A kő

A tutaj fölött a nagyra nőtt bokrok, fák lombjain át, meg-megcsillant a tűző napkorong. Habár rövid ideig, de ömlött a veríték a két vállalkozó kedvű kalandorról.
A vízre szállás első perceiben semmi különös nem történt, úgy siklott a nádtutaj, mintha összenőtt volna a vízzel. Voltak persze olyan szakaszok, ahol Picurnak és Tücsöknek minden erejére szükség volt.
Ha egy göbbenő fölött haladtak, szédítő örvény kapta el őket, bizony, erősen kellett figyelni, mert egy rossz kormánycsavarás, egy félresikerült vagy gyenge evezőmozdulat, s máris a vízben találják magukat. Az pedig senkinek sem hiányzott volna. Később aztán, mintha a Patak is megértette volna: ezzel a két bátor fickóval nem lehet csak úgy lacafacázni.
És egyszer csak a víztükör kisimult.
Csupán a halk csobogás, a köveken szétterülő, lagymatag hullámok zaja, és egyszer-egyszer valami különös, sejtelmes cuppanás emlékeztette a két utast arra, hogy vízen vannak. Talán ezek voltak azok a pillanatok is, amikor bővelkedtek szabadidőben. Eleinte beszélgettek erről is, arról is, hiszen barátságuk, vagyis az ismerkedés elején tartottak még. Máskor, ha a víz folyása felgyorsult, ha kiálló, élesen meredező köveket láttak valahol felbukkanni, vagy éppen túl közel merészkedett kicsiny tutajukhoz egy-egy ág, melyet a Patak talán a messzi hegyekből cipelhetett a hátán, ismét munkához láttak. Illő volt a bajt messziről elkerülni.
Ha ebben a világban ugyan elkerülhető valami egyáltalán…
Egy ideig rendben is ment minden. Aztán – a kis zöld manó hite szerint – Kurjancs, az Apró Dolgok Démona lecsapott rájuk. Viharruhát öltött, s elkezdődött, amitől mind a két kalandor titokban a legjobban félt.
Hirtelen történt minden. Az iménti hőség egy pillanat alatt megszűnt. Szürkés, szinte fekete fellegek kúsztak elő valahonnan, s ólomként nehezedtek a táj fölé, belepve a Patak zegét-zugát.
A kis manó kiáltott fel elsőként:
– Gyorsan, a part felé!
A következő pillanatban hangját már elnyelte a felzúgó, morajlásba fúló szél. Magasra emelkedtek a víz hullámai, a visszazúduló tarajos víztömeg nagy dörrenéssel csapódott a Pataknak, nem kímélve ezzel követ, sziklaszirtet vagy a magas partokat. Esni kezdett az eső is. Mintha dézsából öntötték volna, úgy csörgött alá, zúgva, hangoskodva, akár a télvíz idején megroppant jégtakaró.
34
A kis tutajozók egyike sem volt rest. Életük volt a tét, ezt jól tudták. Úgy forgatták az evezőt és a kormánylapátot, mint valami gyakorlott bajnokok. Csakhogy minden fáradozásuk ellenére, amit haladtak, az egyenlő volt a semmivel. Egymás hangját sem hallották, úgy harsogott a Patak, miközben csak úgy bőgött, süvített a szél.
Fejük fölött ágak csapkodtak. Amit az egyik, azt tette a másik is. Mentség nem volt, Picur egy gyors mozdulattal vállára vette batyuját, Tücsök megtapogatta hátán a hegedűjét, és annyi idejük volt csupán, hogy átugorjanak egy éppen mellettük sodródó, vaskos farönkre. Amikor már sikerült jól megkapaszkodniuk a rönk szétroncsolt hátán, visszanéztek. Darabokra hullott tutajukat haragosan sodorta tova az ár.
Olyan gyorsan történt mindez, hogy szinte fel sem tudták fogni.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész