a hallgatás

néma zsoltárai ugyanott

ugyanott semmi

semmi fölparázsló hideg

mintha valakinek
semmi
        suhanna
                tenyerébe

Torkunkba téptek ömlő árkok
tüzet most már hogyan kiáltok?
Rámtaláltak a keresések
kilesték azt is merre nézek
Elűznek maguktól a tárgyak
mikor már majdnem megtalállak
Beoltottak villanó fények
és már tőled is félek félek
Kicsapják szemed a házak
ablaktalan csillagok fáznak
Érted jönnek tövisek rózsák
meghalnak akik megcsókolják
Kerekek között gyertyák sírnak
tovább forognak égő szíjak
Térden állva halnak a fák
nem marad csak vérző virág
Kibújnak arcodból a csontok
erdővé rántják halott lombok
Hordoz e csengő ragyogás
kitépi szemét mindenki más
Madaraid szétrobbannak
porba ködbe vitesd magad
Körbe körbe a bűvös körbe
szétporlani a bűvös körbe
Körbe körbe a bűvös körbe
bennemaradni mindörökre
Körbe körbe a bűvös körbe
beleölelve beleölve

„Mindjárt a bombák ledobása után tankok nyomul-
tak be, rengeteg tankot küldtek egyetlen ember ellen…
aki füstbe és tűzbe burkolt szobájában egymaga
várt rájuk. Gépfegyverrel ölték meg. Jól tudták, hogy
őrhelyét magától sohasem hagyja el.” (Pablo Neruda)

– Mét viszi ki a veszélyes bikát a kapun? – kérdi félve a feleség.

– Mét, mét, met a bütünél kikötve unja magát, no, csihányt a pipéknek, osztán leskelőggyél! !Menj fel a hiúba, meg ne lássanak!

– Esment én a csihányt, no, majd – mormogja inkább magának az asszony, s fel a lajtorján , félrelép, megijedve rebegi. – Jaj, ha lezsuppantam vóna, Istenem köszönöm!

Majd kiesik a szeme, de a párbeszédből semmit se hall, őt nem látják, mégis restellkedik, és félti az ő urát.

– No, no, csak nehogy túl közel mennyenek a zemberek… – aggodalmaskodik.

Megérkeznek a cimborák, szomszédok. Szinte kórusban mondják:

– No, münk es jövénk, láttuk vót, meg es dicsértük vót mán, de most vadabb kinézetű – véli Józsi bá.

-Ammá igaz, ne félj, jó erőst fogom! – feleli a gazda. Aztán megpillantja a gyereket is Mózsi mellett.

– Ejsze te es üsmersz, cseplesz? –kérdi tőle.

– Ühüm.

– Hozám a legénykét, guvasztya a szemit, roppant kíványcsi – mondja mentegetőzve Mózsi.

– Nem látod, helytelenkedik, te Mózsi, a kulyakjával hadonászik, sirüjj haza vele, hé!

Miután elmennek, a többieket is figyelmezteti:

– No, tü es hátrébb hátrébb, met mán én es kezdek félni tölle, ez mán nem játék, azt mondgya a báytám, le kell lőni, no, meglássuk, meddig bírom… Meg az apósom es eszt monggya, a bíró. No, az enyim nem es mehet a legelőre, roppant szigorú, igazságos ember, meg es náspángojja a legénykéket , még a leánkákot es, ha estefelé, amikor jő a csorda, s a végin a bikák, ha künn csatangolnak.

– Jól es teszi, szigorú, de jó ember, ammá igaz..

-No, elég vót, kell érkezzen a barátom, a vadász, mán várom es, eddig megehült a bika, tük es eriggyetek haza!

A gazda is indul befelé a bikával, s hát a kapun belül a bika megugorja magát, s egyenest a szarvával már öklelné is fel a fehérnépet, ha be nem csapná a kertajtót ijedtében, s ekkor szembefordul a gazdájával, aki becurukkol félelmében a színbe, s épp jön a vadász, barátja, a hosszú udvaron, a megvadult bika, szembe vele, leszegett fejjel, de a vadásznak a helyén van az esze, leteríti egyetlen lövéssel.

Đuro Damjanović – verse igaz történetről szól. Srđan Aleksić-et (Alekszity Szrgyan) a Szerb Köztársaság Katonasága katonáját saját katonaságának tagjai verték agyon puskatussal, mikor (1993. január 27.-én) Terbinje-ben egy bosnyák ismerősét akarta megvédeni. 

Kép a háborúból

Verték.
Verték és verték.
(Jaj! Ó jaj! Ó jaj!)
Verték,
verték, verték.
(Jaaaj! Ó jaaaj! Ó jaaaj!)
Verték, verték, verték, verték.
(Jaaaaaj! Ó jaaaaaj!)
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték, verték.
Kik?
„Kik?” A katonaság.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Milyen katonaság?”
Melyik katonaság nem vert?
Verték, kegyetlenül verték,
kezdetben ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, ököllel verték.
Verték, kegyetlenül verték,
ököllel verték, lábbal rugdosták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték
fáradt ököllel, pihent lábakkal.
Verték, verték, verték,
elfáradt lábakkal rugdosták,
megpihent ököllel folytatták.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték.
„Miért?”
Mert nem volt hajlandó verni.
Verték, verték, verték,
verték, verték, kegyetlenül verték.
Pisztolycsövet dugtak
véres jajjal teli szájába,
mely könyörgött: „Hagyjatok!”
Verték, verték, verték,
és mikor már kezük, lábuk
fájt az ütlegeléstől,
puskatussal verték.
Verték, kegyetlenül verték,
verték, verték, verték, verték,
verték, puskatussal verték.
Verték, verték, verték
és puskacsövet dugtak
véres jajjal teli szájába.
Véres jajjal teli szájába,
mely könyörgött: „Öljetek meg!”
Verték, kegyetlenül verték.
Verték, verték, verték, verték,
míg állt, míg esett.
Verték míg állt,
verték míg esett.
Verték, verték, verték,
verték míg esett.
Verték miután elesett.
Verték míg feküdt.
Verték, verték, verték,
emelték és verték,
míg újra el nem esett.
Ismét emelték,
és tartották,
tartották, hogy ne essen el,
tartották és verték,
míg újra el nem esett.
Verték ököllel, lábbal,
ököllel, lábbal, puskatussal,
puskatussal, lábbal, ököllel,
ököllel, lábbal, puskatussal.
Verték, verték, verték,
verték, lelketlen lelkükkel
utálattal verték.
Verték, verték, verték
de ő már nem jajgatott,
véres szájával nem ismételt,
nem szólt.
Verték, verték, verték,
de ő már nem könyörgött,
se „Hagyjatok”, se „Öljetek”.
Ők akkor mint valami palántát
leöntötték vízzel.
Leöntötték vízzel,
nem azért, hogy enyhítsék fájdalmát,
lemossák az alvadt vért,
a halálból hozták vissza,
halott mivoltából felélesztették,
felélesztették nem az életért,
hanem, hogy még élve ütlegeljék,
tovább verjék.
Mikor ebben a krisztusi munkában
kudarcot vallottak,
holtában verték.

Fordította: Fehér Illés

Kevesen tudják azt, hogy Európa legnagyobb Rockmúzeuma Budapesten (XIII. kerület, Kárpát utca 23.) található. Ilyen méretű, tárgyi jellegű kiállítás nincs sehol a kontinensen. 2013 elején tízegynéhány ember megalapította a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesületet, mely célul tűzte ki, hogy olyan múzeumot hoz létre, mely állandó kiállítás keretében mutatja be az elmúlt hat évtized magyar könnyűzenei örökségét, legfőképpen rockzenei hagyományait. Törekvésük sikerrel járt, 2014-ben megalakult a Rockmúzeum a Radnóti Miklós Művelődési Ház egyik épületegységében. Itt helye van a tágan értelmezett rockzene képviselőin kívül a hagyományosabb tánczene és popzene többi képviselőinek is, hiszen a korszak értelmezhetetlen annak teljes bemutatása nélkül. A Rockmúzeum kulturális küldetésének része nem csak a múlt ápolása, hanem a jövő építése is. Fiatal zenészek részére bemutatkozást biztosítanak, zenei mesterkurzusokat szerveznek, és segítik az idős zenészeket.

2024. január 14-én látogattuk meg a múzeumot és az önkéntes szolgálatot teljesítő Zselencz László (Zsöci) volt a vezetőnk, aki a történelmi magyar rockzene korszak zenészeként, az előadásával felejthetetlen élményt biztosított. Róla írt könyvet Bálint Csaba Zsöci címen, ami 2022-ben jelent meg. Bencze Mihály vele először 1980-ban találkozott Miskolcon, ahol az Edda együttes egy tornádóval felérő koncertet tartott. Zselencz László (Miskolc, 1953. július 4.) az Edda Művek és a Beatrice együttes révén vált ismertté. A középiskolát a Herman Ottó Gimnáziumba kezdte, majd átment a Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikumba. 1969-ben a Szinkron együttest alapította, ami a miskolci Bartók Béla Művelődési Ház állandó zenekara lett. Következtek az Odera, a Favorit együttes, majd 1978-ban az akkor formálódó Edda Művek tagja lett. 1984-től a P. Boxban, majd a Bill & Box Companyben játszott. 1988-ban az Ossianban is megfordult. 1989-ben már a Beatrice tagja lett, 1993-tól a Benkő László-féle B-Project és a Boxer együttesekben játszott. Rendszeres fellépője az Edda-nosztalgiabuliknak. 2009-ben az újjáalakult Dinamit együttes basszusgitárosa.

Béres Vivien Beatrix, Zselencz László, Bencze Mihály

Tovább »

A moziterem mindhárom hátsó kijárata egy hosszú, földszintes épület apró, nyomorúságos lakásokra osztott udvarára nyílott, és ezek a lakások olyanok voltak, mint a mi lakásunk. Csakhogy itt nem volt téglakerítés, hogy megvédje a lakókat a moziközönség fürkésző tekintetétől. Ám a lakók mintha nem is rejtőztek volna el a szemközti ajtókon kitóduló emberek tekintetétől. Mintha hozzászoktak volna az efféle nyilvános élethez. Bejárati ajtajuk ablakát sem függönyözték be. Láthattuk konyhájukat, amely szoba is volt egyszersmind. Nem volt titkuk előttünk, de mi mégis bűntudattal fordítottuk el fejünket, amikor tekintetünk összetalálkozott néha. 

Tovább »

Tovább »

Kerékpárral tekertem a posta felé, könyveket akartam küldeni egy barátomnak, akit évtizedek óta nem láttam. Gondolatokba merülve, a múlton merengve, ugyanakkor tudat alatt az előző és szembejövő forgalomra figyelve, megüti a fülem egy csilingelő hang: Nyitnikék, nyitnikék, nyitnikék. Otthon a kertben is sokszor hallom, de ott nem figyelek fel rá, megszokott, hozzátartozik a kert hangszereléséhez, a feketerigó, örvösgalamb, zöldike, veréb, balkáni gerle által adott állandó koncerthez. Nyitni kék. Nyitni kellene, ezt akarja fütyülni a széncinege. De bihari ember hallásán keresztül terjedthetett el a magyar nyelvben. A bihari fül számára a kellene „kék”, a kék szín pedig „kík”. Nyitni kellene a szőlőt, elég meleg már az idő, hogy el ne faggyon, ami fagyérzékeny. Nyitni a rózsát, amelynek télire földbe dugták a fejét a fagy elől. Nyitni a kabátot, nyitni a szemet a fény felé, nyitni a gondolatokat. Még csak február, nem túl kockázatos ez a nyitás?

Nem tudom, hogy kell írni, megnézem az interneten. Szabó Lőrinc verse jön fel, írja egybe és külön is ugyanabban a versben. „Szívnek és tavasznak nyitni kék”, ezt a dallamot variálja a versbe szedett szonáta. Új évszak, új érzelem. De ahhoz nyitni kell/kék.

