Hadnagy József: Szénakazal

Szénakazal áll
emlékeim mezején.
Fűzfakaró szúrja át.
A szénát a szél elhordja,
s a karó – gyökeret fogva
s lombot hajtva
a dicsői dombokon
lángoló nyarakba’ –
ráteríti cserzett nyakú,
csontos nagyapámra
gyermekkori delek
szalonnázó árnyékát…

Forrás: Bölöni Domokos FB-oldala

Arghezi

Nyelvészeti katedrája volt egy görögkeleti székesegyház főoltára mögött, ahol ajkára szorított ujjal, suttogón tanította tökéletes beszédre a szenteket; a szavai súlyosak, mint a kőoszlopok, észrevétlenül fonódnak egymásba, akár egy kovácsolt kapu díszei, és hűvös tömjénillat leng körülöttük; gondolatainak aranykupolája messze ragyog az értelem fényében. Tovább »

A tiltakozástól el fogsz jutni a beletörődésig.
Nem arról van szó, hogy megalkuszol,
csak felméred a lehetőségeket. Így születnek
a közhelyek. Például, hogy mindent meg lehet
szokni. A könnyet. A vért. Az izzadt kamaszok
meg-megrebbenő tekintetét. A félelem szagát. Tovább »

/az orosz-ukrán háborúra/

én hazudhatok – de a versem nem
jobban fáj neki, s fáj ami nekem
vajat ken kése, őt vágja s engem
két éle van de egy értelme Tovább »

Ima /Rugăciune

Minden dolgok princípiuma
Mértani helye az ürességnek
Amely – hogy létet nyerjen –
Betöltésre vár; Tovább »

Az eső, akkor szép, ha nem fázol,
a harmat, ha nem itta be a ruhád,
a szivárványt akkor csodálod,
ha épp jókor talál majd rád.

Akkor szereted a villámot, a dörgést,
ha kuckód átölelve vigyáz,
ha biztonságból figyeled a műsort,
és ha nem feletted éjszakáz. Tovább »

Somlyó György: Gondolatok egy Petőfi-vers körül

„A bilincs”

Talán nincs még egy költő a világirodalomban, aki annyira a költő megtestesülésévé vált volna nemzete számára, mint Petőfi, aki olyan természetesen vált volna közkinccsé, folklórrá, a „nép tudományává”, s maradt is volna annak több mint egy századon keresztül. Petőfi kicsit olyan a magyar – olvasó? még a nem olvasó számára is, mint a levegő. Olyan magától értetődő. De kicsit olyan észrevétlen is. Mintha mindig a miénk lett volna; mintha nem kellene birtokunkba vennünk; mintha nem is kellett volna külön-külön találkoznunk vele ahhoz, hogy ismerjük. Tovább »

Sors kegyeltje e kis város,
Olvad a hó, útja sáros.
Hosszú tél után köd szitál,
Egy-két kémény vígan pipál. Tovább »

védtelen szalad
az idő felettem
nem látok arcokat
csak hangok
a fülemben Tovább »

Ne zárkózz el,
ha rád kérdez
az élet, amely
hatalmas
szapanbuborék,
kipukkad egyszer, Tovább »

Megakad egy szó: a gratula – csont a nyelőcsőben.
A helyzet kényes és konok, mint a Mondolat,
mint a Felelet a Mondolatra, persze
kicsiben. Tovább »

Szkárosi Endrének odaátra

Szellőztetéskor a szomszédasszonyok úgy visszhangzanak, mint a kórházfolyosó ápoló- és takarítónői. Pszichiátria. Ez jut eszembe. Ott lett volna a helyed, Endre, nem a fényes fadobozban. Tíz nap, két hét pokla után tavaszi feltöltődés. Grammnyi szenvedésem a nyitott ablaktól bár levont volna valamit giga szenvedésedből. S aztán — felépülve — bár csak bökversbe, hangköltészetbe rekeszthetted volna a visszhangzó kórházfolyosót, mely egész kibírható, csak vétlen velejárója a szenvedésnek — mindössze feltételes reflex.

Budapest, 2022. IV. 14.

Elmondja: Lukács Sándor (youtube csatorna)

Felébredtek a görények,
hogy azért ők mégis lények,
gerincük van, véleményük,
legalább ez a reményük. Tovább »

Vadmalac a nyulakat nem szerette. Látni se, ha egy-egy felbukkant a lakása közelében, elhajtotta.
”Hess!”
Jobbat nem tudott, hiába mosolyogtak rajta. Nem tanították meg, hogyan kell, a családban nem volt szokásos a nyulak hajkurászása.
Megértették viszont a nyulak – ahogy meglátták a Vadmalac szőrös karját a levegőbe emelkedni, iszkoltak is el.
”Olyan vagyok, mint a Napkirály” – mondta büszkén, magától eltelve, ha kérdezték, miről is van szó.
Arról volt szó, hogy XIV. Lajos kiskorában beleesett a kútba, azután soha nem fürdött, csak ha az orvosa felírta neki.
Hát Vadmalac?
Egyszerű: egyszer egy nyúl megharapta. A bokáját, sántított egy darabig. ”A nyúl, a húsvéti is, az én Achilles-sarkam” – szónokolta évekig.

Forrás: Lenolaj.hu

Elfogadni az öregséget – hát én
inkább egy dombon kutat ásnék.
Csupa kavics, kő és szikla az idő,
mintha az Everestre másznék.
És lesz ennél rosszabb is: örök havak
vakítanak, s bebugyolálva
talpig, fázni, reszketni fogok, tüdőm
jégre dobott hal.
Araszolok a világ tetejére.
Egyetlen serpám a szívem…

2022. 04. 01.

Sánta Ferenc: Egy nép szószólója

A képességét dicséri, ha egy húszesztendős fiatalember az ország irodalmi közvéleményének a figyelmébe kerül. De igen nagy tehetséget kell feltételeznünk, és újszerűséget is, ha a szerkesztőségek és az irodalmi szalonok világán túl, az úgynevezett középosztály is kötelességének tekinti ismerni őt, vitatkozni művészetéről és megvásárolni több kiadásban a könyveit. Mindez, ha nem is túl gyakori jelenség a költészet történetében, nem is szokatlan. Mindannyian ismerjük a példát, hányan szaladtak fel ily ifjú életkorban a halhatatlanság egére örök fényű csillagnak. Tovább »

„A diktátor tetemének bűze még sokáig érződni fog az országban.” (Sütő András, 1990. január) • Fotó: Fototeca online a comunismului românesc Ha netán valaki túl erősnek érezné az író fentebb idézett mondatát, gondoljon arra, hogy a korlátlan hatalmú zsarnokról éveken át dicshimnuszokat zengett a Szekuritáté (Securitate) irányította sajtó, ezért Hádész birodalmában (ott a helye!) meg kell kapnia, amit valójában megérdemel, amire életében rászolgált. Esetében nem érvényes a „(…) vagy jót, vagy semmit” mondás. Tovább »

Interjú Albert Csilla portálunkon is közzétett regényéről

(2022. április 12.)

“Megéri-e az érvényesülés, ha az identitásunk feladása az ára? – tette fel magának és az olvasóknak is a kérdést Albert Csilla regényében, a Mészáros Julianna biciklije című történetben. A Könyv Guru kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője elmeséli, milyen nehézségei vannak egy “parafrázis-regény” alkotásának, miért hisz a sorsfordító élményekben, mit köszönhetnek az olvasók a pandémiának, és miért nem tervez következő részt a “folytatásért kiáltó” történetnek.

Tovább »