Hát ez nem volt éppen keresztényi felszólítás, de ki törődött akkor már ilyen apró részlettel! A vihar kitört, s egyre nagyobbakat dörgött- villámlott. Pár szekust ismertek, azoknak egyből nekirohantak, akit meg nem, annak csak úgy vaktában, egyszerű gyanú alapján. Viktor álbajusza ismét lecsúszott, mire elkezdték őt is püfölni, mert ki viselhet álbajuszt, ha nem a titkosszolgálat embere.
– Csak semmi erőszak! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! – intette józanságra a lelkész ismételten a tömeget, melyhez egyre többen csatlakoztak, elsősorban a környékről.
De már senki sem hallgatott Tőkésre, talán meg sem hallották. Aztán megérkezett az erősítés. Néhány tüntetőt kiemeltek, köztük Viktort is, és betuszkolták egy-egy dubábai, a többit szétkergették. Helyreállt a nyugalom. Legalábbis a Timotei Cipariu utcába, ahová újólag nem lehetett se be, se kimenni. Tovább »

A Kántor Lajos múlt heti cikkében (Elapad a Forrás?, A Hét, 40. szám ) felvetett kérdés elsősorban mégiscsak elvi jellegű, túlterjed egy könyvsorozat szerkesztési (belső) problémáin, ellentétben azzal, amit A Hét szerkesztőségi jegyzete állít, nagy óvatosan. Talán bizony a vita elől sem kellene eleve olyan mereven elzárkózni, hiszen néhai nagy és kis csaták után nagy-nagy csend ereszkedett legfiatalabb íróinkra. Ami azt is jelenthetné, hogy a vitás kérdések megoldódtak, azt is, hogy jelenleg-legfiatalabb íróink nem szolgáltatnak kellő anyagot, alapot egy igazi vitához, nem provokálnak eléggé.
Sürgősen egyetértve tehát Kántor Lajos és Láng Gusztáv Vihar után című cikkének (A Hét, 39. szám ) a nemzedéki nézőpontú tárgyalásmódra vonatkozó kitételeivel, mégis azt hiszem, hogy azok a bizonyos vitás kérdések nem oldódtak meg – mert nem oldódhatnak meg, amíg csak újabb és újabb írónemzedékek kérnek bebocsátást az irodalomba. Tovább »

ILLYÉS GYULA
TÖRTÉNELEM

Tovább, tovább! Egyikünk — elesett?
Itt csak beállás lehet. Nem kiállás!
Feküdtem, lám. De kié is a seb?
Éj volt. És csönd, mint Petőfi mögött s felett
a lózihálás.

TÓTH ISTVÁN
ÖSSZEVÁGOTT SZÓKÉP

Sokan őrzik Krisztus kabátját,
méltán — méltatlanul.
Törzsét fejükkel egybevágják.
— Hát most már ki az Úr?!

1978
Népújság, 1991. június 7.

Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója. Tovább »

Kilenc körül aztán maga a polgármester, Petre Moţ is megjelent.
– Le vele! Áruló! – fütyölték ki azonnal.
– Ceuşescu-bérenc! – tódította egy szakadt ruhájú csavargó, de ezt már csak úgy félhangon, meg is szeppent azonnal, és gyorsan körültekintett, melyik szekus hallotta.
– Jó napot, polgármester úr! – bukkant fel hirtelen a tiszteletes a bejáratnál. – Engem méltóztat keresni?
A polgármester, finom, méltóságteljes kinézésű úriember, mézédes mosollyal fogott kezet a lelkésszel.
– Ejnye-bejnye tiszteletes úr, mi ez a hűhó egy szimpla szószékért? Nem intézhettük volna ezt szépen, civilizáltan magunk közt anélkül, hogy megzavarja a rendet és a békés polgárok nyugalmat?
– Dehogynem! Ha ön is akarja. De hát nem akarta. Ezért jutottunk oda, ahova jutottunk.
– Mi…mit nem akartam? Kérem, menjünk be, nem feltétlenül szükséges, hogy az egész utca meghallja, miről beszélgetünk mi itt négyszemközt.
– Nekem nincsenek titkaim, és ezek az emberek egytől egyig a barátaim, híveim, akik előtt nyíltan beszélhet.
– Kérem!
Bementek. Kb. fél óráig tárgyaltak, majd ismét megjelent a tiszteletes az ablakban. Tovább »

