a mun ka he lyen va ló el al vás
az e lő re tolt nyug díj
meg ne he zí tet te
ön is me re tét
s a zon áb rán do zott
hogy vo na ton u ta zik
és fel száll egy lé lek bú vár

Budapest, 2022. X. 21.

Huszonötodik születésnapjára emlékezett e napokban a csíkszeredai Székelyföld folyóirat. A Hargita Népe legutóbbi Műhely-melléklete a volt főszerkesztők, illetve a jelenlegi lapvezető véleményének helyet adva emlékezett meg a negyed százados évfordulóról – ezekből idézünk, Sarány István ankétja nyomán..

* Tovább »

hány arcunk van, ugyan bizony?
épp annyi, ahányan néznek
ezért aztán jobb, ha elbújsz
oda, hol senki sem nézhet
–
hisz annyian szednek széjjel
annyi darabra szaggatnak
ahányan rád néztek egyszer
mikor veled szembe haladtak Tovább »

Páskándi Géza második, éppen tíz esztendőt (1963–1973) átfogó alkotói korszakát foglalja össze Cseke Péter irodalomtörténész Beckett Erdélybe jön című kötetében. A közelgő évfordulóhoz – az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kirobbanásának évfordulójához – kötődik e kötet nem csupán a szerző, hanem a kötet kiadója, Dávid Gyula személye kapcsán is: mindkettőjüket letartóztatták és elítélték a kolozsvári 1956-os események kapcsán. Sarány István recenziója. Tovább »

A világhálón általában digitéka, digitár és más hasonló megnevezésekkel jelennek meg azok a honlapok, amelyekben összegyűjtött újság- és folyóirat kollekciók digitalizált változataival lehet találkozni. Egy kutatónak, sajtó- vagy művelődéstörténésznek, társadalomtudósnak ez annyit jelent, hogy nem kell napokon, heteken sőt hónapokon át megsárgult papírú, porosodó újságok között lapoznia, hanem címszavak alapján otthon, a saját számítógépén is tud keresgélni a témájába vágó adatok után. Az érdeklődő olvasó pedig a napilapok, hetilapok tükrében visszatekinthet akár saját vagy szűkebb pátriájának az életére is, felidézve emlékeket, történéseket. És természetesen újra találkozhat egykori kedvenc szerzőivel. Tovább »

KELL-E MÉG NYOMTATOTT ÚJSÁG?

Van-e még szükségünk újságokra, napilapokra? Kell-e még a papíron érkező hír, kommentár, elemzés, beszámoló, kritika, riport, interjú, vagy már csak az idősek, a megszokások rabjai ragaszkodnak ahhoz, hogy a reggeli kávé mellett átlapozzák kedvenc újságukat, és ne a telefont görgetve vagy számítógépet bújva tájékozódjanak – gyorsan és felületesen, ahogy az mai világunkban illik, szokás? Nagy dilemma ez olvasóként is, de még nagyobb lapszerkesztőként. Szükség van még egyáltalán ránk, a munkánkra?

Válaszok a napilap honlapján

– Halló! Chiş százados elvtárs?… Munteanu hadnagy… Kérem, jöjjön be hozzám, és igazolja a fiát!… Igen, igen, őt is begyűjtöttük.
Chiş százados fogait csikorgatva araszolt hazafelé a kocsiján.
– Tyúkeszű kölyök, ezt jól megcsináltad. Tönkretetted a karrierem. Még ma kiteszik a rendőrségről a szűrömet, az bizonyos. Mehetünk kapálni, vagy gödröt ásni mindketten. Föltéve, hogy sittre nem vágnak miattad! Hé, figyelsz te rám egyáltalán?
– Mit? Hogy? Hát ez fantasztikus? Mi történik az utcán, apa?
– Szórakoznak a hulik. De majd mi móresre tanítjuk őket, ne félj!
Hulik? Viktor elképedve bámult ki a Daciából. Aligha! Ez bizony maga a nép volt, a lakosság színe-java, mely fütyölve, ordítva vonult végig Temesvár utcáin.
– Acum, ori niciodată! Afară cu cizma comunistă (Most vagy soha! Le a kommunista csizmával!)
– Ceauşescu şi soţia duc de râpă România! (Ceauşescu és a neje viszik Romániát pusztulásba!) – szűrődtek be a jelszavak a kocsi ablakán.
Nocsak, ekkorát fordult a kerék egy éjszaka! – ámult el a fiatalember, különösen, amikor megjelentek a vízágyuk és harckocsik. Mi ez? Felkelés, forradalom? – lobbant fel benne a büszkeség. Ezek szerint mégis robban a puliszka? Puff! Valaki rádobott szélvédőjükre egy rothadt hagymát, amit valóságos kőzápor követett. A százados türelmetlenül dudált, gázt adott, és utat vágott magának a tömegben.
– Uramfia, hol voltál, te gézengúz? – fogadta szemrehányó tekintettel Viktória. – Na és az arcod…! Már megint bunyóztál, úgy látom.
– A rendőrségen. Azt hitték tüntetek, amikor végignéztem Tőkés úr zaklatását a parókián.
– Azt hitték, vagy valóban ezt tetted? A kettő között van némi különbség.
– Nem tüntettem, de most már sajnálom, sőt szégyellem, ha számításba vesszük, mi zajlik jelen pillanatban is az utcákon.
– Úgy, szégyelled? – morgott halkan, de annál vészjóslóbban a ház ura. – Légy szíves, fáradj a szobádba!
– Miért?
– Megismételjem? Légy szíves, fá-radj a szo-bád-ba!
– Am înţelesi, să trăiţi!
Alig lépett Viki a helyiségbe, a százados előhúzott egy kulcsot, és rázárta az ajtót a fiúra.
– Apa! Megőrültél? – dörömbölt Viktor kétségbeesetten odaát. – Nyisd ki az ajtót, vagy betöröm! Ki akarok menni az utcára.
– Próbáld meg, de akkor rám többé ne számíts! – ordított vissza a családfő. – Estig áristomban maradsz, amíg a katonák és a rendőrség helyre nem állítja a rendet és nyugalmat.
– Miféle katonák? – döbbent meg Viktória. – Csak nem vetik be őket is!
– Viszontlátásra! Ha betöri az ajtót, vagy bármi történik, hívj fel telefonon azonnal! Addig ez az ütődött rebellis se enni, se inni nem kaphat. Végeztem. Egyébként ajánlom, te se dugd ki az orrodat itthonról.
Mialatt a fiatalember szobafogságra ítélve hallgatta Szabad Európa és Amerika Hangja adását, a városban egyre drámaibb fordulatot
vettek az események. A hivatalok, üzemek sorra leálltak. Most már nemcsak tüntettek, sztrájkba is léptek a tisztviselők, a munkások. Sok bolt bezárt, így védekezve valamelyest attól a bűnöző rétegtől, mely kihasználta a helyzetet, és be-betört egy-egy kereskedelmi egységbe. Viktória legfőképp az apját féltette, mert már lövések is kezdtek eldördülni az utcákon. Bizony igaza volt az apjának, tiszta öngyilkosság kint csavarogni ilyenkor.
– Hogy vagy? Nem esett bajod? Mi újság? – rohanta meg estefelé kérdéseivel a hazatérő családfőt.
– Rögtön, csak kiengedem előbb a bátyádat a szobából. Gyere, egyél, és kérlek, bocsáss meg! – követte meg fiát a százados.
Viki akkora étvággyal esett az ételnek, hogy egy ideig meg sem bírt szólalni.
– Vége? – puhatolódzott Viktória.
– Minek?
– Ennek az izé… cirkusznak, ugyanis azt jósoltad… Tovább »

réztányér helyett
ferde piros-fehér-kék
vonalak esnek

a borbélyüzlet
eképpen változik meg
így alakul át


Budapest, 2020. X. 20

Nagyon is tudom, mi történik körülöttem, látok és megnézek mindent. Ha engednék a fájdalomnak és a szégyennek, ha nem mondanék ellent naponta, óránként, percenként a gonosznak, akit csak a pusztítás és a hazugság érdekel, összeroppannék. A mosolyom nem védekezés, hanem ellenállás.
Édesanyám halála óta nem tudok sírni. Száraz szemmel, de nem kiszáradt szívvel olvasom a híreket az elnyomóknak fellépni nem akaró, és ezért agyonlőtt ukrán karmesterről, az orosz rapperről, aki inkább meghalt, mint hogy újra a hadseregbe kényszerítsék ölni, a megvert és pszichiátriára hurcolt iráni iskolás lányokról, akik szót mertek emelni a diktátor ellen, az itthoni nyomásról, a megalázásokról. Álmomban, munka közben, kávézás és vezetés közben is ezek a dolgok járnak a fejemben. Tehetetlen vagyok, de nyitva van a szemem. Itt semmiféle sírás nem segítene már.
Most azonban, hogy megnéztem a meggyilkolt fia helyett igazságot kereső nyolcvan éves Gohar Eshghit, ahogy a kamerával szembenézve beszél és közben leveszi ősz fejéről a hidzsábját, egy pillanatra úgy éreztem, végem. Hogy soha többé nem fogok tudni mosolyogni.

Forrás: szerző FB-oldala

hány ösvény gubancát
oldottad,
míg magányom sóhaját
hallgattad –

hány szemet, arcot
cseréltél,
hogy rejtélyek félholdján
rámleljél – Tovább »

Ma még repülnek. Dongva, zöngve szállnak,
rezeg a fény szitáló szárnyukon.
Fekete rajban ellepik a konyhát.
Apró, szőrös lábakkal kéjelegve
mászkálnak a halott patkány szemén.
Édes piszokba túrnak. Sűrű moslék
szivárványszínű fertőjén a bomlás
sötét nektárját szürcsölik s gomolygó
gőzben cikázva zsonganak, kövéren. Tovább »

bár egyedül vagyok
nem vagyok magányos
magamban hordozom
az erősségeimet

BARNA DÓRI ÉS A DRÁMAÍRÓ

Szegény Barna Dóriról, most, hogy elment a legfőbb főszerkesztő elé, kötetszámra beszélik az eseteket. Még színháziak is, pedig nem volt úgynevezett színházi ember. De a színházaknak gyakran tett megfizethetetlen szolgálatot. Temérdek fiatal és ismeretlen ember kereste fel mindig verssel, novellával, effélével, nagyon szigorú és egyenes volt. Az antitalentumot mindenütt üldözte. De legszigorúbb volt a tehetségtelen színműírókkal szemben. Egyszer kávéházban félrehívta egy ismeretlen fiatalember. Rövidesen rátért a tárgyra: neki van egy drámája, és szeretné, ha a szerkesztő úr véleményt mondana róla. — Majd elolvasom, — mondta udvariasan Barna Dóri —, adja ide a darabot. Tovább »

Kertünk felett felleg rohan,
szél rázza már a tört hidat.
Vizedről, játékos fiam,
hozd el már kis hajóidat.

Vitorláid gyanútlanul
vesztükbe mért indítanád?
Ártó, hideg viharba fúl
a sugaras robinzonád. Tovább »

Képzelt fókák viszik gondolataim a tó vizén keresztül a túlsó partra

Forrás: szerző FB-oldala

BARTHA JÁNOS
HORVÁTH ISTVÁN ÉS A KERETLEGÉNYEK

Már megkezdődött az istentisztelet a bethleni református templomban, amikor egy idegen férfi lépett be halkan, és leült az ajtó melletti padsorba. Sokan tették fel maguknak a kérdést, ki fia-borja lehet, de utána nem sokat törődtek jelenlétével. Ott ültem a szemközti padsorban, nem tudtam levenni a szemem róla, mert nagyon ismerősnek tűnt. Sokáig próbáltam emlékezetemben felidézni kilétét. Végre rájöttem, hogy Horváth István, a magyarózdi paraszti sorból kiemelkedett költő. Az előző esztendőben láttam egy dési felolvasó körút alkalmával, amikor Asztalos István, Horváth Imre, Emil Isac, Mihai Beniuc, László Gyula és Delly Szabó Géza társaságában maga is bemutatott két-három verset sajátos hangulatú költészetéből. Istentisztelet után megvárta a hetvenedik éve felé közelítő lelkészt, bemutatkozott, majd beszélgetni kezdtek. Tovább »

akkor születtél, mikor a szívem
tele volt a szüret örömével
ráadása lettél életemnek
gazdagabbá lettem, kerekebbé veled Tovább »

És újra ősz. És újra hívsz, pirók.
És hívnának vidám kirándulók.
De beteg szív magasban mit keres?
Deres a fű s a hajam is deres.

hat non plus ultra
várja a kisvasutat
fenyőillat száll

Budapest, 2022. X. 18.

„…a szolgaság fölfelé is fertőz, s ez legnagyobb bűne.
Nem a zsarnok neveli a talpnyalókat, ezek szülik őt.” (Ítélet nincs) Déry Tibor

arra tanítanak
vagy kétszáz éve
egymás kezét ne fogjuk
húzzunk kerítést magunk köré
a másokét nyugodtan szétverhetjük
kilóra vehetünk talpalatnyi földet
árulhatsz holdat is
elárulnak láthatatlan csillagot
házat és elárvult hazát szerezhetsz Tovább »

Hát ez nem volt éppen keresztényi felszólítás, de ki törődött akkor már ilyen apró részlettel! A vihar kitört, s egyre nagyobbakat dörgött- villámlott. Pár szekust ismertek, azoknak egyből nekirohantak, akit meg nem, annak csak úgy vaktában, egyszerű gyanú alapján. Viktor álbajusza ismét lecsúszott, mire elkezdték őt is püfölni, mert ki viselhet álbajuszt, ha nem a titkosszolgálat embere.
– Csak semmi erőszak! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! – intette józanságra a lelkész ismételten a tömeget, melyhez egyre többen csatlakoztak, elsősorban a környékről.
De már senki sem hallgatott Tőkésre, talán meg sem hallották. Aztán megérkezett az erősítés. Néhány tüntetőt kiemeltek, köztük Viktort is, és betuszkolták egy-egy dubábai, a többit szétkergették. Helyreállt a nyugalom. Legalábbis a Timotei Cipariu utcába, ahová újólag nem lehetett se be, se kimenni. Tovább »