Mikor ezt írom, dörög, zúg az ég, zápor dobpereg a háztetőkön. Az esőt én kértem, imádkoztam ki, hogy megírhassam ezt a jegyzetet egy bukaresti jelenségről.
Ez a jelenség abban áll, hogy a cigány várostársaink éjszakába nyúlóan bömböltetik kazettás magnóikat, és erről nincs mód leszoktatni őket. Nem hiszem, hogy nyári hétvégeken van a fővárosnak olyan pontja, ahova ne hallatszana el valamelyik lakásból, udvarból a tekergős, indázó, még ha élénk ritmusú, akkor is világfájdalmasan kesergő, balkániba oltott arabos-hindus zene. Talán kevésbé zavarna, ha igazi (olyan mi-féle) cigányzene volna, síró hegedűvel akár, nem ez az émelyítő razskapuros hangmiazma. Amit ráadásul nyolcvanhatszor feltesznek, és táncolnak rá. (Milyen igaz, hogy a keletiek inkább a kezükkel táncolnak, a közel-keletiek már a törzsükkel is! Nem is lesznek az indiaiak soha jó futballisták.)
Antropológiai, szociológiai, zenei, poétikai, ökológiai, epidemiológiai, etológiai, proxemikai és más tudományos megfigyeléseim terepe: a szomszéd udvar. Azt hiszem, itt kell elmondanunk, hogy nem Bukarest valamelyik külvárosában vagyunk ám, hanem az Egyetem tértől és a Hilton Szállótól gyalog negyedórányira. Szomszédaim derék városi emberek. A szárítókötél állandóan tele van aggatva náluk frissen mosott ruhákkal. A család népes és változó összetételű. Szép időben egész nap üde gyerekzsivaj tölti be a tágas udvart, amelyre erkélyem nyílik; különösen elragadó egy nyolcéves forma angyalarcú kölyök, akiről még nem sikerült megállapítanom, hogy lány-e vagy fiú.
Néhány évvel ezelőtt, amikor még ez a család nem itt fészkelt, fülledt víkendeken két helyről érkeztek ádáz esküvői zenék, hasonló jellegűek. Ezek még bolyonganak az épületek között, de ma már szelíd foszlányoknak tetszenek, elhaló üzeneteknek a szomszédék idegőrlő akusztikai orgiájához képest.
Tegnap is csak ültem és fogtam a fejem, kényszerűen ringatózva a szennyes hullámokon… A legépkézlábabb gondolatom az volt, hogy mégis meg kellett volna vennem azt a vacak füldugót, meg, hogy milyen jó is lenne süketnek lenni. Éjfél után két órakor pedig – már belém ivódott a ronda dallam (rondallam), együtt vibráltam vele – feltaláltam a lézerpisztolyt, és képzeletben zenegéprombolásba fogtam.
Végül ma este az utolsó menedékhez fordultam: elkezdtem esőért imádkozni. És megadá az ég. És bezavará mulatérozó szomszédaimat a házba.
Lassan zaklatott soraimnak is a végére érek. A zápor elcsitult, vihar utáni csend van. A csend jó, ha csend van, lehet írni. Akár a zajról is. (1997. június 19. / A Hét)