ropog a falban a tűz
megajándékoz a nyugdíj
egy óra semmittevéssel
ölemben fatábla
azon egy papír
kezemből a tollat
kiejti az álom Tovább »

tudom
hazudsz
kételyem lobbantja
lángra
az igazat
hideg zuhany
ha lelkemnek ártasz
hiába
használod
és kerülöd
a szavakat
üres amit mondasz
és üres a csend
ha hallgatsz
üresül
a cigis dobozod
kifejezetten utálom
életstílusod

(képsor a rendszerváltásról)

1.

Pizsamában ődöngött mindig
a város utcáin,
merev, ködös tekintettel,
akárha egyetlen
távoli pontot figyelne.
Mondják róla,
hogy embert ölt,
még akkor, mikor elszabadult a téboly
s a nomenklatúristák
fejvesztve menekültek.
Ő elvágta egyikük torkát.
Ha kérdeznéd, csak azt szajkózná,
egy pontba meredő tekintettel,
hogy ismét megtenné,
újra és újra,
csöpp tétova nélkül. Tovább »

mindenütt kerestelek
már fény sem gyúl
szememben
mindenhol voltam
csak téged
nem találtalak
csalódás
azt hittem te vagy
és mindenkiben
téged láttalak
csalódás
mégsem
te voltál az
már nem gyúl fény
szememben
nem is kereslek
tudom hogy senki
nincs olyan mint te

Hogy mikor lesz az emberből költő és mikortól minősül annak, hogy ez milyen rangot jelent s jelent-e igazi rangot – nem tudom. A lelkület, az indulat, mi egy embert arra indít, hogy valahogyan kifejezze, ami benne dúl, szólni akar – ez választja ki, ez indítja arra, hogy ne tartsa magában, ossza meg, tárja ki, adjon formát neki.
Siklósi Vilmos mikor már nem verset ír, a gyakorlatban válik költővé, kiötlötte, megalkotta, létrehozta azt a közösséget, amit ezzel a forró hevülettel, erős indulattal, igazságra éhes lelkülettel létrehoz s ami majd alapja lesz visszamenőleg is egész életének.
Hogy költő lehetett volna, Isten tudja. De az az indulat, mi világra hozta verseit nem szunnyadt. S hogy a művészet felé terelte – igazolják a színház iránti szeretetből fogant tettei, a közönségdíjhoz járuló tárgyiasított díjak, emlékmaszkok.

Verseiben a szerelem, a 2. vh., a lágerek borzalmai, a holokauszt, az új világrendbe vetett reménység korai csalódása, a mindenhatóval való pörlekedés – az ember életének legfontosabb kérdéseivel foglalkozik – alkalomszerűen, ahogy gondolom élete során érik a különböző hatások. Társadalmi kérdéseket is megversel, a csalódásainak is hangot ad. A
lelkébe enged betekinteni, a fiatalság magát még mindenre képesnek érző
meggyőződésével.
Meglep érzékenysége a világ dolgai iránt, érzéke a költészethez, forró indulatai, vallomásos kifakadásai. Ismerve, hallva magamban a hangját, csak megerősít abban, amit tudtunk róla.
Lelkes és hűséges elkötelezettsége a hitközség iránt ilyen szívből táplálkozott. Róla alkotott képünk, ismeretünk nem közönséges színnel gyarapodik hátrahagyott verseit olvasván.

