10

Érdekes, hogy József Attila – miközben a marxizmussal foglalkozott-viaskodott, és halálosan megsértődött, amiért 1934-ben nem hívták meg a szovjet írók moszkvai kongresszusára -, nem figyelt fel arra, hogy a francia írók (élükön Aragonnal) rendkívüli energiával fáradoznak azon, hogy 1935 nyarára egy nagy „nemzetközi írókongresszust” hozzank össze „A kultúra védelmében” címszó alatt. A kezdeményezés Moszkvából jött, Sztálin – az áldása mellett – pénzt is adott hozzá, egy jól megfontolt céllal: hogy a szovjet írókongresszuson jóváhagyott ideológiai találmányát, a szocialista realizmust egy nyugati írófórumon népszerűsítse. Az ügynek – természetesen – volt politikai felhangja is, hiszen a Szovjetuniót komolyan nyugtalanította , ami Németországban elkezdődött Hitler uralomra jutásával, emellett Sztálin – mivel gazdasági-társadalmi sikerekkel nem dicsekedhetett – a szovjet rendszer „kulturális érdemeit” akarta megszellőztetni nyugaton.
A kongresszus nem küldöttekből, hanem meghívottakból állott össze, akiknek jegyzékét – Moszkva meghallgatásával – egy francia íróbizottság állította össze, kivéve a szovjet írókat, akiket Moszkva jelölt ki. (Becsületére váljék a franciáknak, hogy ki tudták erőszakolni Moszkvától Borisz Paszternák és Iszaak Babel kiküldését is, akikről Sztálin előbb hallani sem akart.) Magyar író nem vett részt a kongresszuson.
Lehet, József Attila most már nem bánta, hogy nem hívták meg Párizsba; talán már a „kiábrándulás ösvényeit” járta politikai síkon. Ám valószínüleg úgy sem engedélyezték volna, hogy magyar író kiutazzék Párizsba. A magyar rezsim vigyázott arra, hogy ne bántsa meg Berlin érzékenységét – hiszen már amúgy is volt némi németellenesség abban, hogy a szovjet írókongresszusra kiengedett (-küldött?) két írót.
József Attila rapszodikus egyéniségéből (és politikai alkatából) következett, hogy eszmei horizontjának a határai bizonytalanok voltak. Tudhatta jól, hogy a moszkvai kongresszuson nem lesz vita, ott csak bólogatni kell majd – és mégis ragaszkodott volna a részvételhez. Tudhatta azt is, hogy Párizsban más lesz az atmoszféra, ott nem üthetnek senkinek a szájára. (S csakugyan, a trockisták hallatták is a hangjukat Victor Serge-ért, az anarchista belga íróért, akit a szovjet hatóságok kényszerlakhelyen tartottak.) De bennünket, erdélyieket közelebbről érint, hogy egyáltalán nem érdekelte a kisebbségi sorsba taszított magyar néptömbök élete-halála, szava vagy hallgatása. Nagy verse, A Dunánál mindannyiunkra mélyen hatott a népsors történelmi felvállalásával a teljes öszinteség szivárványának jegyében, de az utódállamok közvéleményének főként az sora tetszett, hogy „ s rendezni végre közös dolgainkat”, mert úgy értelmezte a rendezést, hogy „oké, fogjunk kezet és ne beszéljünk többé politikáról”. Szívszorongató érzés volt, amely sokunkat, nagyon sokunkat meggyötört, mert nem folytathattuk a szép gondolatot a zúgó taps közepette. Egyébként ez már akkor volt – a hetvenes – nyolcvanas évek fordulóján -, amikor Levegőt! című költeményét mint Ceausescu-ellenes kiáltványt szavalták az Amerika hangja rádióban. Sírva vígad a magyar. Ez az ami fáj…

(2007)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész