– Halló! Chiş százados elvtárs?… Munteanu hadnagy… Kérem, jöjjön be hozzám, és igazolja a fiát!… Igen, igen, őt is begyűjtöttük.
Chiş százados fogait csikorgatva araszolt hazafelé a kocsiján.
– Tyúkeszű kölyök, ezt jól megcsináltad. Tönkretetted a karrierem. Még ma kiteszik a rendőrségről a szűrömet, az bizonyos. Mehetünk kapálni, vagy gödröt ásni mindketten. Föltéve, hogy sittre nem vágnak miattad! Hé, figyelsz te rám egyáltalán?
– Mit? Hogy? Hát ez fantasztikus? Mi történik az utcán, apa?
– Szórakoznak a hulik. De majd mi móresre tanítjuk őket, ne félj!
Hulik? Viktor elképedve bámult ki a Daciából. Aligha! Ez bizony maga a nép volt, a lakosság színe-java, mely fütyölve, ordítva vonult végig Temesvár utcáin.
– Acum, ori niciodată! Afară cu cizma comunistă (Most vagy soha! Le a kommunista csizmával!)
– Ceauşescu şi soţia duc de râpă România! (Ceauşescu és a neje viszik Romániát pusztulásba!) – szűrődtek be a jelszavak a kocsi ablakán.
Nocsak, ekkorát fordult a kerék egy éjszaka! – ámult el a fiatalember, különösen, amikor megjelentek a vízágyuk és harckocsik. Mi ez? Felkelés, forradalom? – lobbant fel benne a büszkeség. Ezek szerint mégis robban a puliszka? Puff! Valaki rádobott szélvédőjükre egy rothadt hagymát, amit valóságos kőzápor követett. A százados türelmetlenül dudált, gázt adott, és utat vágott magának a tömegben.
– Uramfia, hol voltál, te gézengúz? – fogadta szemrehányó tekintettel Viktória. – Na és az arcod…! Már megint bunyóztál, úgy látom.
– A rendőrségen. Azt hitték tüntetek, amikor végignéztem Tőkés úr zaklatását a parókián.
– Azt hitték, vagy valóban ezt tetted? A kettő között van némi különbség.
– Nem tüntettem, de most már sajnálom, sőt szégyellem, ha számításba vesszük, mi zajlik jelen pillanatban is az utcákon.
– Úgy, szégyelled? – morgott halkan, de annál vészjóslóbban a ház ura. – Légy szíves, fáradj a szobádba!
– Miért?
– Megismételjem? Légy szíves, fá-radj a szo-bád-ba!
– Am înţelesi, să trăiţi!
Alig lépett Viki a helyiségbe, a százados előhúzott egy kulcsot, és rázárta az ajtót a fiúra.
– Apa! Megőrültél? – dörömbölt Viktor kétségbeesetten odaát. – Nyisd ki az ajtót, vagy betöröm! Ki akarok menni az utcára.
– Próbáld meg, de akkor rám többé ne számíts! – ordított vissza a családfő. – Estig áristomban maradsz, amíg a katonák és a rendőrség helyre nem állítja a rendet és nyugalmat.
– Miféle katonák? – döbbent meg Viktória. – Csak nem vetik be őket is!
– Viszontlátásra! Ha betöri az ajtót, vagy bármi történik, hívj fel telefonon azonnal! Addig ez az ütődött rebellis se enni, se inni nem kaphat. Végeztem. Egyébként ajánlom, te se dugd ki az orrodat itthonról.
Mialatt a fiatalember szobafogságra ítélve hallgatta Szabad Európa és Amerika Hangja adását, a városban egyre drámaibb fordulatot
vettek az események. A hivatalok, üzemek sorra leálltak. Most már nemcsak tüntettek, sztrájkba is léptek a tisztviselők, a munkások. Sok bolt bezárt, így védekezve valamelyest attól a bűnöző rétegtől, mely kihasználta a helyzetet, és be-betört egy-egy kereskedelmi egységbe. Viktória legfőképp az apját féltette, mert már lövések is kezdtek eldördülni az utcákon. Bizony igaza volt az apjának, tiszta öngyilkosság kint csavarogni ilyenkor.
– Hogy vagy? Nem esett bajod? Mi újság? – rohanta meg estefelé kérdéseivel a hazatérő családfőt.
– Rögtön, csak kiengedem előbb a bátyádat a szobából. Gyere, egyél, és kérlek, bocsáss meg! – követte meg fiát a százados.
Viki akkora étvággyal esett az ételnek, hogy egy ideig meg sem bírt szólalni.
– Vége? – puhatolódzott Viktória.
– Minek?
– Ennek az izé… cirkusznak, ugyanis azt jósoltad… Tovább »