Bálint Tibor: Arcképek a köröm hátán (10)

KUNCZ ALADÁR

Egy külvárosi asszony mesélte, hogy a művész úr valamely hajnalon az utcai szemetesládából síró csecsemőt emelt ki, őhozzá vitte, és éveken át gondoskodott a piciről. Kortársai szerint mindig szelíd jóság lengte körül, hasonló a lélek illatához. Talán ezzel biztatta fel a sorsot, hogy megkísértse, és a kék égből fekete köveket zúdítson rá. Mire a robaj elcsöndesült, a káoszból már kiszakadt a szigetnyi pokol; pléhvödrökből csepegett a leves, és egy fogoly hirtelen összetákolt koporsójából csepegett a vér … Férfiak párzottak férfiakkal a bástyafalakon, és egy tébolyodott a szakadék széléről akart lesújtani a világra… De amikor a sors a kövek fölé hajolva figyelni kezdte, honnan kiált majd fel ez a huszadik századi Jób, hogy vesszen el az a nap, amelyen születtem, panasz helyett halk zsoltárt hallott; a sziklák közül elővergődő fűszál dicséretét, egy elvénhedt kutya dicséretét, a víz, a levegő, egy tenyérnyi kék ég dicséretét, a szenvedésben összeölelkező emberek dicséretét. Állítom, hogy az egyéni kálvária, a csontba-húsba-önérzetbe maró fájdalom századunkban kevés írót emelt az emberi méltóságnak oly magas fokára, mint Kuncz Aladárt. Ő a háborús irodalom szentje. De amikor ezt mondjuk, egy fájó sóhajjal még hozzágondoljuk: a szentek jutalma pedig a kín…

DSIDA JENŐ

Ime, mily szép már díszes kezdőbetűje is e versnek ! – szólt az olvasó, és a tenyere, amelyen a kötet feküdt, gyöngéden remegett. – Oly finoman metszett és mégis oly feszes, mint maga a költemény – folytatta párás te-: kintettel, amikor az antikvárius szemüveget cserélve közelebb hajolt. – De uram, ön a betűvésnököt dicséri – mondta –, pedig az iniciálé alighanem a költő hajszála…


(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész 2. rész / 3. rész / 4. rész / 5. rész 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész

2019. január 30.

Szóljon hozzá!