„a tenger öl, de nem ölet”

Mamut mail-interjú Fehér Illéssel / 9. rész

amelyben a műfordító bebizonyítja, hogy az általa fordított versekben is szerepel állat, továbbá kikéri az állatok nevében is, hogy a gonosz embert állatnak nevezzék.

18. kérdés:
Figyelmeztettél, hogy az egykori ősállat neve nem mammut, mint én írtam, hanem mamut. Ilyen rövid név, kérdem én egy olyan nagy állatnak?

Erről jut eszembe, hogy az általad fordított versekből szinte hiányzik az állat. Ha van is, csak szimbolikusan. Illetve ember-állat bőven, hadd idézzek ezúttal én, a Káféban van elég hely hozzá, Đuro Damjanović verséből:

Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Milyen katonaság?”
Melyik katonaság nem vert?
Verték, kegyetlenül verték,
kezdetben ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, lábbal rugdosták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték
fáradt ököllel, pihent lábakkal.
Verték, verték, verték,
elfáradt lábakkal rugdosták,
megpihent ököllel folytatták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Miért?”
Mert nem volt hajlandó verni.

Igazad van: fordításaimból hiányzik az állat. Nemcsak az állat – a tájleíró versek is. Nem az én káposztám. Jó – elfogadom: lehet a szépet dicsérni, dicsérik is bőven… de maga a dicséret számomra öncélú. Valamilyen módon berzenkedem mindenféle ömlengéstől – mesterségesnek érzem. Saját bőrömön is tapasztaltam.
Már az is ellentét: mamut – egy „m” betűvel kell írni.
És állítják: az ember a legnagyobb állat. Ne alázzuk meg az állatokat. Vannak ragadozó állatok, nem vitás. De a ragadozó sosem öncélú – öl, ha éhes.
A természetnek megvannak a maga törvényei… Következzen Devecseri Gábor: Bikasiratójának két megdöbbentő sora:

„a tenger tajtékzik, de sose gyáva;
a tenger öl, de nem ölet.”

És az ember? Az a vers, amit idézel – igaz történetet fed:
Srđan Aleksić-et (Alekszity Szrgyan), a Szerb Köztársaság Katonaságának katonáját saját katonaságának tagjai verték agyon puskatussal, mikor Terbinjében egy bosnyák ismerősét akarta megvédeni. (http://www.6yka.com/novost/1162/tv-buka-intervju-sa-radetom-ocem-srdana-aleksica-i-film-srdo)
Nos az ember… ha kivetkőzik emberi mivoltából… ne feszegessük, mi mindenre képes: a nép nevében, Isten nevében… A hatalom érdekében!

Vissza állításodhoz: az általad fordított versekből szinte hiányzik az állat. Így lenne? Hogy szimbolikusan, az viszont igaz.
Már az eddig idézett versek közül is kettő állatokról szól. Kecman Zdravko Elégia az aranycsőrű madárról és Kršić Todor Hűtlen madár fészket ne készíts című verséről.

Tallózzunk fordításaim között:

Aleksandra Čvorović: Holdfényben leli halálát a pacsirta

Ezüst lánccal nyírfához kötözve
dalolt fejjel lefelé lógva
Hívtam szálljon a vállamra
– Ruhád csillagjegyes nem nekem való
– Hajam puha és meleg gyere melegedj meg
– Hajad tündéri nálad végtelenebb
Hallgattam néha válaszolt
– Láncom szabadságom nem közeledhetek
Ezüst hintók csúszkálnak rajtam
Egy hozzád is elér

Predrag Bjelošević: Madár csengővel

Ha házunk felett átrepülne
tovasurranó óriási árnyékától
talán az ég is eltörpülne

– Ez a csengővel élő madár
suttogta fülembe apám
Ne nézd tágra nyitott szemekkel
fészket rakhat a tetőtérbe
de szépségét már holnap
madárhad
semmisítené meg

szomorú ének a kórus éneke
a csapatba verődés a tehetetlenség jele
árnyékáról óvatosan emelkedj
repüljön szabadon
gúzsba kötött szárnyakkal az ég értelme vész el

Mihajlo Orlović: Madarak a szárítókötélen

(ötvenedik születésnapomra)

