Óránként száz méter…

Egri Laci a járat közepén alszik, mellette, a falnál, két kőszikla között, Krámer Tomi, lábtól én, arrébb egy mélyedésben Tomor, a kanyar végén pedig Garai Pista.
Elég csendesen beszél Vlad Pali, azért mindenki hallja:
– Emlékeztek, a végponton innen van egy fal tele cseppkőképződményekkel… Na, menet közben alaposan megnéztük. At lehetett látni rajta … Visszafelé jövet azc;ín átvertem a cseppkőrácsot. Hát látom, hogy üreg nyílik. S ott a patak!
Az, a patak lehet, amelyet Béla is elért, de előtte bezárult az út.
A lyukászathoz is kell mázli!
– Az új járaton előrementünk vagy kilencvenöt métert! Aztán ismét omladék zárja el az utat… Néhány követ megpróbáltunk elmozdítani, de másik omlik helyébe. Szerszám nélkül nem lehet továbbjutni.
Emil és Csoltkó Bányaiéknál maradt, ott alusznak. Pali is csak azért jött, hogy hozza a hírt, reggel, illetve alvás után (mert a Pali órája után igazítom a sajátomat, s kiderül, hogy reggel nyolc óra) két csoport indul vissza, Pali, Csoltkó és Emil az útba eső mellékjáratokat próbálja feltárni, az eredetileg is rohamcsoportnak alakult Bányai-Moravek-Fábián-Szilágyi négyes pedig az új
járatban kísérli meg a továbbjutást! Megegyezünk, hogy nem zavarjuk most fel a profot és Bélát, ráér, ha ébredéskor tudják meg a hírt. Mi már úgysem bírunk tovább aludni, csak gunnyasztunk csendben, hogy Palit ne zavarjuk.
Alig csendesedik le a tábor, beállít Emil és Laji.
– Itt maradt a kaja – vigyorog Laji. – S ott különben is szűk a hely alvásra. Fábián pedig állatian horkol.
– Amióta elindultunk, csak egy konzervet ettem – mondja Emil, s nekiesik a hátizsákjának. Az az elindulás hűsz órával ezelőtt volt!
Lacika tempósan előhalássza a primuszt, hozzálát tejet főzni a felfedezőknek. Tejporból, kevés vízzel (mert csak annyi van), hogy jó sűrű legyen. Lajinak mély árkok gyűrődnek a szeme alá, csomagolás közben dönnyögi:
– „Vasárnap délután a Séta-té-hé-ren…” Jegyzem a reggelijét: paszulykonzerv, koncentrált tej, paradicsompaszta konzervből, zöldhagymával, nyomatéknak pedig hecserlidzsem … Aztán elfogad tőlem egy szelet főtt húst, csak azért, hogy meg ne romoljon. – Jöhet a belgyógyász! – mondja Emil. Normális körülmények között egy ilyen menü után az ember legalábbis elrontja a gyomrát. Itt nem történik senkivel semmi, pedig mindnyájan hasonlókat eszünk. S utána beöltözünk a víztől lucsogó rongyokba. A százhat óra alatt senkit sem hallottam még csak tüsszenteni sem!

Azt mondják a fiúk, itt steril a levegő, nem élnek meg még a szervezetre káros baktériumok sem. Ez a mikroklíma viszont kitűnően alkalmas asztmás- és légcsövi megbetegedések gyógyítására. Később olvastam, hogy több szomszédos országban, többek közt Magyarországon, szanatóriumokat létesítettek barlangok közelében meg bányászüdülőket. A Béke-barlangban aeroterápiás kezeléseket végeznek évek óta kitűnő eredménnyel.
Arról tárgyalunk, hogy egyszer majd Sonkolyoson is lehetne egy ilyen üdülő… Mert bányászok már vannak! S abba mi is belepótolnánk!
Közben délelőttre hajlik odakint, amikor ismét lefekszünk. Muszáj megkísérelni az alvást, hogy a többiek is pihenhessenek. Emil perceken belül fújja a kását, Laji mind halkabban dúdolja a Vasárnap délutánt… Pali mellém húzódik (első éjszaka félálomban számoltam: négy zsák homokot hordott maga alá, húszperces távolságból!), és csendesen elalszik. Mielőtt engem is elgázolna a jótékony álomvonat, arra gondolok, hogy ennek a fiúnak, akinek tulajdonképpen a továbbjutást köszönhetjük, alig lehet észrevenni a jelenlétét.
Az álmom könnyű, úgy látszik, végleg aklimatizálódtam.
Reggel (reggel?) tervezés: Emilék mennek a rohamcsoport után, s szétnéznek a közbeeső elágazásokban. Aztán majd együtt indulnak utánunk, kifelé. Mi visszavonulunk a labirintusig, hogy ott kutassunk, aztán a régi táborhelyen alszunk – utoljára ezen a barlangi túrán … Utána: indulás a felszínre!
Útrakelés előtt meg kell szabadulni a fölösleges tehertől, mert ahogy telik az idő, egyre nehezebben mozog az ember, hatványozódnak rajta a súlyok.
Pokoli izomláz gyötör, tornásznom kell, hogy egyáltalán indulni tudjak, nehezen lazulnak fel az izmok. Harmadik napja vagyunk bent, ebből több mint harmincnégy órát átgyalogoltunk.
Az alvó Pali mellé kipakolok vagy hét doboz konzervet, egy levesport, negyed kenyeret, egy vajpasztát s más apróságokat. A konzerv sokáig eláll a hűvösben, addig, amíg a rozsda megeszi a dobozt. Mellékelek egy cédulát: „Fogyasszátok egészséggel!” Hátha valaki majd elolvassa …
A fiúk félálomban kezet nyújtanak. Indulunk visszafelé, ők maradnak. Most már – valószínűleg – csak a felszínen találkozunk…
Nehezünkre esik az indulás.
Beérkezésünk pillanatától kezdve egyre mosódtak, most már végleg eltűntek közülünk a beosztással, korral, felkészültséggel s egyéb különbözőséggel járó határvonalak: külön társadalomban élünk, amelynek megvannak a maga törvényei. Csakhogy ezek a törvények mentesek mindenféle mesterséges beavatkozástól, szubjektivitástól, mert ezeket az egymásrautaltság alakította ki. Itt nincs főnök és beosztott, nincs felirat, hogy „Földre köpni tilos!”, és milicista, aki lefütyüli az úttestre tévedt járókelőt, zajongó szomszéd, irigy kolléga – nincs egyéni érdek, csak közösségi cél! S ennek veti alá magát mindenki, önként vállalt alázattal.
Ez a mi társadalmunk is kitermelte a maga vezéregyéniségeit. De a Saját törvényszerűségeinek megfelelően: az a vezető, aki ismeri az utat, biztosabb a lába, jobban bírja a megerőltetést, tud tájékozódni, energiájából jut a gyengébb megsegítésére is. Tehát övé a megerőltetés java s a nagyobb felelősség!
Az együvétartozás érzése, az egymásrautaltság hozza, hogy egyformán örvendünk minden érkezőnek, s ugyanúgy aggódunk a távozóért.
Tomor és Bagaméri elóre indulnak, hogy járatot keressenek a nagy smirgli megkerülésére. A nép zöme úgy véli, hogy ez a barlang legnehezebb szakasza (hányszor éreztük már ezt!), jó lenne megkerülni, s valahol a nagy omlásterem környékén felbukkanni. Heten várakoztunk a smirglinél.
Béla vagy kétszáz méterről tagoltan, lassan kiáltja, hogy megvan a járat. Induljunk fel az omláson, ott várnak ránk. Alig érthető a hangja, azért nagy nehezen kibogozzuk, hogy mit mond.
Egri Laci megy elöl, utána Krámer Tomi (ők a legfiatalabbak), feladogatom nekik a csomagokat. Tomor Zoli visszajön segíteni. Úgy bírja az iramot, hogy erre is van ereje. S még a kezét is nvűjtja hol nekem, hol a profnak.
Ismét úton vagyunk.
Megyünk, vonszolódunk megszakítás nélkül, irány a nagy omlásterem.
Két lemért pont között nézem az órám. A szakasz hossza ötszáz méter. S ez az út öt órát tart!
Óránként százméteres sebességgel haladunk visszafelé.

Következik: Ünnep

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág / Nevek a sziklafalon / Valami lóg a levegőben / A barlang folytatódik /