat, és már nem is olyan rossz a németséged. Mondd egyszerűen így: Török vagyok, nem pedig, hogy: Vagyok török. Ilyen egyszerű!” Szegény, naiv Wallraff – aki pedig szentül meg volt győződve, hogy sikerült túljárnia a honfitársai eszén!

*

A nyolcvanas évek végén (1988) akadt egy magyar fiatalember, aki bár addig alig pár évet töltött a pályán, a Magyar Hírlap munkatársaként arra vállalkozott, hogy utánajár: miért és miként menekülnek a „testvéri, szocialista” Romániából Magyarországra egyre tömegesebben a magyarok (és nem csak)? Könyvének (Franka Tibor: Most jöttem Erdélyből… Láng Kiadó, Budapest) bevételéből példányonként 10 forintot ajánl fel az áttelepülők megsegélyezésére, a Magyar Vöröskereszten keresztül… (Az a 10 forint a mainak sokszorosát érte…) A 129 oldalas, inkább füzet mint könyv páratlanul tömény, sokoldalú, jól dokumentált szöveg. Látszik: szerzője apait-anyait beleadott azért, hogy ne csupán érintse a témát, de lehetőleg eljusson a dolgok gyökeréig is.(Persze, egy alakulóban lévő, forrongó folyamatról nehéz pillanatképet készíteni, mert az „alany” mindegyre elmozdul… Innen a helyenkénti vázlatosságok és felületes újságírói felvetések.)
Franka nem rejtőzik, de mindvégig diszkréten az árnyékban marad. Névtelenséget ígér alanyainak, sok emberrel beszélget – áttelepülőkkel és anyaországiakkal -, a menekültek ügyét felkaroló református egyház tisztségviselőivel, akik ha kicsiben is, de ugyanazt a munkát végezték azokban az időkben, mint napjainkban a magyarországi civilek, akik az országon átzúduló menekülő csoportok mindennapjait próbálják erejükhöz mérten emberibbé tenni. (A kérdés akkor is, ma is az volt: egyáltalán, lehetséges-e ilyesmi? Nem hasonlítható inkább a lyukas vederben vizet hozó gesztusának fölöslegességére?) A szerző tudja, hogy amibe a fejszéjét vágta, az a kemény fák legkeményebbjei közé tartozik, és ha a valóság mezsgyéjén kíván mindvégig maradni, akkor partizánakciója sok ellenérzést is fog ébreszteni – mégis vállalja mind a helyzetet, mind a feladatot. Szakmabeliként igen tanulságosnak tartom azt a módot, ahogy módszeresen felépíti könyve mondanivalóját. Váltogatva szól az áttelepülni vágyók történeteiről, illetve az Erdélyből Magyarországra irányuló emigráció (olykor kisebb-nagyobb népvándorlás) történetéről, főbb epizódjairól. Nem mulasztja el az adatolást sem, a korabeli sajtószemlével sem marad adósunk, összefoglalja az erdélyi történelem főbb válságkorszakait, majd a magyarság világba áramlásának időpontjait, körülményeit és arányait. Általában nem hagy elvarratlan szálakat, lefedetlen problémaszegmenseket, s talán csak annyiban minősül torzónak munkája, hogy egy idő – mondjuk, úgy 10-20 év – elteltével nem vizsgálódik korábbi megállapításai után. A szembesítés, az időkontroll nem csak az olvasónak – a riporternek is csak használt volna, de hát istenem – F.T. akkoriban fiatal volt, úgy érezhette, valamilyen rendkívüli újságírói tett végrehajtója (amit azóta se ismételt meg senki, még úgy sem, hogy netán vitába szállt volna vele). Alapvetően nem is tévedett, csak azt nem tudom, hogy vállalja-e még akkori megállapításait, következtetéseit, mert úgy tűnik, az oknyomozó újságíró pályát időközben (ki tudja, milyen körülmények hatására?) teljesen fölcserélte a megélhetési politikuséval és nagyon elkötelezte magát valamely irányzat legszélén.

*

A Tonelli-féle bravúrt alkalmazó német újságíró egész további pályáján elszánt híve (és gyakorlója) volt és maradt a beöltözésnek. Az 1960-as években tűnt fel ipari riportjaival, s 1969-ben már kipróbálta az álruhát mint módszert: ekkor jelent meg 13 nemkívánatos riport című könyve, amely azt mutatta be, milyen élményeken ment keresztül mint alkoholista, csavargó vagy éppen vegyi üzemi dolgozó. E könyvét újabbak követték: Önök ott fenn, mi ott lent (1973), majd a sajtópolitikát leleplező A nyitósztori (a Bild-Zeitung nevű bulvárlap kulisszáiból). A csúcsot mindenképpen az 1985-ben megjelent Legalul (Hanz unten) jelenti, ami egycsapásra világhírnevet hozott. Azt mutatta be ugyanis, milyen megaláztatásokat kellett kiállnia, amíg török vendégmunkásként dolgozott. Több pert is indítottak ellene, mondván, a módszerei sértik a magánszférát, illetve írásaiban üzleti titkokat fed fel, de a bíróság minden esetben törvényesnek ismerte el a tevékenységét.

*

A halálfurgon napok óta bonyolódó esetével kapcsolatban egy szlovák honlap vette magának a bátorságot és nyilvánosságra hozta azoknak a személyeknek a facebook-profilját s a hozzá tartozó információkat, akik nyilvánosan örömüket fejezték ki a nyilvánvalóan gyalázatos gyilkosság miatt, vagy jogosnak látták a menekültek pusztulását. Ami megdöbbentő: hogy nem is voltak olyan kevesen, sőt, a hír megosztása után a maszol.ro kommentjei között is felbukkant olyan nyílt vélemény, hogy (szó szerint): „Menjenek vissza ahonnan jottek, ellenkezo esetben golyot a fejukbe.” Írja ezt egy kft gondnoka. (Ami, akárhogy is vesszük, egyenlő egyfajta kivégzéssel.) S mindjárt a pártját fogja egy kolozsvári olvasó is, az ottani egyetemről…
De jöjjek gyorsan egy ellenpéldával is (az egy hideg-egy meleg képletnek megfelelően): „A Baranya megyei Siklósnagyfalu polgármestere, Kosztics József felajánlotta a kormánynak, hogy a település melletti sportpálya adjon otthont a menekülteket befogadó állomásnak. Erről a Harkányi Hírek című lap számolt be szombaton. A néhány száz fős falu cserébe az utak, járdák és a közműhálózatok fejlesztését várná el. A polgármester azt mondta: látja a döntés veszélyeit is, de az állandó rendőri jelenlétben bízva úgy véli, jól járna ezzel a település. A kormány korábban Martonfát és Sormást jelölte ki ideiglenes menekülttáborok helyszínéül. A kormányzati döntés ellen mindkét település tiltakozott.”

(Folytatjuk)

Előzmények: Migránsok ideje (1), (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8)