Körülnézve ötven ázott madarat láttam
Foszlott madzagból sodort szárítókötélen ültek
Csodálkoztam hogy nem vágják el
Mert éles a csőrük és kutyatekintetűek
Szomorúan szemlélik egymást
Mintha szólni szeretnének egymáshoz
Vagy mintha tartoznának egymásnak
Vagy szökni szeretnének egymástól
De az a nyűtt sodrony amin gubbasztottak
mégsem engedte őket
Tolluk mint a vágy átlátszó
És minden pillanatban elröppenhetnek
Aj, de a szárítókötél
Maga a hurok
Mindegyikük lábán titkos jelekkel
Televésett gyűrű
A nagy vizeken keresztül kell átvinni
És ötven égő gyertya
Ötven küszöbre tenni
Mindegyik szemében ott az ég
Csőrében tűz és hogy ötven havazás ne jöjjön
Se ötven zápor se ötven zivatar
Lángolt a horizont
Megetetlek benneteket mert kezem
Gabonát szór
Megnyitom nektek az eget mert szemem
Utakat mos
Álmokat ajándékozok mert fájdalmam
Termést hozó eső
Köszönjük gazdánknak mondták
És saját útjukra indultak
Nem akartak vesztett kívánságként élni
Mindezt csak azért meséltem el mert ki a madarat
elengedi
Halálának nem fog ártani

Csoóri Sándor: Gólya

Remeg a kékség s napfénnyel keveredik.
Falum fölött a nyár
vibráló arany-álom.
Fehér templomunk: lomha,
féllábon álló gólya,
magasba néz, hogy égi tóra szálljon.

Fabó Kinga: A hattyú csak egyszer szól

Amikor a jégbe törött hattyú érzi halála közelgését, utolsó, egyetlen énekébe, mit nem hall senki sem, beleadja összes intenzitását, erejét. És énekel, míg lassan köréje nem fagy a víz.
Haldoklásának hosszú pillanataiban pillanatai követik csupán, honnan tudni hogy énekel, vajon miről, hogy hangja-éneke különös-szép, és vajon hová lesz az egyetlen, az utolsó.
Őt nem látni, ő mégis lát, a köréje fagyott víztükrön át halvány hattyúalakot, színre át homálylón, mint ahogyan még sohasem, mégis, mintha már látott volna. És homályló alak néz rá távoli, fürkésző pillantással, hűvös, személytelen kíváncsisággal, az észrevétel legcsekélyebb jele, szándéka nélkül.

Közös az előző válogatásban: madarak szólnak, méltó életért, szabadságért könyörögnek.

Ugyanezt teszi, egészen más módon Kassák Lajos is: Egy buta tehén éneke – utolsó rész

Köszönöm, hogy ilyen türelmet adtál, ilyen csontokat és inakat.
Ahol a hősök és kiválasztottak már rég elvéreztek
naponta átballagok a hídon, mely a patak felett a rétre vezet.
Szomorú, buta szemeimmel és haszontalan, törpe szarvaimmal
csak állok a gyönyörű nap alatt s rágcsálás közben elnézem
amint a láthatár peremén az ég összeér a földdel, madarak
suhannak el felettem, hogy olykor gyöngéden meglegyintenek
puha szárnyaikkal, a virágok szívem felé vándorolnak
s a színeikkel és illataikkal megnevezik magukat előttem
mint kedves rokonok, akik talán élni sem tudnának nélkülem.

S ha megjött az alkonyat, ismét ott kérődzöm a jászol előtt.
Örülök istállóm csöndjének, a friss alomnak s a vörös szemű
kicsi mécsesnek, amint perceg és hunyorog a falon.
Örülök a világnak s a nehéz, baromi életemnek is örülök
és várom az asszonyt, hogy jöjjön már tiszta edényével
meleg és tiszta ujjaival érintse duzzadt tőgyemet
mindegyre gazdagodván Teremtőm igaz dicséretére.

Gondolkodjunk el azon is – mi mindenre használja az ember az állatokat. Tenyészállatok, idomított vakvezető, drogfelismerő… kutyák, postagalambok… de vannak kakasviadalok, bikaviadalok…
Eszmefuttatásom elején állítottam: Ne alázzuk meg az állatokat azzal, hogy a magukból kivetkőzött embereket állatoknak nevezzük.
Mert az ember, így vagy úgy, „vért kíván”. Az állatból is „állatot” csinál.
Példaképpen két nagyságot idézek:

Devecseri Gábor: Bikasirató – részletek

1. Társalgás

Clarae uxori Hispaniam vitamque
mecum una permeanti

“Ami a bikaviadalokat
illeti, én bikapárti vagyok”
mondtam – mint már sokszor – megnyugtatandó
a néhány éve már Madridban élő
hölgyet, ki így szólt (válaszul ama
kijelentésemre, hogy mindenképen
megnézek itt egy bikaviadalt,
mert meg kell néznem): “Csodálom magát.”
“Bikapárti vagyok”, és hozzátettem
a magyarázatot is: “tudniillik
a torreádort valamikor mégis
megkérdezték, akar-e küzdeni;
a hivatása megválasztásába
ő legalábbis beleszólt;
de a bikát nem kérdezte meg senki.”
“Jó, jó – enyhült meg – de ezt itt ne mondja
meg senkinek.” Lám, máris itt a másik
aggodalom: hogy: mit szól a tömeg?
Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én,
nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok,
nagyszerű!; meg azt,
hogy úgysem hagyja megzavarni magát
e pompás mulatságban; mit számít
az aránylag kevesek jogosulatlan
– mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése? “Nézze kérem
– mondta a hegyes szakállú, rokonszenves
úr, egyébként költő, a hófehér
abrosz fölött -, a bikának amúgyis
természete a küzdés, nekimegy
mindennek, támad.” Mi úgy vettük észre,
hogy nem nagyon, csak ha bosszantják;
és ezt persze kell, máskép a közönség
csalódott meg hiányérzete is marad,
ha aznapra beütemezett (és kifizetett)
ölése elmarad.

22. Jelentés

A bika még él.
Igazán udvariatlan
volna, ha kimúlna, mihelyt belép, abban a pillanatban.
Nem, ő nagylelkű. És hálásak neki,
amiért a kedvükért s a vágyukért s a pénzükért
magát egy darabig még elevenen metélteti.

24. A tenger dala

Nem egészen. S hogy ne kérdezd hiába,
ím itt a felelet:
a tenger tajtékzik, de sose gyáva;
a tenger öl, de nem ölet.
………………………..

Zoran Bognar: Új ember (részlet)

…..
A világ emberemlékezet óta matadorillatú
és a fennmaradáselv is ősi: üsd le-foszd ki,
üsd le-foszd ki!!! A bikaviadal
egyetlen szentje a félelem… A bika
nem tudja, ki az idomár… Ő szinte
sosem küzd, kivéve önmagával.
De, azok felett, akik nem állnak
ellen, mindig szigor uralkodott.
Tudatuk Jehova tanú-tükör.
A sebzett bika szemében látszik
az elődök nyomora. Az elődöké, akik
apokalipszisaurával ünnepelték
a végzetes és a csodálatos azonosságát…
Valahányszor az őrvezetőkre gondolok,
akik semmibe véve a különbségeket, öltek,
akik szerint egy ember vagy mocskos vagy
tiszta, fekete vagy fehér, gyilkos vagy
hívő, eszmetárs vagy szembeszálló,
északi vagy déli, keleti vagy nyugati,
éjjel vagy nappal élő, buzgó vagy rest,
titkolózó vagy közvetlen; kárörvendve
töröm szét az iszony és rettegés tükrét… Ha
éppen érdekli önöket, nemzetiségem szerint
a korlátolt hegyek felett átrepülő madár
vagyok. Madár vagyok, aki tudja a Földön
és az égen több tárgy és talány van,
mint amiről egy bölcs álmodni képes.
Madár, amelyik, ahogy Di Vogo mondja,
nem egy bolygó akar lenni
a galaxisban, hanem galaxis egy
bolygóban, csillagkép egy csillagban…
Apám, íme ismét a senki földjén vagyunk.
Az algákkal, fűvel és nedves gyökérzettel
körülfont bárka részei ismét szétzúzott
hiúságként, az új lehetőségek partján
szanaszét hevernek. Ezúttal ne engedd meg,
hogy látszat és ismérv között tipegjünk,
ne engedd meg, hogy kapzsinak,
balgának hódoljunk, mert
másokat megalázva, magunkat
aláznánk meg…

Kérdezett: Gergely Tamás

(A következõ rész az interjú zárófejezete)

Az interjú eddig megjelent részei:

1. „Megmenteni az ismeretleneket“
2. „Saját örömömre teszem“
3. „Szerelmemnek nevezett“
4. Banja Luka azaz Orbászvár
5. „én lenni pap“
6. „Az ajtómban négy szép őrző angyal van.“
7. „Víz alatt énekelni”
8. A nem létező műhelyben

2020. május 11.

1 hozzászólás érkezett

  1. Fehér Illés:

    Köszönöm, hogy gondolataimat megoszthatom a Káfé Fönix olvasóival.

Szóljon hozzá!