IZÉLT ÉS GYŐZÖTT
(A Princ című darabból)

Az öreg uralkodó herceg meséli az élményeit. — Mikor fiatal hadnagy voltam, Münchenben jártam. Este elmentem egy . . . izé . . . egy helyre, valami görög neve van . . . ja, igen, orfeumba. Ott volt egy vöröshajú lány. Hát én úgy szettem, mint az a izé . . . olyan kutyaneve van . . .
— Néró?
— Nem!
— Diana?
— Nem . . . izé … ja igen, Cézár. Szóval mint Cézár.
Jöttem, láttam és izéltem, győztem.

Színházi Élet, 1911/33

Nap kérdése (népszámlálási kérdőíven, nem akarok én ide kérdezőbiztost, az is ember, még megsértődik, mikor elkergetem, mert nem szeretem a hívatlan vendéget, de nagyon – nem, inkább elintéztem online).
„Dolgozott 2022. szeptember utolsó 7 napjában legalább egy órát azért, hogy azzal bármilyen jövedelmet szerezzen?”
Olyan rubrika nem volt, amibe beírhattam volna, hogy körülbelül 122 órát dolgoztam.
De azért aranyosak, hogy megkérdik, dolgoztam-e LEGALÁBB EGY ÓRÁT.
Azért ebben az országban nem én dolgozom egyedül sokat, elképzelem, egy nálam keményebb kötésű ember mit szól erre a kérdezőbiztosnak…
Bár az a helyzet, hogy ettől én is megkergetném a nadrágszíjjal. vagy a gurkha kardom lapjával csapnék oda.

Forrás: szerző FB-oldala

Ez nem vers
És nem is akar az lenni
Rád gondolok és virágaidra
Téged és őket
Nem szűnök meg szeretni
Így küzdök a felejtés ellen Tovább »

SZÉKELY .JÁNOS
ÖRÖKSAKK

Egy lépésből adhattam volna mattot.
Ellenfelem már régen verve volt.
Fejünk feszült, és ijedt mozdulattal
A képletes világ fölé hajolt.
És akkor szürke fény villant szemében,
S megnyúlt és felnőtt az egész alak.
Odébb lökött egy ártalmatlan bástyát,
És felnézett, és azt motyogta: sakk.
Ki kellett lépnem. Fogtam a királyt,
És odébb toltam (s szántam módfelelt,
Hogy ekként nyújtja hitvány életét,
Mely biztosan és végleg elveszett).
Sötétre léptem, mondom, a királlyal,
S vártam, hogy most majd megadja magát.
Ehelyett újra felkapta a bástyát,
És – sakk! és – sakk! – még öt lépésen át.
S tűnődni kezdtem: ugyan mit tegyek?
Miképpen vessek játékának véget?
Hogy védhetem ki pimasz sakkjait?
Mit léphetek, hogy végül is kilépjek?
S nem szűnt azóta bennem az az érzés,
Mely elöntött e töprengés alatt:
Nem, nem lehet már mattomat beadnom,
Mert mindörökre sakkban tartanak.

Elhangzott a Székely János 30 – Kiállítás Sz. J. leveleiből című marosvásárhelyi Látó-esten, 2022. október 12-én a Kádárok bástyájában
(A Népújság mai, október 15-iszombati száma Múzsa c. mellékletének első oldalán szereplő vers sajnálatosan lemaradt a lap internetes változatáról…)
.

Versjubileum (16)

Daniel Hoblea és Daniel Săuca mellett Cristian Contraș volt az a zilahi román költő, akinek verseit közölték a Hepehupa induló évfolyamai. Cristian Contraș Zilahon született 1964-ben, és jelentős szerepet vállalt a Hepehupa elindításában: 2001 őszén a Szilágy megyei Hagyományos Kultúrát Őrző és Támogató Központ igazgatójaként ő bízta meg Szőke Anna kisebbségi kulturális referenst, hogy zilahi magyar értelmiségiekkel egyeztessen egy magyar nyelvű kulturális folyóirat elindításáról, az ennek érdekében tartott első megbeszélést az általa vezetett intézményben tartották, az eseményen ő maga is részt vett. Cristian Contraș ekkor már befutott esszé- és prózaíró, valamint költő volt, első kötetei a 90-es években jelentek meg.
Cristian Contras: Így, Uram
Éppen így
így vétkeztek a város lakói mindannyian az utolsó előtti hajnalon,
a köd hideg és nedves volt, a hó rég elolvadt.
Így vétkeztek,
amikor az utolsó költőt felvonszolták,
föl a fekete, patkányrágta,
rongyos vásznú vitorlásra.
Vétkeztek, amikor a vitorlás nekirugaszkodva
nagy nehezen szárnyra kapott,
lentről régi diónak látszott vagy fahéjas
napnak
romlott béllel, megfeketedve.
A költő egyedül volt a fedélzeten, szellemek sem
lesték fáradt lépteit,
s a hombárok hamuval voltak tele.
Így vétkeztek,
amikor nem kötötték az árbochoz,
fülét viasszal nem tömték be,
s a költő a vitorlás deszkáihoz verődött,
akár egy harang nyelve, és énekelt,
a költő utoljára énekelt.
Alig hallhattuk lentről,
mikor szomorú volt az ének,
mikor vidám, mikor szomorú,
majd odaveszett az égbe.
Így vétkeztek a város lakói mindannyian.
Így, Uram, mindannyian vétkeztek.

(Hepehupa, 2002/1. ‒ Szabó K. István fordítása)

#versjubileum #versszombat 

Ma már a világ minden nyelvén kiváló írónők alkotnak. Sejtettem, hogy idén semmiképp nem kerülhet képbe a Nobel-bizottság elött kedvenc írónőm, Ljudmila Ulickaja, de azt nem sejtettem, hogy olyan szerző kapja a díjat, akinek eddig a több mint húsz könyvéből csak, ha jól tudom, kettőt fordítottak magyarra franciából. Így aztán elöbb megtanultam Annie Ernaux nevét , aztán kivettem az egyébként friss kiadói terméssel nagyon jól ellátott megyei könyvtárból a Lánytörténet c. könyvét, ami, mint minden írása, önéletrajzi jellegű. Egy tizenhét éves lány ezelőtt hatvannégy évvel elveszti szűzességét és már másnap otthagyják. Ennyi a történet, de izgalmas a megírásának körülményeibe, egy irói „boszorkánykonyhába” bepillantást nyerni. A Nobel-dijas szerző kiadója már százezres példányokban dobja piacra Franciaországban az eddig megjelentetett könyveit a nyolcvankét éves szerzőnőnek. A fordítók minden nyelven gőzerővel dolgoznak. Csakhogy, mire a könyvek magyarul is megjelennek, már megtudjuk az új Nobel-díjas nevét!

Forrás: a szerző FB-oldala

Pusztai Péternek

Nemrég a nyár haldokolt a kertben,
a fű olyan volt, akár a gízai homok.
Nem hittem, hogy kizöldül mostanra,
de kitartóan öntöztem, épp akkor is, mikor
a férfi rogyadozó lábakkal jött
az erdőből kifelé.
Tovább »

Jönnek és mennek az évek,
szállnak a szép hónapok.
Én folyton csak égek és égek,
és mindig menőben vagyok.

Nem tudom, miféle démon
űz mindig és egyre tovább,
mért kell az útba alélnom,
de mindig van egy kis világ. Tovább »

– Nádas Péter 80. születésnapjára –

„Sírni nem tudtam, talán másfél évvel előbb, anyám temetésén sírtam utoljára, mikor a fagyott göröngyök visszhangot verve a koporsó belsejében, kopogni, záporozni, dübörögni kezdtek; nyitott agyvelőmön, a gyomromban, a szívemben dübörgött, a test eladdig ismeretlen belső békéjét verte szét e szörnyű hang, akárha váratlanul és minden átmenet nélkül ráébresztene önnön szervi életem nyomorúságának tudatára.” Ez csak egy Nádas-mondat, a Nádas-mondatoknak azzal az érzéki értelmével és tárgyias szellemiségével, amiért érdemes Nádast szeretni. Tovább »

BARTHA JÁNOS
KALAPCSERE SZABÉDIVAL

Szabédi Lászlót sokan szórakozott embernek tekintették. A látszólagos feledékenység, a kicsiségek iránti nemtörődömség nála nem a szórakozottság, hanem a tudós, a gondolkodó, a költő sajátos velejárója volt. Ő akkor is töprengett, alkotott, amikor az egyetemről a város központja felé ment, de akkor is, amikor a tanári étkezdében a levest szürcsölte. Ennek tulajdonítható, hogy egyszer számomra nagyon keserű heteket szerzett. Tovább »

Kulturális ismereteink időtálló tárháza. A legpontosabb és leggazdagabb. Ez a Digitéka. A legújabb tartalmakért kövesse oldalunkat!

https://www.facebook.com/IskolaAlapitvany

Eltelt egy hét.
Idő: 1989. december 15, 12 óra körül. A Timotei Cipariu utcában, itt lakott Tőkés László tiszteletes, mintegy 200 főnyi tömeg tolongott. A lelkész lakását, illetve a templomot rendőrkordon védte a tömegtől, a házon belül a hívők, akik meg beljebb nem eresztettek senkit sem. Filmbeillő jelenet, filmeztek is a… szekusok – figyelt fel rájuk Chiş Viktor, aki szintén ott szorongott a tömegben.
– Menjetek haza, gyilkosok! Hagyjátok békén a papunkat! – kiáltották a magyarok, románok egyaránt.
A lelkész időnként megjelent az ablakban, olyankor megkérdezték tőle, mit kíván, tudniillik éhezett. Fizetést nem kapott, és a kemény tél ellenére fűtés sem volt a paplakban, miután egyetlen tűzifát szállító szekeret sem engedtek át a kordonon. Hirtelen sötét, diplomata rendszámú kocsi fordult be az utcába, és kiszállt belőle egy nyurga, intelligens arcú amerikai.
– May/Szabad? (ang.)/ Tovább »

A Tennessee Egyetem tudósai tengeri malacokat helyeztek el egy táncklubban, ahol a kísérleti állatok hamarosan megsüketültek. Halláscsökkenést állapítottak meg azok között az egyetemi hallgatók között is, akik a klubot nem kísérleti céllal látogatták, hanem beat-zenére táncoltak. Az ügy azért figyelemre méltó, mert első ízben kapunk hírt olyan művészetről, amely az ember érzékszervét megrontja. Mintha létrejönne a vakságot okozó festészet vagy a képzeletet elpusztító irodalom. Eddig úgy tudtuk a zenéről, hogy érzékenyebbé teszi a fület, a vers pedig alkalmasabbá fejleszti a szellemet újabb versek befogadására. Tovább »

Füstöt és égő hús szagát
hozta a szél-
semmi-tél után
enyves tavaszba léptünk,
mint álcázott mocsárba. Tovább »

Cseke Gábor: Világhavazás (2012. január 14.)

Pusztai Péter fotója: Hóviharunk

Tegnap jócskán havazott Kanadában (Montrealban), ahol az érkező tél érdekes alakzatot hagyott Pusztai Péter ottani kertjében. Mindjárt el is küldte, fotó formájában az „egyszerű szépséget”, képének a Kucsma a széken címet adta. Pár perc múlva, postafordultával már ment is a rögtönzött rigmus a finoman komponált látványra, sorai a Hargitával szemközt születtek, amint a reggeli szél nagy igyekezettel kavarta-seperte-rendezte errefelé is a későn jött havat. A hívókép s a válasz-gondolat álljanak most itt, együtt, fotótanúként a mai – kitűnően – összehangolt világhavazásról.


letette kucsmáját január
a székre tette
mint aki rosszban sántikál
de lopakodva tette
surrogva csendesen
ahogy hava a kerten megpihen
mi tudjuk hogy mindez csak ócska csel
a kucsma alól minket les
ránk figyel

EMLÉK
Fülöp Kálmán köszöntése hetvenedik születésnapján, 2018-ban
SZÉP VERSEK KÁLMÁNTÓL
*
HADNAGY JÓZSEF
LAUDÁCIÓ
Fülöp Kálmán 70. születésnapjára

A mi világunkban
sok minden vakíthat…
elég ha azt mondom:
látlak, egyedi vagy…
nem tudom… tán patak
a kertek aljában,
mely tengert visszhangzik
szívós morajával, Tovább »

az ősz muzsikál
s ez a zene
pont illik
színeihez
a lehulló levél
táncol a szélben
kiszáradt pocsolya
szavát hallatja
kérges fák térde Tovább »

fáj ahogy rosszul
ejtik ki az idegen
személyneveket

mintha magam is
idegen személy lennék
annyira sajog

Budapest, 2022. X. 13.

A szegény százados most jött csak zavarba igazán, de mielőtt válaszolhatott volna a kérdésre, megcsörrent a telefon.
– Da… Da… Am înţeles, să trăiti!i /Megértettem, isten éltesse!/ Sajnos mennem kell. Legyetek jók, és zárjátok be jól a kaput, ajtókat! – ölelte át a gyerekeit sötéten.
A lány aggodalmasan nézett a bátyjára.
– Valami zűr van? Mi történt?
– Semmi különös, de az ördög nem alszik. Remélem, egy-két órán belül megjövök.
Nem jött meg. Már éjfél is elmúlt anélkül, hogy életjelt adott volna magáról. Ez ugyan máskor is megesett, de most, tekintettel az ország felett gomolygó viharfelhőkre, a szokottnál is nagyobb aggodalommal töltötte el a testvérpárt. Valami készül, ezt mindenki érezte. Ott vibrált, fenyegetett a robbanásig feszült idegekben. Amúgy még csend volt, a száj hallgatott, csupán a mély morajlott. A testvérek estéjük nagy részét a tévé előtt töltötték. Unalmas műsor volt, ásítgattak is hozzá nagyokat.
– Megyek, lefekszem – mondta Chiş Viktor. – Ahhoz képest, hogy szombat van, lehetne érdekesebb műsor is a tévében.
– Várjunk még egy kicsit, hátha apa is betoppan.
– Minek? Amikor jön, itt lesz, és jóccakát! Tovább »

„Ez a sz@r szobor” – mondta a rá jellemző provokálhatnéksággal a kolozsvári filozófus az akkori Insomniában, a Szentegyház utcában, nekem meg Kosztolányi járt a fejemben, „kopog-kopog a rossz vidéki valcer, / és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.” Mindenféle okok mellett ezért sem írtam még a 120 éve felavatott Mátyás-szoborról: egyszerűen nem tudok esztéta szemmel nézni rá, elfogulatlanul vagy legalább ellenőrzött elfogultsággal, arányokat vizslatva és perspektívát.
Ez a szobor a gyermekkorom és a felnőttkorom, a múltam és a nem remélt jövendőm, a szerelmeim és a barátságaim, a homok a fogam között és a szálka a mások szemében, a hazatéréseim és az eltávozásaim, a visszavágyódásaim és a felhőtlen fejeseim, a szüleim és a tanáraim, a kollégáim és a szégyeneim. Tovább is van, mondjam még? Tovább »