Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (9)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Implon Irén: Nagyváradi tollrajzok
(Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1993. A fedőlapterv, a könyv tipográfiai szerkesztése és a tollrajzok Sólyom Lajos munkája. A kiadó alapítója Fábián Imre)
Gondolom, manapság már nem divat, a szerkesztőségek inkább egymás honlapjait böngészik vagy talán még azt sem. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben azonban jól begyakorolt szokás volt a lapcsere, a Hargitához így jutott el naponta vagy heti összecsomagolásban a nagyváradi Fáklya. Implon Irén (1927-2011) írásait mindig elolvastam, kimondottan szerettem lírai, de a tényektől soha el nem vonatkoztató stílusát, az irodalomra, a színházra, a művészetek majd minden ágára kiterjedő érzékeny, találó, finom egyéni megfigyelésekkel mindig átszőtt témavilágát. Soha nem találkoztunk és ugyancsak megörvendtem, amikor vagy valamilyen könyvbemutató vagy az egyik Ady Endre sajtókollégiumos előadásom után Szűcs László (1965), a kortárs nagyváradi magyar médiát és irodalmat életben tartó mindenes (a költőtől a folyóirat főszerkesztőig, a kiadó és egyesület alapítótól a fáradhatatlan menedzserig sok mindent takar ez a szó), saját dedikációjával kezembe nyomta ezt a könyvet. „ A váradi léleknek”. Miért váltam én Váraddal rokonszenvezővé? Persze, személyes okokból többször is megfordultam a Körösparton, de talán az egykori Ady Endre irodalmi kör, az Irodalmi Kerekasztal hangulata tett leginkább azzá, az a kétségbeesett erőfeszítés, ahogyan láttam, hogy a hétköznaponként romániai, esténként magyartévé életét élő, furamód kettéhasadt városban próbálják néhányan nem csupán átmenteni, hanem kortársként gazdagítani a magyar irodalmi hagyományokat. És Bölöni Sándor (1939-1982) barátom, aki Előrés újságíróként, Jevtusenko és Voznyeszenszkij magyar fordítójaként többször eljött Zsögödbe, hogy meneküljön attól az üldöztetéstől, amely végül a halálba vitte. És aki megismertetett az Ódzsának nevezett Szabó József rendezővel (1928), aki az operettszínházba való elhajlásból kimenekítve, a romániai magyar színházművészet olyan korszerű alkotóműhelyévé tette a váradi társulatot, amely az Ifjú W.-vel, Az éjjeli menedékhely látomásos színpadképeivel és több más, feledhetetlen előadással körbejárta nem is egyszer Erdélyt. Majdhogynem csontra fogyva, de csodával határos módon túlélve betegségét költözött át Magyarországra. Akárcsak Kelemen István (1930 – 1977) irodalmi titkára, a csíkszeredai középiskolában is néhány hónapig tanító, felejthetetlen magyar tanárom, akit a határ túloldalán csakhamar az élet választóvonaláról is letaszított a könyörtelen betegség, de lánya, Kelemen Kata Debrecenből vissza-vissza jár Csíkszeredába, a Csíki Játékszín sokat foglalkoztatott díszlet- és jelmeztervezőjeként. „ A múlt a második szív, mely bennünk dobog”. – idézi Implon Irén Tabéry Gézát az egykori Fáklyás szerkesztőségi titkár, Sólyom Lajos tollrajzaival illusztrált könyvében és immár én is tudom, hogy a nagyváradi újságírás Nagyasszonyának mennyire igaza van.
Implon Irén: Szindbád éppen átsuhant
Ősszel jött, fehér bolyhos kabátban, valószínűtlenül nyurgán, arcán a sóvár nyugtalanság és a szomorúság fény-árnyékával. Sose látott addig ilyen kóbor álomalakot a váradi indóház. A konflis tisztelettel nézett elegáns disznóbőr útitáskájára, a Lloyd kávéház pincére grófi ivadékot sejtett az ismeretlen idegenben. Honnan tudhatták volna, hogy a táskában csipkés szélű frakk-ingeken kívül alig lapul valami józan polgári holmi, hogy a „gróf” egy megesett nyíregyházi cselédlány-anyának meg a köz- és váltóügyvéd apának pár héttel előbb törvényesített frigyéből származik? Laszky Árminék kiadóhivatalában aznap este az új korrektor érkezésére vártak. Hogy el ne tévedjen a „nagyvároshoz” nem szokott ifjú, elküldték eléje a Szabadság nagyreményű, de annál kisebb termetű titánját, Nagy Endrét, vezesse szerény utakon, terelje arrafelé, ahol jutányosan kaphat ebédre főzeléket, feltéttel, s ahol ha elszakad az inge, olcsón vásárolhat másikat. A kirendelt kalauz elképedve vette tudomásul: az új kolléga nemcsak hogy három fejjel magasabb nála, nemcsak hogy divatos sárga gumitalpú cipőt visel, kétlovas batárban hajtat a Széchenyi téren bérelt hónaposszobába, hanem eleve elhárítja a gyámkodást. Maga akar menni. Maga akar ismerkedni a várossal. A maga módján. Ezek után Laszky úron volt a sor, hogy még jobban elképedjen ezen az éjszakán, amikor neki kellett kiváltania az újonnan érkezettet a Lloyd főpincérétől.
1895. szeptember vége volt. A fehérbe burkolt garabonciás: Krúdy Gyula. Jóformán még gyerekember. Be sem töltötte a tizenhét évet. Alig, hogy megszerezte az érettségi bizonyítványt. De már megvívta első párbaját. De már megjelent (egy év alatt) 90 novellája. A koraérettek sietős tempójában indul, szabálytalan szabályossággal bejárni az író útját – siker, kiábrándulás, népszerűség, üldöztetés, elismerés, gürcös gond, mindhalálig való szigorú munka útját. író akar lenni, mert ez látszik az egyetlen pályának, ahol fantáziáját nem kényszeríti araszolásra a szokás, az illem, az ingatag közrend, meg a képmutatás. Hogy hatalmas életvágy feszül ebben a fantáziában, akkor még csak féktelenségei által szerzett tudomást róla közvetlen környezete. De a siheder ember pennájának párját ritkító termékenysége azért idejében felkeltette a lapszerkesztők figyelmét. Halász Lajos, a Szabadság segédszerkesztője is így fedezhette fel, s hívta Váradra, hogy (pár évvel megelőzve Ady Endrét) az akkor már javában tollászkodó peceparti Párizshoz édesgesse az ígéretes fiatal szárnyakat. Nem sikerült. A fehér, puha bolyhos kabát kemény sorsot hordozott magával, idomulni, simulni, alkalmazkodni nem tudót. Hiába mentették fel kollégái a korrektori kötelességektől, hogy írhasson, hiába vezették be a korabeli tekintélyes közintézmények falai közé bennfentesnek. Hiába dicsérgették a Kispipa olcsó hosszúlépéseit és a városiasodásra készülő utcák, terek születő terveit, a tőke látványos magakelletése épp úgy nem tudta megbabonázni, mint a Bazár-szoros déli korzóján a váradi szépek. Járt-kelt a városban, de idegen maradt számára.
Szindbád készülődött benne örök bolyongásra, de még nem jött el az első állomás, ahol megáll majd, hárfazengésű mondatokkal eljátszani az elkésett lovag, az utolsó gavallér haláltánc-idilljét. Itt még csak a száguldás vágya ejti meg, testi alakjában egy mén hátán nyargaló lovarnő képében. A piactéren épp a Lloyd kávéházzal szemben (a Sas-palota helyén) van kifeszítve a Henry vándorcirkusz ponyvasátora, benne az igazgató lánya a porond primadonnája, nádszálkarcsúra fűzött lovaglóruhában, cilinderkalapban. Hozzá még nem szólhatott andalító mesehangokon, tizenhétéves volt, túl közel a meséktől való elrugaszkodás szilaj mozdulatához, s távol még a pihenők vágyától. A szerelem-kikötők akkor még nem igézték, de már várta a vörös postakocsi kürtjelét, ami a bomlott váradi éjszakából kiszólítja, hogy múlt és jelen összeálmodásából megragadhassa az időt. Váradon megfoghatatlan Krúdynak az idő. Ledolgozza 70 koronás fizetését, riportokkal, tárcákkal, cikkekkel, kritikákkal, még korrigálással is, de kétségbeesetten panaszkodik: „mióta itt vagyok a pakfon városban, azóta végképp elsüllyedtem. Meg fogok halni hamar … El kell mennem Váradról.”
Harminc év múlva, mikor már hetven regény áll az író mögött, mikor a kalandos postakocsit, hol bunda-szagú, hol majoránna illatú sok szép utazásoknak tanúját, nők mosolyának és könnyének okozóját készülnek udvar sarkába taszítani, mikor Szindbád már fáradt, de fáradtan is megírja a napi 16—20 oldalt – azt írja róla Kárpáti Aurél: „az Idő költője. Az idő múlását szinte fizikai intenzitással érzi és érezteti. Az óra ingája leng minden sora mögött.”
És mégis, Szindbádnak nincs kora. Úgy halad át utazásainak állomásain, hogy mint a mindent megbocsátó kedves asszonyok, nem ott időzésének óráit érzékeljük, hanem az emlékét. 1896 májusában, mikor Váradról elment, harsogó, nyílt tavasz volt. A pakfon városban észre sem vették, hogy Szindbád éppen átsuhant.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza