Bencze Mihály: Itt vagyunk, a II. Erdélyi Ősök Napján, Bölönben Üdvözöljük Bíró András Zsoltot a főszervezőt, aki ennek a csodálatos összmagyarsági megnyilvánulásnak a megvalósítja. András évekkel ezelőtt meghívottam volt Brassóban, ahol az Áprily Lajos Főgimnáziumban bemutatta a torgai magyarokat, akiket ő fedezett fel ázsiai útja során. Remélem, hogy mikor Ázsiában jársz még a barcasági csángókról is mesélsz az ottani testvéreinknek, hiszen Tatrang – a közös felfedezés Afganisztánban meg az ujguroknál –, az nagyon helyes irányba vitte az ősi múltunk értékelését, kutatását. Milyen érzés újra itt lenni köztünk?

Bíró András: Nagyon örülök, hogy újra itt vagyok, s annak örülök igazán, hogy nemcsak én vagyok itt, nem egyedül állok, bár az is gyönyörű ezen a helyen, itt fenn a Bölön feletti fennsíkon, s lenézni az Olt völgyére, szembe a Persányi hegységgel, egy szívet melengető látvány, hanem igazán azért örül a szívem mert ma sokezer magyar, székely testvérünk összegyűlt és egy olyan kezdeményezés látszik itt megerősödni itt Erdélyben, ami egy sokéves álom, pl. az Ősök Napja amiről tavaly is beszéltünk, de akkor még csak egy, mondjuk úgy, hogy egy első próbálkozás volt Bölönnek a belterületén, ugye a Tana birtokon, most pedig fönn a nagy legelőn.

Középen Bíró András

Tovább »

De beilleszkedni egy városba, az másféle dolgokból is áll.

Például az orvosokból. Mindig is beteges gyerek voltam, most meg már nem is szégyen a betegség. Nem szégyen, de haszontalan.

Mindenesetre háziorvos kell először, és én kifogtam egy remek hölgyet egy megállóra tőlünk. Azonnal válaszol mindenre, és még beszélgetni is lehet vele.

A diabetológus hölgy elegáns, pontos, stílusos. Ráadásul a férje kolozsvári.

Fogorvos-ügyben még töprengek, mert én szeretem, ha érzékenyen bánnak az agyaraimmal.

Az ortopéd egy bárdolatlan. „A fogyás növeli a gyógyulás kockázatát. Érti, amit mondok?” És ott udvarol az orvostanhallgatónak vagy rezidensnek, még ki se mentem a szobából. Tőlem udvaroljon napestig, de amikor ott vagyok, foglalkozzon velem!

Most éppen kinetósat keresek. Hátha az is jó lesz.

Egyebem sincs, mint a remény.

Mint üveget egyensúlyzó

néptáncos lépkedett velem az élet-

kezdetben egyenes derékkal,

feszes izmokkal  járta

s ritmusra koppant csizmasarka. Tovább »

kergetek egy káposztalepkét

nyúlok utána ámde ellibeg

ravaszul kicselezget engem

kedvemet keseríti meg

a kert mélyén loholva bokron át

űzöm a zsákmányt mintha ő

lenne a világ legszebb álma

makacsul vágyott tiszta nő

a harci kedvem olthatatlan

van még szabad tér s tán remény

míg csalogat e fránya jószág

csapongó szárnyú tünemény

„Csokits János: 

Még címe is van

Akárhány szótag

akárhogy akármiről

– magyar haiku.”

B.D.

ívelés

szárnyas lovam szépen száll az égen

de napközelben sörénye megég

áttetsző fülű gyermetegségem

unom már mint megváltó a szegét

Budapest, 2023. VIII. 6.

Tél végén

Kövér jégcsap csüng alá az ereszről.

Mint szélütött manó szájából a nyál,

csepeg az infúzió.

Budapest, 2023. VIII. 9.

            Öcsémnek

Hatvan hullám Vér bor csendesen
            Elfolyik míg el nem esem
            Alkalmasint nő a hasam
            Kocsmában elverem néhány vasam
Feltételesen szabad lesen
            Még ellesem hogy hasad
a szó Rőt pirkadat
bealkonyul vége szakad
            Benyel világkoporsó
Felteker hasznos sorsorsó
            Megakadok torkon falat

Szembeszökik hatvan tajtékhullám
Jeges partokra kiteríti hullám
Elrémülök hogy összepakol a semmi
Kedvem elvész sírni verekedni
Hallgatni csak vakon bután
            Mint felejthető esős délután
            Szerelmespár új lakásuk mélyén
            Nem gondol arra mi zúg a végén
Mi zeng mi zsong mi károg karón
            Mi süvít sötét nyárvégi udvaron
            A galamb röpte égbe fagy
            Elbújik s visszales a nap
            Fehér csend riad menekül
            Kút karfáján véresen megül Tovább »

B.Tomos Hajnal rovata

Szeptember 11 és 17 között immár tizenharmadik alkalommal kerül sor a Brassói Magyar Napok megrendezésére. A szervezők ezúttal is igyekeznek minden korosztály és érdeklődési kör igényeinek eleget tenni: a programajánlóban kerekasztal-megbeszélések, filmvetítések, koncertek, táncház, borkóstolók, kézműves és termelői vásár, valamint számos gyermekprogram szerepel. Nem hiányoznak az irodalmi vonatkozású rendezvények sem, melyekre főleg a brassói Reménység házában kerül sor, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület szervezésében. Itt mutatják be Dancs Árpád, Zarkóczy Zenóbia, valamint Dr. Alexandru Stanescu legfrissebb köteteit.

Kovács R. József brassói költő első kötetét magam mutattam be 2023. február 16-án a Reménység Házában. 1978-tól az Igaz Szó, a Vadrózsák, a Helikon és a Brassói Lapok közölt verseiből. Írásaira jellemző a leegyszerűsített gondolatiság, a formai kötetlenség, a szavakkal való játékosság, képzeletgazdagság, a többértelműség, mint kihasználható lehetőség, a jelképek használata, a szépre való érzékenység, a spiritualitás. Autodidakta homo ludens. A japán haiku versmintára írottak öntudatlanul is “székelyízűek”. Amint mondja: a vers sűrített lét, tisztító rezgés, lélekbúvár, képzeletpárlat, sorslebegés, vágylenyomat. Vallja: nem az Írásért él, hanem az írásban.

Bencze Mihály: Kedves Jóska! Középiskolás korunk óta ismerjük egymást, Dr. Szikszay Jenő irodalomkörein ismerkedtünk meg. Sokszor és sokat beszélgettünk irodalomról, versekről. Lányodat Rékát is tanítottam, ő is örökölte verselő képességed, de Gábor fiad szerkesztette egy jó ideig az Áprily Lajos Főgimnázium Vadrózsák című irodalmi lapját, ahol verseid mellett fiad versei is megjelentek. Kérlek mutatkozz be!

Kovács R. József: Fura ez a kérdezz-felelek, amit interjúnak neveznek. Gondolatban iskolás éveimre vezet vissza. Koromban a beszámoló találóbb megnevezés. Brassóban születtem 1955-ben, hét évre rá, hogy édesapám hazatért az orosz fogságból. Tovább »

Zilahi Nono (szöveg), Sipos Sándor (kép): Monokromatikus fényeim

Valamelyik nap megyek a buszon, és Vicsai Zsolttal beszélek telefonon. A zilahi Hepehupa főszerkesztője, lelkes, visszafogott ember, távolról barátok vagyunk, közelről ritkán találkozunk.

Mielőtt leszállnék, az ajtónál ülő ember megszólít. Hová való? Kolozsvári vagyok. Én sepsiszentgyörgyi.

Mélyen megértem a szomjúságát. Én akkor szívtam egy nagyot a levegőből, amikor a Magherun megláttam egy fogorvosi rendelőt, vagy inkább palotát, rajta a magyar névvel: Péter… talán Melindával folytatódott.

Különös dolog ez. Én nem vagyok vérző magyar, Trianont kopogtató végtelen fakopáncs. De az ilyesmi mégis jól esik. Két magyar ember egy román nagyvárosban. Véletlenül. Örülnek egymásnak. Aztán ismét a mindennapi élet.

Lanyhán fordulnak a vaskerekek, kétség van a nehézfémben. Bizonytalanságom

maradásra biztat, de vontat már otromba súlyával egy józan holnap. Kattog a kerék,

szótagolja eperszínű szavaidat, illat árad odaveszett perceimből. Domboldalon fenyőerdők

sűrű zöldje fut az égbe, kék boltívben ígéreted fátyolosan megremeg.

Üzenet törzse:
Mostanában rosszul alszok. Este, vacsora után, filmnézés közben, egy kis pohár bor segítségével könnyen elalszom, de sokszor a film már véget ért mikor hirtelen felébredek és már nem is emlékszem, hogy mit is néztem. De nem zavar különösebben, az új modern filmeket úgyse kedvelem, a régi kedvenceket meg már többször láttam. Ekkor ugye kikapcsolom a tévét, a villanyt és lefekszem, de amilyen gyorsan elalszok, bizony sokszor oly hamar fel is ébredek. Talán mert véget ért a bor hatása?

Ilyenkor forgolódom az ágyban, visszaaludni néha nagyon nehéz. Talán a kor, talán akkor dolgozza fel az agyam a tegnapi meg nem oldott problémákat, talán a magány, ami egyre jobban nehezedik rám? Tény, hogy ha nem birok aludni, akkor nem tudok sokáig az ágyban se maradni. Egyszerűen kivet az ágy, fel kell kelnem. Napközben aztán meg is fizetem ennek a koránkelésnek az árát.

Mosdás után, első gondolatom persze a kávé. Mert úgy lenne jó, ha már készen állna, az asztalon gőzölögne. Tudom, vannak elektromos kávéfőzők, de elsősorban nem tudnám hány órára beállítani meg az nem lenne az igazi. Én a kotyogós híve vagyok. Az olasz kávéfőzés rituáléról nem tudnék lemondani. Amint kinyitom a kávésdobozt és a kávé illata elárasztja a konyhát, már kezd visszaköltözni belém az élet.

Első lépés a kazán vízzel való feltöltése, szakértelem kell hozzá, nem szabad feljebb tölteni a biztonsági szelepnél.  Utána jön a tölcsér megtöltése kávéval, ami szintén hozzáértést igényel, csak annyit szabad tenni bele, amennyi lazán belefér. Miután rácsavartam a felső részt, melyben majd összegyűlik a kávé, mehet a tűzre, ami ne legyen se túl erős, se túl gyenge. Ettől nagyban függ a kávé minősége. És ez már maga az élvezet.

Hallani, amint elkezd suhogni, majd duruzsolni, az illata mind erősebben árad, mindez olyan megnyugtató hangulatot kelt, hogy maga a kávé, az már ajándék. Ráadásul én forrón szeretem, gyakran meg is süti a számat. Az okosok szerint keserűn kellene fogyasztani, de én teszek hozzá egy kis cukrot, megédesíti az életet. Közben hazajön az éjszakát végigcsavargó macskám is, már tudja, érzi, hogy ébren vagyok, hangol az ajtó előtt. Szörnyű kétségbeeséssel követeli a reggeli „kekszi” adagját, mintha már napok óta nem kapott volna enni. El is tünteti szinte másodpercek alatt. Mondom is neki, hogy neked a szád helyén porszívó van. Kénytelen vagyok adni neki még egy kis ráadást. És utána jön a hízelgés és a duruzsolás, ilyenkor nagyon szeretjük egymást. Mert az embernek szeretnie kell valakit, legyen az ember, vagy legyen az egy négylábú szőrmók.                                                 

* Csikós Ibolya olaszból fordít magyarra Tovább »

Kérdez: Székely Ferenc

– Milyen volt a gyermekkorod, mit hoztál otthonról?

– Amit az ember otthonról hoz, az általában meghatározó, egész életében végigkíséri. Az alapvető jellembeli minőséget, úgy érzem, döntően befolyásolják az otthon önkéntelenül ellesett, elsajátított vonások. A családunk nem volt tehetős, de annál gazdagabb igazságérzetben, szeretetben, embertársaink iránti tiszteletben, alázatban. Nyolcan voltunk testvérek, tehát tízen ültünk asztalhoz. Édesanyám szelídsége, kedves arca ma is feltűnik előttem. Édesapám cipész, csizmadia volt, ahogy mondták: suszter. Ő volt a legjobb a faluban, de talán a környéken is. A faluban ő írt a legszebben, ő számolt a legjobban; sokszor és sokan jöttek hozzá, hogy egy-egy iratot megszerkesszen, megírjon. Fiatal házasokként szüleim két faluban is boltoskodtak – Mátisfalván és Nagygalambfalván –, a háború idején pedig Bögözben. Éveken át tagja volt az iskolatanácsnak, a színjátszó körnek, a kórusnak. A szép betűket egyikünk sem örökölte, de az olvasás szenvedélyét, a pontos munkát, annál inkább. A nyolcból ketten végeztünk egyetemet, ketten leérettségiztek, ketten kijárták a székelyudvarhelyi polgári leányiskolát, ami akkor egyenlő volt az érettségivel, és ketten maradtak diploma nélkül.

– Bögözön születtél, ott is jártál először iskolába.

– Ragyogó pedagógusi gárda okosított bennünket. Mindannyian ott laktak a faluban, együtt éltek az emberekkel. Olyan színházi előadásokkal kedveskedtek a helybélieknek, amelyek még ma is megmozgatnak lelkileg. A falu rossza egyike volt azoknak a varázslatos előadásoknak, amelyekben a főszerepet a kulákság miatt középiskolából eltanácsolt unokabátyám játszotta. Még ma is emlékszem mozdulataira, énekhangjára. Otthonomnak tekintettem a székelykeresztúri gimnáziumot is, hisz bentlakó voltam, ritkán engedtek haza, a takarítás mellett csak tanulni volt kötelező. Ragyogó eszű diáktársak vettek körül, nagyon sokan kerültek egyetemre, főiskolára. Akkoriban a színjelesre érettségizettek felvételi nélkül iratkozhattak be bármelyik egyetemi szakra. Sokszor megcsodáltuk a főfolyosó falára felakasztott, nagyított fényképeket, s büszkék voltunk, hogy ebbe az iskolába járunk. A tanáraink úgy tömték tele otthonról hozott tudástarisznyánkat mindenféle intelemmel és javallattal, hogy számunkra az egyetemre való bejutás és annak elvégzése simábban ment, mint másoknak. Az ott kötött barátságok olyan kötődésekké váltak, amelyeket az idő sem bír elszakítani, annyi idő eltelte után is megmaradtak a nagy barátságok. Tovább »

Bandukolok hazafelé a hídon
miközben félresült sorsomat szidom 
és csak a beképzelt hold pufók képe
néz le rám, meg az éj sötétje.
Egész úton hazafelé azon gondolkodom
ja, ezt a sort már lelőtték előttem, tudom,
s rég elporladt anyám se szólongatom,
különben mindenki csak nevetne, gondolom.
Nem hittem volna, hogy valaha leírom
azt, ami bánt, vagy inkább kisírom
magamból, míg be nem növi sírom
a torzonborz moha és talán bárányka
fut majd fel repedő betonfejfámra,
ha majd nem lesz aki felkeresse
halottak napján, november este.
Mindig az van, hogy soha nincs idő
és nem azt tesszük, ami kő –
azaz épp azt nem tesszük, ami maradna
mert csípi szemünk a hagyma
s szeretnénk, ha a főnök békén hagyna.
De nem, mert futkosni kell
s nincs már köröttünk
senki azokból, akiket szerettünk
elmentek jó messze, vagy nem is voltak,
a többiek meg már mind megholtak,
nekünk meg nincs időnk magunkra, se másra
és senki nem visz minket a padlásra
mert másé a padlás már, és a pókháló
helyett szürke agyunk a szétmálló.
Itt vagyok tehát én s a folyó vizén a buta holdfény
meg a kérdés: ki ez az Egon Schiele?
Milyen irányzatnak a híve?
Vajon miért is festett
annyi lába közt szétnyitott testet?
Bár nem biztos, hogy bomlott presszió
fűtötte fiatal testét, inkább expresszió
csak zseni volt, vátesz, csak művész,
kik közül a legtöbb tönkremegy, elvész.
Szakértő szemmel képeit csodálva
kár, hogy fiatalon vitte el a nátha.
Okos ember mást meg nem ítél
kivéve ha nem itt él
nálunk, honnan elmennek a józanok,
s maradnak a satnyák, a mamlaszok,
amilyen tán magam is vagyok,
még szerencse, hogy utódot nem hagyok.
…na tessék, míg ezt mind leírtam, szívem,
kétszer is kihűlt a meleg lábvizem. Tovább »

B. Tomos Hajnal rovata

A brassói magyar közösség és az RMDSZ helyi szervezete idén is megszervezi az államalapítás emlékünnepségét. Az augusztus 20-án sorra kerülő rendezvénysorozat  ünnepi misével kezdődik a katolikus Szent Péter és Pál plébániatemplomban, melyet ökuménikus kenyéráldás követ az Áprily Lajos Főgimnázium udvarán. 19 órai kezdettel ünnepi gálaműsor várja a nagyérdeműt a brassói Redut Kulturális Központban.

Őseink, elődeink szerették, megbecsülték és tisztelték a lovaikat. A lótartás nagy tapasztalatot és odaadást igénylő munka, hiszen a ló volt megélhetésük, közlekedésük és harcászatuk alapja, szinte egész életük a lótól függött. A magyarok IX-X. századi katonai sikereiket is nagymértékben a kiváló lovaiknak köszönhették. Nemcsak a bátor lovasoknak, hanem a fürge, edzett, erős, jó futó, kitartó lovaiknak is nagy hírük volt a külföldi országokban.

Mára teljesen átalakult a régi lovasvilág, de örvendetes, hogy a Kárpát-medencében számtalan lovas egyesület működik, lóversenyek, bemutatók teszik színessé ezt a világot. Az Erdélyi Lovaskaszkadőr Egyesületet Nyújtódon hozta létre Ugron Attila, aki több felmenőre visszanyúló lótartó múlttal rendelkezik, ő maga gyerekkora óta lovagol, és a kozák tradíción alapuló trükklovaglás hagyományát eleveníti fel.

A ló és a lovas teljes összhagban dolgozik egymással és különféle akrobatikus gyakorlatokat mutatnak be, a lovas ül, fekszik, lóg, szabadon és rendhagyó módon mozog a lován. Ugron Attila ötszörös Székely Vágta versenyző, a Nemzeti Vágtán is láthattuk Budapesten, rendszeresen részt vesz csapatával lovasrendezvényeken, hagyomány őrző lovasbemutatókon és lovas csillagtúrákon, és gondoskodik a jövő lovasnemzedékének a képzéséről. 2023. július 8-án Bölönben, a II. Erdélyi Ősök Napja alkalmával mutatkozott be csapatával, lélegzetelállító jeleneteknek lehettünk szemtanúi.

Bencze Mihály: Kedves Attila, te, aki ugye már nemzedékeken keresztül egy ősi, lovas tradíciót, hagyományt örököltél és ápolsz, hogyan sikerült mindezek megvalósítása?

Ugron Attila: Szép jó napot kívánok, köszönöm a megtisztelő szavakat, én kicsi korom óta lovagolok, részt venni itt az Ősök Napján egy megtiszteltetés, örvendek, hogy a Turul Egyesület elhozta a rendezvényt és megpróbálja Erdélyben is meghonosítani az egészet. Az Erdélyi Lovas Kaszkadőr Egyesület a csapatom, 2015-ben született, 2016-ban hivatalos nevet és iktatószámot is kaptunk, ami ugye itt Romániban kötelező. Azóta olyan 70-80 fellépésünk volt Erdély szerte, Kolozsvár, Gyergyó, Barcaság, a Csíki térség. Mi nyújtódiak vagyunk, a Kézdivásárhely melletti kis falucskában lakom és van egy kis helyi rendezvényünk, ami arra a névre hallgat, hogy Háromszéki Lovasnapok, ez korábban a Nyújtódi Lovasnapok néven szerepelt.

A szerzõ Ugron Attilával (a jobb oldalon)

Tovább »

Ahogy az elejétől kezdve, a befejező nap is múlt és jelen kettősségében telt. Soltész Márton, a nemrég alapított Tokaj Hegyaljai Egyetem ifjú adjunktusa kérdezte a szerzőket (Bán János, Bánki Éva, Gál Vilmos, Gáspár Ferenc) a történelmi regény helyéről, létjogosultságáról. Mennyire, milyen irányban lehet eltérni a történeti tényektől, a legendákat lehet-e tényként ábrázolni?

A szocializmus tudatosan képzett hiányai, torzításai után ideje identitásképző műveket adni az olvasók kezébe. Miközben megállapítást nyert, hogy a történelmi regény ügye jó kezekben van, annál vesztjóslóbb kép rajzolódott ki a folyóiratok támogatásáról. A kérdésben talán legilletékesebb Demeter Szilárd lemondta részvételét.

A jelenlevők (Erős Kinga, Kollár Árpád, Papp Endre, L. Simon László) csak abban értettek egyet, hogy folyóiratok nélkül nincs magyar kultúra, és hogy a jövőt firtató kérdéseikre választ sem kapnak az illetékesektől. Délutánra már csak a szórakozás (futballmeccs) és a szimbolikus cselekmények maradtak (koszorúzás, díjátadások), így a tudósító fogta magát s vonatra ült.

Augusztus. 15-én délután, egy aktuális és egy történeti témát helyeztek a szervezők az ovális kerekasztalra. Előbb az irodalom helyét keresték a médiában. Két hatáskörrel is rendelkező média személyiség (Toót-Holló Tamás, Siklósi Beatrix), valamint egy „civil” (Lutter Imre) alkotta a kvartettet a kérdező Falusi Mártonnal. A nevek azért fontosak, mert közismert, némelyek szerint hírhedt média szereplők jutottak közös nevezőre abban, hogy fontos „média képes ” formában elhelyezni a digitális platformokon az irodalom üzeneteit.

A Tokaj írótábor 50 éves történetének vitatott és vitathatatlan eseményeit idézték meg az egykori résztvevők és a történet feldolgozója. A megszólalók ragaszkodtak saját, néha ellentmondó emlékeikhez. A tudósító azt konklúziót vonta le, hogy a Párt egyfajta ideológiai tovább képzőnek akarta látni, ám a résztvevők az ellenzékiség megnyilatkozásaként élték meg. A délután optimista kicsengését borkóstoló koronázta meg, amit az egykori titokminiszterből borásszá avanzsált előadó cerebrált. Hogy a lúd kövér legyen Lovász Edina és zenekara hangolta és fejezte be a napot.

Két, kényesnek ígérkező kérdést céloztak meg az augusztus 15. délelőtti kerekasztal beszélgetések Tokajban: az írószervezetek szerepe és az irodalom az oktatásban. Egységesen arra a következtetésre jutottak a szervezetek vezetői, hogy érdek érvényesítésre lenne szükség, de ennek nem tudnak megfelelni. A sokat vitatott kultúrharc némelyek szerint a hatalom érdeke: oszd meg és uralkodj. Mások szerint kultúrmarakodás és személyeskedés zajlik, nem harc, minden átpolitizálódik. A konfliktus kiéleződésében szerepet játszik a jelenlegi gazdasági-világpolitikai helyzet keltette forráshiány.

Tudósító számára váratlanul elhúzódó vitához vezetett az irodalom szerepe a nevelésben témája. Identitásképző tantárgyként fontos, de nincs rá elég idő, mert kell a hely az olyan új, megkerülhetetlen tárgyaknak, mint az informatika. Kérdésként felvetődött az is, hogy a nemzeti alaptantervet nem lenne-e hasznosabb gyakorló tanárokra bízni a tudósok helyett. Ebben a vitázók álláspontja, a néha szócséplésbe hajló eszmecsere folyamán semmit sem közeledett.

A megoldatlan problémák többek szerint a széleskörű előzetes szakmai vitákkal elkerülhetetők lettek volna. A nézeteltérések az ízletes ebéd dacára sem csitultak. A tudósító számára úgy tűnt, az oktatás kérdése is olyan, mint a magyar futballé: mindenki ért hozzá, de senki sem képes megoldani.

Ott volt a háza,

a szemközti soron-

lánykorában nagyon szép volt,

emlékszem a lakodalmára:

mi, aprók,

elkötöttük az útat, mikor őt

fátyolos-elfogultan

kivezették a násznép elé.

Tovább »

 Ahogy az már jó ideje hagyománnyá vált, a résztvevők a Rákóczi pince nagytermében találkoznak. Pince-hűvös, félhomály, többé vagy kevésbé tartalmas, szellemes és szellemtelen díszbeszédek, köszöntők hangzanak el. Aztán vissza a forró kinti valóságba. Bezárt boltok, eladó ingatlanok. De a kultúra legalább vigasz. A Paulay Ede színház és a zsinagóga tárt ajtókkal fogadja a századnyi sereget. A színpadon a Székesfehérvári Balett Színház ifjú táncosai Örkény István és L. Simon László szövegére, illetve írógépkattogásra hatásos táncjátékot produkálnak. Aztán az írók felolvasása következik. Kukorelly Endre elmondja, hogy őt felkérték legyen kapitánya a szerdai futball meccsen a írótábor csapatának. Ezért megjelölte azokat az íróbarátait, akikkel már játszott együtt. És meghívták őket. Az előadott szövegek közül hallhatóan Márton László 56-os groteszkje aratta a leghangosabb sikert. A termet elhagyókból következtetve Lipcsey Emőke (Göteborg) sterilizáló műtétet megjelenítő novellája talált legkevésbé a hallgatóság befogadására. Bőséges ételkínálat volt a jutalma a bőséges szellemi táplálék közben alaposan megéhezett nagyérdeműnek.