Devecseri Gábor: Gondolatok Petőfiről
Világéletemben jobban szerettem az olyan embereket, akiknek erényeik is és hibáik is vannak, lelkiviláguk gazdag, és ők saját erényeik felé könnyen terelhetők, mint az olyanokat, akik ugyan semmi hibát el nem követnek, de szép cselekedetük sem akad egy sem, hibátlanok, de erénytelenek is, és egy régi-régi író szavával szólva „életüket, halálukat egyformának tarthatom, mert mindkettőről hallgatás esik”. De milyen nagyon szerethetem azt az embert, akinek hibája egyáltalán nincs, akit az iránta érzett tisztelet és csodálat nemhogy távolítana, hanem csak még meghittebb közelségbe hoz, az idestova százöt esztendeje halott Petőfit, minden magyar családnak eleven családtagját! Kevés a hiba nélküli ember. És még az ilyen is – azt hihetnők – hibát követ el, ha ezt ő maga állapítja meg magáról. De nem így Petőfi! Ez a mondata: „…nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek”, csak az első pillanatban hökkent meg; azután, ha képzeletben végigfutunk életén, művein, csak megerősíthetjük, lelkünk egész forróságával megerősíthetjük ezt az állítását. Mert élete könyvének minden lapja azt mutatja, hogy hibái, hogy azok a tulajdonságai, melyek hibáknak tűnhettek, sem voltak egyebek, mint álruhás erények.
Elvonuló gyermek volt? Külön húzódott társaitól? Igen, mert már akkor forgatta-alakította képzeletében költői világát, a földön megvalósítandó boldogság világát, már akkor, képzeletben is, többet foglalkozott velük, mintha közöttük ütötte volna a labdát. De nem is olyan soká húzódott külön. Inkább azt kell csodálnunk, hogy akit társai miatt olyan sok csalódás – és a módosabb iskolatársak részéről olyan sok megaláztatás ért, milyen szenvedéllyel és biztos érzékkel kereste valódi társait, akikkel azután életre szóló barátságot kötött. És nemcsak a készülő írók, festők, színészek között találta meg őket. A magyar költészetben örök emléke áll Kupis Vilmosnak, akiről semmi mást nem tudunk, mint hogy Petőfi katonatársa és barátja volt a császári Goliner gyalogezredben, s megosztotta a tizenhat éves diák keserveit; vele együtt verejtékezett, és talán vele együtt ábrándozott is olyan hadseregről, amely a népnek nem bilincse, hanem fegyvere. Az „elhúzódó” gyermek és diák egész szívét kitárta barátai előtt, a barátságba lelkét öntötte. Tovább »
Pusztai Péter rajza