„Siklósi Vilmost a kilencvenes évek közepén ismertem meg, amikor kedves ismerősöm elhívott a korábban megalakult zalaegerszegi zsidó hitközség egyik rendezvényére. A zsidók történelmét a Bibliából ismervén izgatott kíváncsisággal készültem az alkalomra. Szokatlanul meleg, barátságos légkör fogadott, rendkívül nyájas emberekkel, akik azonnal befogadtak.
Ettől kezdve több-kevesebb rendszerességgel eljártam ünnepeikre. 1991-ben alapította meg a Béke Shalom magyar-izraeli Baráti társaságot Zalaegerszegen, s ennek folyományaként 1995-ben létrejött, a társaság igénylésére a zsidó identitás megerősítését szolgáló hitközség, aminek ugyancsak ő volt az elnöke. Minden alkalommal felkészülten és alapos
tájékozottsággal beszélt az aktuális ünnep történelmi hátteréről. A közösség összetartása példaértékű volt, segítették-gyámolították a közéjük tartozó rászorultabbakat, a város kulturális értékeinek ápolására, a múltjuk megőrzésére is nagy gondot fordítottak. Vilmos feladatának érezte az elhagyatott zsidó temetők felkutatását és felújítását. Fő küldetésének a zsidó hagyományok megismertetését, újratanulását, megőrzését tartotta. A hitközség életben tartásában a legfőbb érdem vitathatatlanul őt illette. Lelkesedése elhárított minden
akadályt, a kis, már idősebb tagokból álló csoport összetartása neki volt köszönhető.
Kulturális ünnepségeket szervezett, előadókat hívott meg, akik élvezhetőbbé tették a zsidó kultúrkör megismerését. Kibontakozott előttünk a holokauszt előtti-utáni izraeliták történelme. Legfontosabbnak a jelen és jövő nemzedék tájékoztatását tartotta. Ne menjen feledésbe, ami a II. világháborúban a zsidó néppel történt. Emlékszem, egyik korai,
zsinagógában megrendezett ünnepségen arról beszélt, mi indította el őt erre az útra… Ki vagyok én? – tette fel a kérdést először is önmagának, hogy aztán a választ mindenki hozza meg maga is saját magát illetően. Határozzuk meg mi, kik vagyunk. Nagyszülei elvesztése a II. világháború koncentrációs táboraiban, a holokauszt történelmi ténye, melyet némelyek
nem átallottak kétségbe vonni, saját lidérces álmai, miket éveken át hurcolt magában, népe kínszenvedéseinek átélése nem hagyta szó nélkül elmenni a múlt mellett. Érzelmei, gondolatai versbe kívánkoztak. 1968-1972 között írta őket. Megmutatta Váci Mihálynak is
(feleségétől tudjuk), aki közlésre méltónak tartotta alkotásait, azzal a megjegyzéssel, hogy pár versen még csiszolni kell. Hogy miért nem hallgatott a biztatásra, nem tudom. Talán nem
volt elég önbizalma, talán más feladatok kötötték le. Lelke mélyén titokban dédelgette őket, erről a kultúra, a színház iránti szeretete árulkodott. Feleségével, Siklósi Judittal a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház közönsége által évente Az év legjobb színésze
kihirdetésekor ajándékdíjat és emlékfalat is készíttettek a művészek számára, amit először 2002-ben, az Indul a bakterház bemutatója alkalmával avattak fel a színház előcsarnokában.
Tevékenységükért tíz év múlva, 2012-ben, a magyar kultúra napján Zalaegerszeg város  részéről átvehették Az év mecénása kitüntetést.
Siklósi Vilmos koronavírus okozta, 2020 október 30.-án bekövetkezett sajnálatos halála után kerültek elő feledésbe ment versei. Felesége felkérésének szívesen tettem eleget. A kötetet
születésének évfordulója emlékére állítottuk össze. Siklósi Vilmos 2022 február 19.-én töltötte volna 75. életévét. Verseiből árad a fájdalom, féltés, harag, aggodalom,
felháborodás, ami csak egy, a társadalmi igazságtalanságokra érzékeny embert foglalkoztathat. Felesége iránti szerelme, családja iránti szeretete olyan verseket írat vele, ami az olvasót megragadja. Sorai közül megcsap tiszta, csiszolatlan őszinteséggel megvallott érzelmeinek kavalkádja. Hangja szenvedélyes, témáit mélyen átérzi. Akár elismert költő is
lehetett volna. De sorsa másra rendelte. Többre volt hivatott.” (A kötet ajánlója: (NásztaKatalin)

Az elhangzott versekből

Siklósi Vilmos: Vallomás

Szeretném öledbe hajtani
szunnyadó fejem.
Szeretném átölelni a véges
végtelent.
Megtalálni a Föld szögletében
a boldog jövőt.
Újra fogócskát játszani
míg megőszül a pusztító idő.
Látni téged!
Hallani bódult szellemed.
Megkérni a Világot,
kívánni bárányfelleget,
kékes hajnalt, kék galambot.
Nem háborús dúló éveket.

Nyugodt éjen átaludni.
Lármás hangú kikeletet.
Malacokat kurjongatva etetni,
S nézni szikrázó szemed.
Szilvafát metszeni házam
tágas udvarán.
Nem ágyút tölteni,
s hallgatni zúgó szavát.
Tulipánt, s rozmaringot ültetni.
Békésen pipázó kései nyár.
Szunnyadó szívem,
ha rád nézek
újra kalapál.

Moszkva – Berlin

Dübörgő tankok, dübörgő léptek.
Éji harmat felszívódófélben.
Induló zeng, taposod a földet,
anyáid szelleme bele-bele nyögnek.
Egy lépés előre, s tízet hátra,
egykori emlékek régen elszálltak.
Futó csizmatalpak, megvert remények
meggyökereznek Moszkvához érve.
Zeng a vörös hajnal, csorog drága
vére. Szöges csizmák lassan
visszafelé néznek.
Megáradt a Volga, Don, a Dnyeper
Összetorlódik a tomboló fergeteggel.
Új árhullám indul, s a gyermeki
arc vidáman felnevet.
Sok elszenvedett kín
az árokban megdermed.
Zsombékos, vértől tapadó hínár
lepi be a mezőt. Vihartépett ajkak
zengik a zenghetőt.
Sárosan csusszanó léptek,
Vigadó szuronyos legények,
Szertefoszlott megvert remények.
Békét űző fegyveres vitézek,
Holtak tornyos tömege.
Élők zúgásának vad elemei,

Görgetik, tolják az éket
lobbanó fényben,
éjjeli sötétben,
dübörgő vészben,
katyusák harsogó zenéjében.
S menekül megannyi megtört
lélek. Vészesen vijjog, kéregető-
félben. Félszemű, vak koldusok,
őrült zenészek. Egykori népek,
vonyító vitézek. Dübörgő tankok,
dübörgő léptek. Reichstag tetején
ujjongva zenélnek.

Bűn

Letörlöd arcomról a szennyes port
S izzadt homlokom simogatod
illatos, selymes kezeddel.
Fejemet öledbe hajtom
S álomba ringat
Szikrázó szemed.
Most búsan lehajtom
Szunnyadó fejem
S szemem kérőn esdekel
E percet megbocsájtsd nekem!
Tudom! E pajkos életet
E ringatózó vizet felzavartam.
Felzavartam, s hiába
Simítja kezem, a fodra
Nem nyugszik el.
Lelkem megremeg, s esdekel
De a víz istene nem felel.
Lerogytam, megcsókoltam a fövenyt,
Könnyeztem a fodrok felett.
Nem felel! Zord isten
Gránitszirt szíve.
Hozzád bújok, mint remegő
fióka anyja kebelihez.
S kérő tekintetem vezekel.
Ívelő ajkad mosolyt ad,
S a tavaszi szellő megrángatja
A vén barackfát.

A verseket a zalaegerszegi Hevesi Sándor Jászai-díjas színművészei: Farkas Ignác és Kiss Ernő előadásában hallhattuk. A Lorenzo-Stúdió öreg harcosai, Lőrincz Kálmán és Varjasi Gábor régi barátjuk pár versének megzenésített változatát játszották el a szépszámú közönségnek.
Siklósi Vilmos Hátrahagyott versei c. kötet kiadását a Béke Shalom Baráti Társaság, a zalaegerszegi Zsidó Hitközség, a Magyar Honi Zsidó Imaegylet Egyesület, (Budapest), a Remény Támogatás Közalapítvány (Zalaegerszeg), az R&M Reklám Bt (Zalaegerszeg), a Solar Hotel, (Nagyatád), a szekszárdi Izraelita Hitközség támogatta.

koronként jöttek mentek
valami jöttmentek
ők azok akik minden alkalommal hozzátettek
valamit poklokhoz mennyeknek képéhez

mára már bázisok vannak odaát
időutazó tudósok fogadják
a gyanútlan küldöttet az arra járókat – vélik azok
akik pénzért a megváltást osztogatják Tovább »

Az apa szótlanul hallgatta, csak akkor futotta el a pulykaméreg, amikor a fiú a kamerákról is beszámolt.
– Ó, te okos tojás, most aztán nyakig benne vagyunk mi is a csávában.
– Mi? Én? De hiszen meg sem mukkantam, csak ott álltam, és…
– Lefilmeztetted magadat. Tudod te, mit csinálnak a szekusok az ilyen hülyékkel? Elkapják a frakkját, és onnantól isten irgalmazzon a körmeinek, hátának… Kivéve, ha vállalja, hogy rendszeres jelentéseket írogat erről vagy arról a személyről, legyen az akár a saját apja is.
A fiatalember lesújtva harapott az ajkába. Tovább »

Addig jár a korsó a kútra,
addig – dehogy… addig – nehogy már,
a korsó nem jár, de addig viszik,
kényszerítik a körülmények,
míg nyaka szakad, mint az aradiaknak.
Uramatyám, baromi dráma,
ráadásul a korsó darabokra hull,
nyaka a gyilkos kezében corpus delicti,
életfogytig lesz, nincs harmadolás,
a korsó büszkén vállalja csonka mártírtestét,
magasról tesz a gyorsragasztókra,
senki szolgájának kitüntetettjeként
senki sem ihat belőle többet.

Forrás: szerző FB-oldala

SZERZŐ ÉS KÖNYVE

Izsák József hetven éves. Köszöntjük. Nálunk nem forgalmazott könyvéről szól; ízelítőt is abból adunk.
— 1982-ben jelent meg első könyve Illyés Gyuláról, a Szépirodalmi Kiadónál. ..
— Tíz évi munkám áll benne. És a kézirat öt évig várt (hiába) a bukaresti írószövetség fiókjában. Nem kellett itt, kiadták odaát. 1984-ben fejeztem be a második könyvet, ez két év múlva látott nyomdafestéket ugyanannál a kiadónál.
— A példányszámuk?
— Az első tízezer, a második nyolcezer példányban került a könyvpiacra.
— Idehaza alig ismerik. Kérem mondjon néhány szót a munkáról.
— A címe: Illyés Gyula költői világképe. A monográfia első része az 1920–1950 közötti pályaszakaszt mutatja be, a második az 1950–1983 közötti időt öleli fel. A költő világképének elemzésére összpontosított figyelemmel érvényesítettem ezt az irodalomtörténeti szemléletmódot, hogy ti. valamennyi műfajban kifejezetten a művek értelmezését és értékelését helyeztem előtérbe, versekét, drámákét, esszékét, regényekét. Tisztában vagyok azzal, hogy monográfiám csaknem ezer oldalas terjedelme ellenére kezdő lépése és nem befejezése az illyési életmű irodalomtörténeti vizsgálatának… Olyan gazdag és sokrétű életmű ez, amelynek további tudományos megközelítése, vizsgálata a céh becsületbeli kötelessége. Illyés Gyula a század magyar irodalmának egyik legnagyobb klasszikusa, akinek nemcsak az egyetemes magyarság számára volt mondanivalója, hanem az egész emberiségnek is. Ma is időszerű feladat a legnagyobb erőfeszítéseket tenni, hogy mindenhol jól ismerjék és egyformán jól értsék.
— Kikhez szól a könyv?
— Könyvem első részét a szakmabeliek és az irodalommal hivatásszerűen foglalkozó fiatalok figyelmébe és szeretetébe ajánlottam. A másodikat rajtuk kívül az irodalomkedvelő munkásfiataloknak ajánlottam — hálámmal és köszönetemmel —, akik foglalatoskodásomról tudva, a tárgyi anyagszerzésben a legmesszebbmenően támogattak, a legnagyobb önzetlenségről és irodalomszeretetről nyújtva példát.
— Az idő kereke nagyot fordult. Hogyan látja ma e könyvet?
— A fordulatot már 1965-ben megéreztem. Ami a könyvet illeti: ma is vallom és vállalom — egy-két „kitétel“ elhagyásával, amelyet a kor diktált Illyésnek, nekem pedig „ideológus“ lektoraim.

(Kompilálta: Bölöni Domokos)
Népújság, Múzsa, 1991. augusztus 9.

hallgatod mint perkál füledben a csönd
vibráló képek anyád tepsije pogácsaillat
s a hangja fiam ne fald be forrón megárt
indián nyár civódó varjak zsémbelődése
avarkupacban henteregsz tüsszögsz tőle
érzed a szőlő a naspolya gyermekkori ízét
úgy gondoltad mindez örökre elveszett
a durbincs mit nem mertél horgodról levenni
diákcsók a szivacsbetétes melltartó rejtelmei
egyedüli utasként Pécel és Budapest között
bagóbűzbe burkolódzott kalauzhortyogás
ottfeledett szendvics Népsportba csomagolva
szétcincálva köntösét meghágja a nap az éjt
saját horkantásodra ébredsz helló világ

2022. 10. 13.

Forrás: szerző FB-oldala

‘hetvenöt nyarán
fölém domborodtak a
nyugati hegyek

maradtak volna
sír gyanánt domborulva
a móc havasok Tovább »

ajánlom neked,Vasile

Hallom a hangod és
Hallom a verset, a zenét
és minden szép…..
Boldogságtól elpirulok.

Kisebbség

Pozsonyban megöltek két embert. Azért ölték meg őket, mert melegek voltak, de hát a gyilkos ostobaság mindig talál magának ürügyet. Gyimesi György, ez a nálam nyolc évvel fiatalabb politikus kijelentette, nem érez felelősséget a történtek miatt, meg hogy a gyilkos amerikai hálózatokon radikalizálódott, Gazdag József író viszont arról írt, hogy a történtekért minden írástudót felelősség terhel. Tovább »

IZSÁK JÓZSEF
ÉP NYELVBEN ÉP LÉLEK

Illyés, a nyelvművész, a nyelvművelő és nyelvteremtő a magyar irodalomban a legnagyobbak közé tartozik. Talán Vörösmarty, Arany és Kosztolányi példáihoz fogható, amit e téren megvalósított. A puszták népétől a Beatrice apródjaiig bizonyítható, hogy miként találta meg a magyar nyelvben is azt a sajátos értelmi zenét, amely a francia nyelvnek, Ronsard, Hugo, Proust, Jules Romains nyelvének annyira sajátja. A jó francia iskola mellett persze voltak olyan pszichológiai-alkati, világképbeli tényezők is, amelyek Illyés stílusát formálták, edzették. A voltaireiánus felvilágosultság nyelvi képzeletében az egészséges, népi racionalizmussal találkozott. És mindehhez hozzájárult az alkatában, vérmérsékletében hordozott harci kedv, robbanó indulat, a szent düh meg az igazság felderítésének szenvedélye. Nyílt, polemizáló, dialektikus gondolkodása határozta meg nyelvi-stiláris eszményeit. Stíluseszményét a legpontosabban talán a következő mondataiban fogalmazta meg: “Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nye , amelyek nem is annyira az észhez, mint inkái ímekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros köntörfalazó nyelvek is. A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, fiskálisoknak, s más efféle csűrő-zsavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve a magyar. Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetni valójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre.”
Illyés az anyanyelv tiszta használatát erkölcsi feladatnak is tekintette. Ezért írt nyelvápoló és nyelvvédő cikkeket, vett részt anyanyelvi konferenciákon, ragadott meg minden alkalmat arra, hogy minél szélesebb körben, lehetőleg az egész anyanyelvi közösségben, tudatosítsa a magyar nyelv tudat- és lélekformáló szerepének fontosságát. Példát maga mutatott, nemcsak kortársainak, hanem eljövendő nemzedékeknek is arról, hogy anyanyelven szépen, tisztán szólni: jellemkérdés. Ép testben — ép lélek, tanították a régi görögök: ma Illyés szellemében úgy mondanánk, hogy ép nyelvben — ép lélek. Nem élt benne semmiféle elfogultság más nyelvekkel szemben. A franciát majd’ anyanyelvi szinten ismerte, de értett németül, oroszul, spanyolul. Mint műfordító, szinte valamennyi európai nyelvbe beleízlelt. Európaiul és emberül érzett, gondolkodott, magyarul tudott azonban szenvedni, vigasztalni, reményt hirdetni és mindenekfölött költőnek lenni.

Népújság, Múzsa, 1991. augusztus 9.

Az apa szótlanul hallgatta, csak akkor futotta el a pulykaméreg, amikor a fiú a kamerákról is beszámolt.
– Ó, te okos tojás, most aztán nyakig benne vagyunk mi is a csávában.
– Mi? Én? De hiszen meg sem mukkantam, csak ott álltam, és…
– Lefilmeztetted magadat. Tudod te, mit csinálnak a szekusok az ilyen hülyékkel? Elkapják a frakkját, és onnantól isten irgalmazzon a körmeinek, hátának… Kivéve, ha vállalja, hogy rendszeres jelentéseket írogat erről vagy arról a személyről, legyen az akár a saját apja is.
A fiatalember lesújtva harapott az ajkába.
– Most már csak egy dologban bízhatunk: ha egyetlen felvételen sem szerepelsz. Addig is ajánlom, nem, követelem: tartsd magad távol mindenféle tömegtől. Legjobb, ha egy ideig ki sem mozdultok itthonról.
– Ilyen veszélyes? – sápítozott Viktória. – Talán még az sem kacsa, miszerint Moldva fővárosát Ceauşescu-ellenes röpcédulákkal bombázzák. Tovább »

Elég sokat törtem a fejem azon, hogy egy szokatlanul hangzó román kifejezést hogyan fordítsak magyarra. Dacopatie – ez az a szó, amelyet próbáltam így is, meg amúgyis értelmezni és végül úgy gondoltam, legjobb, ha az orvostudományt hívom segítségül, hiszen ami ott „patie”, az elsősorban betegséget jelöl.

Nevezzük tehát a „dacopatia”-t dákbetegségnek – döntöttem el, és természetesen nem véletlenül kezdtem foglalkozni ezzel a fogalommal, hiszen az utóbbi időbben több román hetilapban is részletesen kezdték magyarázni, hogy a romániai rendszerváltás előtti években, és különösen a múlt század nyolcvanas éveiben, miért terjedt el olyan nagymértékben az egész országban a dák-kórság, azaz számos oda nem illő esetben is a dákokra való hivatkozás. Tovább »

magamba csavar
napi költségvetésem
sehogy se jön ki Tovább »