1987. június 6. (I)

Az elmúlt két évtizedben különböző észak-amerikai egyetemeken tartottam előadásokat, mint meghívott vendég-professzor. Mindig betartom az akadémiai szabványt, azaz az ötven perces előadást; nem is tudnék már rövidebben, vagy hosszabban beszélni. Utána, rendesen tíz-tizenöt percig, feladott kérdésekre válaszolok. Ha nincs több kérdés, lelépek a dobogóról. Ilyenkor azok jönnek hozzám, akik nem az előadás tárgyáról kívánnak beszélni velem. Hárman-négyen, máskor tízen-tizenketten. Félkörben, pontosan két lépés távolságban állnak tőlem. Áthívom őket a kafetériába, vagy egy kollégiumba és velük töltöm az estét.

Olykor megesik, hogy valamelyik hallgatóm közvetlenül mellém lép. Pár hónappal ezelőtt a University of Victorián is így történt – talán hetedszer vagy nyolcadszor az elmúlt évek alatt. Az illető mindig diáklány és már előre tudom, mit mond majd. Azt, hogy csak néhány szót beszél magyarul, de nagyszülei, vagy dédszülei magyarok voltak, akik a nagy bevándorlási hullámmal érkeztek az Államokba vagy Kanadába. Szeretné, ha néhány szót mondanék néki a régi amerikások elmerült világáról, hiszen én vagyok az egyetlen élő, aki ismerte őket. A lány felnéz rám és szorosan mellém húzódik, mikor ezt mondja, a többi diák elé. Így állunk, mert valami összeköt bennünket az irgalmatlan idő száz esztendős hídíve alatt.

Előzmények:  1. rész/ 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész /