(Kisregény)

János szótlanul ment tovább. Úgy tűnt neki, hogy a Láthatatlan is elhagyta, nem csak a Törpe, de mégis nyugodt volt, hiszen ott van vele a régmúlt, a múlt, a jelen, és valahol mélyen benne a jövő magja. Igaz, semmit sem értett belőle, de hitelt adott a Láthatatlan szavainak, mert az mindig igazat szólt.

Az utcasarkon megtorpant, mert ismét valahol máshol találta magát. Egy kanyargós utcán, fakerítések mögött hatalmas levelű tök virágzott. Itt-ott már a termés is megjelent.
– “Így lesz a jövővel is bennem?” – gondolkodott. – “Most csak a mag van bennem, majd kihajt, kivirágzik, megérik a gyümölcse?”

Érdeklődéssel nézte a virágzó tököt, mintha még sohasem látott volna ilyesmit.

Egy kutya szaladt a kerítéshez, vadul ugatni kezdett, és a deszkák fölé magasodott. János megijedt, de a kutya, amilyen hirtelen megvadult, oly hirtelen meg is nyugodott. A farkát kezdte csóválni, és igyekezett a nyelvével megérinteni a férfi kezét, aki szintén megnyugo­dott, és továbbra is ott állt, nézte a kertet.
– Mit ugatsz? – kiáltotta az udvar mélyéből egy férfi a kutyának, pedig az már nem is ugatott, csak hitetlenkedve nyöszörgött.

János összerezzent a hangot hallva, ami ismerősnek tűnt neki.
– Hol vagy? – kiáltott be a kerítés fölött. – Honnan kerülsz ide?

Az udvar mélyéből az ismerős hang hallatszott:
– Hiszen itt lakom. De te honnan kerültél ide?
– Nem tudom – felelte János bizonytalanul. – Talán erre jártam… Nem, én is itt lakom… vagy legalábbis valamikor itt laktam… lehet, csak pár napig…

A férfi lassan áttört a hatalmas töklevelek között, óvatosan kerülgetve azokat, nehogy akár csak egyet is letörjön. Megállt pár lépésre a kerítéstől, mintha jelenést látna, bámulta Jánost, és nem mert közelebb menni. Ő is összerezzent valamitől.
– Ki vagy te? – szólalt meg végül az öregember a kertből, még mindig messziről. – A hangod ismerem, az arcvonásaidat ismerem, bár…
– Ugyanígy vagyok én is – szakította félbe János. – Te ki vagy?
– Ha ismersz, tudnod kell.
– Neked is énrólam.

Az öreg egy lépést közelebb ment, de ismét megtorpant. – Nem, lehetetlen. Az a heg a torko­don.
– A tieden is…
– És az az őszes hajad… – mondta ismét az öreg. Még egy lépést tett előre. János meg hátrálni kezdett, mint egy látomástól.
– Félsz? – kérdezte a férfi. – Éntőlem?
– Nem, csak olyan különös minden. Mintha önmagamat látnám húszegynéhány év múlva.
– Én is önmagamat vélem látni, de húszegynéhány évvel korábbi magamat, mintha régebbi fényképemet nézném – vélte az öreg. Mereven nézte Jánost, aki megint összerezzent.
– Hová mégy? – kérdezte.
– Én? – csodálkozott a férfi a kertben. – Sehová sem megyek. Itt állok nem messze a kerítéstől. A kutya is mellettem van.
– A kutyát látom, de te valahogyan távolodsz.
– Biztos a hőségtől vannak látomásaid – mondta, de egyre halkuló hangon.

Egy pillanat múlva János már csak a hatalmas tökleveleket látta, alattuk a virágokat és egy-két sárguló termést.

Eltűnt az öregember, eltűnt a kerítés, eltűnt a kutya, csak a tök virágzott. János értelmetlenül mormogott valamit, mintegy hívva a Láthatatlant, de az sem volt sehol, pedig most nagy szüksége lett volna rá. Lassan elindult egy irányban, bár ott sem látott semmit. Ösztönösen haladt, át a homoktengeren, mert remélte, hogy hamarosan feltűnik a templomtorony, vagy ha nem is látja meg, meghallja a harangszót, de semmit sem hallott, és csak szél támadt, ami felkavarta a homokot és a porfelhő még a virágzó tököt is elrejtette a szeme elől.
“Ki volt ez az öregember, és hová tűnt?” – kérdezte önmagától, de választ nem kapott. Lépdelt a homokban, és egyszerre egy hatalmas mecset előtt találta magát. Körben arabok hajlongtak. A müezzin hangja szállt le hozzá az égből.
– Hal ana fil Káhira? – fordult egy kisfiúhoz.

A gyerek meglepetten nézett a külföldire, aki arabul szólalt meg, és bólintott.
– Naam – mondta, és ment is tovább.
“Honnan kerültem ide?” – tette fel félhangosan a kérdést, amire most sem kapott választ.
“Biztosan csak a melegtől vannak továbbra is látomásaim” – gondolta, és odasietett az egyik, éppen előtte kiemelkedő fához, alája heveredett, és elgondolkodott a sorsán. Az eszébe jutot­tak az eddig látott emberek, a fiatalok, az öregek, a magyarok, a külföldiek, és sohasem tudta, hogy mit is tegyen, hogy valahogyan megszabaduljon a gondolataitól. Pihenni akart, de a mecsetből jöttek ki az emberek, és megpillantva a külföldit, körülállták, és egymást faggatták, hogy honnan is kerülhetett ide.
– Sokáig aludtam? – kérdezte reggel a munkába induló feleségétől.
– Aludtál? – nevetett fel a nő. – Nemrég jöttél csak haza, olyan zavartan, mintha részeg lennél, de nem volt alkoholszagod.
– Ittam volna? És nem jöttem haza? Mit beszélsz?! – nézett János értetlenül a feleségére. – Egész délután itt ültem, olvastam, majd nagyon korán lefeküdtem.
– Pár napja nem is láttalak – nevetett ismét a nő. – Úgy egy hete köszönés nélkül elmentél hazul­ról, és csak ma reggel jöttél haza.

János tanácstalanul körülnézett, de többet nem szólt. Becsukta a szemét és csak akkor nyitotta ki, amikor meghallotta az ajtó zárjának a kattanását azután, hogy a felesége kiment.
– No, tudod, hogy hol jártál? – hallotta egyszerre a Láthatatlan hangot. – Látod, egy pillanatra sem hanyatlik magadra.
– Hiszen itthon voltam – védekezett a férfi, miközben felkelt és gyorsan felöltözött.
– Most hová mégy? Ilyen állapotban – figyelmeztette a Láthatatlan – nem mehetsz ki.
– Jössz velem.
– Nem megyek. Végre magadnak kell vigyázni saját magadra, és tudnod kell, hogy mit teszel – makacskodott a Láthatatlan.

János nem fogadta meg a figyelmeztetést és gyorsan leszaladt a lépcsőn. Kint a kapuban azonban megint nem tudta megállapítani, hogy hol is van. Város is volt, falu is volt, hegyek is, erdő is, tenger is, és mégis semmi. Mintha a föld fölött lebegne, pedig a talajon állt. Szé­dült. Elsötétült előtte a világ.

Meghallotta, hogy páran odaszaladtak hozzá.
– Biztosan részeg – jegyezte meg egy nő.
– Rosszul van – mondta egy másik.
– Mindjárt elájul, hívjanak orvost – szólalt meg egy férfi. – Én felfektetem erre a padra.
A tenger egyre jobban háborgott. A hullámok átcsaptak a csónak fölött, amiben egy fiatal pár evezett. János látta és hallotta a Láthatatlan hangot:
– Segítsetek nekik!

---

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész /

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