Detektív novella, Andersen nyomán

26. rész: A VÉRCSE ELVITTE

„Hát apám?!”, kérdezte akkor Hattyú.
Válasz ugyanattól a „szószóló”-tól érkezett:
„Még szőrös kis hattyúfiókák voltunk, amikor a Vércse meg akarta támadni a fészkünket. Anyánk már nem élt, úgyhogy Apánk védelmezett bennünket. De sajnos a Vércse megvágta Apánk nyakát, úgyhogy vége lett. Még azt sem tudjuk, hogy magával vitte-e a Vércse vagy elmerült…”

27. rész: TESTVÉREK

„Akkor mi testvérek vagyunk!”, kiáltott fel Hattyú. Nem kérdezte, hanem mondta, sőt kiáltotta. Az örömtől a felszabadító érzéstől, hogy körülötte tisztázódtak a dolgok.
Megtudta, hogyan veszlődött el tojás formájában, megértette a nevelőszüleit, kiderült, vér szerinti szülei nem hagyták el, megtudta, hogy a hattyak, akik maguk közé befogadták, a testvérei…
Detektívként semmit sem ért el, a kérdéseire mégis választ kapott.
Megnyugodott.
Érezte: egész testében, még a csőrében is változás állt be: „Kiskacsa, kiskacsa”, mondogatta, s hát nem is selyp. Hogy korábban „kasát” ejtett ki, az az idegek állapota lehetett. Ideje, hogy elfelejtse.

/Vége./

Előzmények: 1-2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész 11. rész 12. rész 13. rész 14. rész 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész, 22-23. rész, 24-25. rész