Nyitottan élni egy nyílt társadalomban, ez korunk minden hangszóróból fuvolázó, trillázó, doromboló, bömbölő, doboló, kürtölő, zakatoló, süvítő jelszava. Ez a liberális elképzelés a világról. Ami válságban van, olvasom. És már korántsem hegemón. Ez a nyitottság a relativitás elméletének győzelme. Nincs abszolút igazság, minden viszonyítás kérdése, minden relatív. Tovább »

Ladik Katalin – Aradi József: Ladik Katalin univerzuma. Színpadtér: Semleges előtér: Senkiföldje. A háttérben nagyméretű vetítővászon, amelyre a cselekménnyel kapcsolatos videókat vetíti hátulról a technika. Kati univerzuma a Naprendszer. A Nap körül keringő bolygók Kati tipikus művészi kifejezésmódjait képviselik és alkotnak hálózatot a vetítővásznon. Cselekmény: A színpadon Katit látjuk fizikai valójában a Senkiföldjén. Az előadás Kati gondolataiban játszódik. Emlékezet-szerkesztés. A vetítővásznon Kati által elgondolt képsorok jelennek meg.

A vetítővásznon az „idegen anyag” Tovább »

Fotó Dávid Csilla

A szöveget JÁ jegyezte

Tovább »

Éjjel a káváskút
elhagyott, keserű szeretőnek tűnik.
De ha belenézel, lenn, a mély ölén
csillagokat látsz.

(madarak)

hallod? madarak!
semmiről sem beszélnek
de elmondanak

Interjú BORBÉLY András költő-esszéíróval

Kérdez: Gergely Tamás

“Rosszkedvű vagyok és dühös, és nincs kedvem csendéleteket fösteni a süllyedő hajó falára.” 

Tovább »

Az újszövetségi történésekhez, mindenekelőtt Szűz Máriához kötődő alkotások a magyar katolikus hitvilág egy különleges hordozójához a csángókhoz kötődnek. Az onnan származó, immár Magyarországon élő és alkotó művész munkásságának esztétikai középpontjában a rájuk jellemző érintetlen, romlatlan hitnek a megjelenítése áll. Petrás Mária a nehéz, kemény és érdes samottból formálja meg azokat a finom és gyengéd érzelmekkel teli szobrait, ahol Mária nemcsak mint anya, nemcsak mint vallási jelkép, hanem mint egyetemes emberi példa és értékhordozó jelenik meg előttünk. Petrás Mária szerint: „Úgy érzem, Istentül kapott feladatom az, hogy azt a szépséget, amit a mi kicsi népünk jelent, elmondjam, főként a kerámián és énekhangon keresztül, mert a moldvai csángóság megőrizte a természetes ösztöneit, tudását, hordozza az ősi hitét, egészen a teremtésig visszamenően.”

Tovább »

Az embert olykor megrázza
A körötte élők hagymáza.
Ilyenkor
Úgy nyúlunk magunkhoz
Mint utolsó mentsvár
Ha elhagy a minden
S gondoljuk, hátha-hátha
Elvisz majd egyszer a nátha
Mikor még nem volt oltás
Farokhoz műanyag toldás
Mellbevarrt szilikon ikon
Feltöltött lufiszáj
harap a harmadikon
Barázda bőrrázda
Nyakonló hasonló
Halott
galopp.

Cseke Péter Pro Literatura-díja laudációjában mondta Pécsi Györgyi: „Életműve szinte észrevétlen vált az erdélyi szellemi élet meghatározó részévé. Szociográfus, szerkesztő, sajtó-, eszme- és irodalomtörténész, esszéíró és filológus, művelődés- és egyetemszervező egy személyben, ám e sokféle látás- és gondolkodásmód, valóságismeret és széles horizontú tudás életművében arányosan kiegészíti és megerősíti egymást; a romániai magyarság mindennapi életének mély ismerete az ő esetében nem papírízű tudományt eredményez, hanem életszerű következtetésekhez segíti.”

Hadd következzen itt egy interjú, készítette Botházi Mária, az írói munkásságára visszatekintõ Cseke Péterrel:

– Még a legmozgalmasabb egyetem-építési korszakodban is írással kezdted a napot. Most, immár tíz éve nyugdíjasként, azzal is fejezed be. Honnan e hajtóerő benned?

Két emberöltővel ezelőtt tíz szociográfiai riportot tartalmazó Forrás-kötetem hátsó borítójára ezt írtam: „Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? Az enyémeket és amiket elém raknak? Jegyezzem meg jól: aki így indul, annak egész életében bizonyítania kell…” Hát kellett, de ez nem vált hátrányomra. Pályám kezdetén egyik szülőföld-vallomásomban így fogalmaztam: megrakott szekérderékkal szeretnék otthon lenni a múló időben. Közel a nyolcvanhoz úgy látom: minden nehézség ellenére sokkal könnyebb elindítani egy írói pályát, mint befejezni azt. Lehangoltan veszem tudomásul: az a bizonyos szekérderék sosem lesz megtelve…

Tovább »

(olvasok)

krimit olvasok –
ijedt vöröshangya fut
végig egy soron

A pécsi Zsolnay porcelángyár a magyar ipar egyik világmárkája, amit egykoron Zsolnay Miklós (1800. február 16. – 1880. június 7.) kereskedő alapított 1852-ben a tönkrement lukafai keménycserép manufaktúra berendezéseiből. Nagyobbik fia Zsolnay Ignác (Pécs, 1826. július 17.- Bukarest, 1900) a szabadságharc idején Bem apó hadsegédje volt, de a világosi fegyverletétel óta nagyon nem tudott mit kezdeni magával. 1854-ben átvette apjától a kőedénygyárat mint közgazdász, de 12 év alatt csődbe juttatta. Öccse Zsolnay Vilmos (1828. április 19. – 1900. március 23.) felvásárolta, és lassan ő fejlesztette világhírű gyárrá. 1873-ban a bécsi világkiállításon Ferenc József-renddel tüntették ki a gyárat, Vilmost pedig bronzérmmel. Amerikától Japánig kapták a megrendeléséket. Az 1878-as párizsi világkiállításon elnyerte az aranyérmet, a Grand Prix-t, és Zsolnay Vilmos megkapta a Francia Becsületrendet.

Tovább »

Már van vagy három éve, hogy egy édes macskát befogadtunk. Csak úgy bejött a kertbe, feloldalgott a teraszra és elfogadta az ennivalót. Eleinte minden nap csak enni jött, később ott is maradt. Ott aludt a széken, s bámulta az őszbe hajló kertet. Nézte az esőt, pont mint egy öregember, olyan csendesen és bölcsen tekintett a világra. Sokszor úgy éreztem, mondani akar valamit. Felemelte a fejét, egy picit oldalra biccentette és a szemében olyan mélység volt, ami szinte megbűvölt. Biztos tudatában volt annak, hogy a hatása alá kerültem, vagyis megszerettem. A kis piszoknak még neve sem volt, nekem nem jutott eszembe más, mint Cirmi. Természetesen elfogadta.

Amikor már minden nap nálunk aludt, nappal besomfordált puha léptekkel a konyhába, s a hátát magasra görbítve dörgölőzött a lábamhoz. Mit mondjak, a hízelgés jól esett. Tovább »

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem.

Érdekes, nincs bennem kényszer, hogy a naptári idő jelzőpontjai szerint összegezzem vagy rendezzem el a gondolataimat, vagy a reményeimet. Kicsit mindig is mesterkéltnek éreztem, hogy egyfajta menetrend szerint év végén tekintsek vissza, az új évben tekintsek előre, születésnapomkor tekintsek magamba, és így tovább. Ami talán mégis mentheti a naptári fordulópontokhoz kapcsolódó efféle társadalmi rituálékat, az az, hogy azt hiszem, annak a korszaknak, amelyben élünk, az egyik fontos sajátossága a valamennyire koherens időtapasztalat teljes összeomlása, és egy ilyen állapotban talán mégiscsak jelenthet valamilyen minimális tagoltságot, viszonyítási lehetőséget, rendet az, hogy – még ha kissé mechanikus módon is – tartjuk magunkat a naptári időhöz. Szóval, kedves Tamás, beadom a derekam, és megköszönve kérdésed, kicsit töprengek most az időről, vagy ahogyan a kérdésed javasolja: az előttem vagy az előttünk álló időről. Tovább »