Miben hiszek én, ki nem hisz
a test feltámadásában?
Ha jelez az epidermisz
a tapintások táncában, Tovább »

Amikor a szöveg írásakor pötyögni kezdtem az első mondatot, elírtam Sántha Attila könyvének címét: Ágtól égig. A cím, helyesen: Ágtól ágig. Viszont a véletlen (sem freudi, sem jungi, sem más mélylélektanászi) elírásnak értelme van. Hogy micsoda? Megpróbálom elmondani.
Ha Sántha könyvéhez keresek érvényes viszonyítási pontot, szabad elhatározásból visszamegyek 1911. január legelejére, amikor egy fiatalember (nincs túl jó kedve, épp végleg elbúcsúzott szeretőjétől) végigmegy a Rottenbiller utcán, gesztenyét vesz, találkozik egy Biró nevű emberrel, aki a neo-impresszionizmusról kezd beszélni neki, mire a fiatalember jól megmondja a véleményét a művészetről, aztán faképnél hagyja Birót, betér egy kávéházba, kávét iszik, újságot olvas, majd eszébe jut valami furcsa. A fiatalember aztán megírta a 20. századi magyar irodalom egyik legkülönösebb versét, a Nihilt. Ami nem váltott ki botrányt a kor irodalmi életében, bár megtehette volna. Mert a vers egyebek mellett sziporkázó lázadás a korszak magyar (esztétizáló) poétikai eszménye ellen.
Nem hiszem, hogy Sántha Attilának az volt a fejében, amikor a könyvet megírta, hogy most aztán jól felborítja az asztalt, amelyen a kurrens magyar költészeti eszmények glédája áll. Viszont a könyv szövegeit olvasva határozott célként körvonalazódik egy olyan lecsupaszított nyelvhasználat módszeres alkalmazása, amely egyrészt könnyen emészthető, másrészt mentes minden esztétizáló (mellék)hatástól.
Ezzel kapcsolatban felragadható a kritikai kalapács, hogy Sántha könyve nem is verses. Valamiféle kvázi-irodalom: ott lebeg a próza, a vers, a dokuszöveg, a családi mitológia, az orális történelem homályzónájában… s hadd folytassam ezt frivol irányban, hiszen a fenébe is, a szerző ott állt anno az Előretolt Helyőrség valamelyik bástyáján, szóval orális szex a történelemmel. Megjegyzem, ha így lenne is, bocsánatos bűn lenne, hiszen ne feledjük: ha a történelemmel folytatunk históriázó liaisont, a végén mindig mi, a jelen pillanat letéteményesei kerülünk szopóágra, hiszen História úri kedve szerint csak annyit mutat meg szépséges-szörnyű bájaiból, amennyit épp akar. A többit magunknak kell hozzátenni.
No, hát Sántha Attila hozzáteszi a magáét rendesen. A könyv maga, ha tetszik, egy hatalmas családi kép, az üknagyapától a szerzőig. Talán trouvaille (talán terjedelmi trükk): a szövegekben szereplő karakterek jó része fotókon is megjelenik a kötet oldalain. Ők illusztrálják a szövegeket? A szövegek illusztrálják őket? Nehéz kérdések, de talán itt az egyik kulcs a nagyobb egész megértéséhez. Tudjuk: egyetlen kép erősebb bármely hömpölygő szövegnél. Ha pedig ez így van, akkor szerző legyen a talpán, aki szöveget akar képhez társítani. Igyekeznie kell olyan korpuszt létrehozni, amely ugyanúgy üt, mint a fotó. Sánthának ez sikerült. Akkor is, vagy éppen azért, mert igyekszik a lehető legélesebbre faragni a szöveget. Hogy olyan legyen, mint egy kép: belehasítson az olvasó szemébe, legyen barthes-i értelemben punctum, hogy nagyon okosan fejezzem ki magam.
De ha kicsit is figyel az olvasó, nem mehet el a kilógó poétikai lóláb mellett: a pár tucat versben elmesélt történet szinte mindegyikében felvillan a poézis, ha csak egy sorpár erejéig is. Ennyit megenged magának Sántha, pontosabban ennyi ideig megengedi a költőnek, hogy játsszon, tehát látsszon. Kapásból kinyitottam a könyvet, és a Sántha lányok című vers végén ott a poézis, in flagrante delicto: „Isten tudja, miért, ha őket láttam, éreztem, valami bevégeztetett, és semmi sem kezdődött el.” Ez a három sor úgy üt, mint a Sántha lányok képe. (Ami nem is feltétlenül az ő képük, legalábbis olvasói szemszögből, mert az olvasó nagy lakli, nem hajlandó minden képnél hátralapozni a mellékletek listájáig.) Nem minden poétikai punctum ilyen erős a kötet verseiben, olyan darab is akad, amelyben gyenge vagy hiányzik, és ez nem jó (például az 1945 tavaszán vagy a Rákosizsigmond dédapám című darabokban). Viszont olyan is akad, ahol Sántha mintha elfelejtené, mit is fogadott magának: egyik nagy kedvencemet, az Ahogyan fütyörésznek című verset gyakorlatilag szétfeszíti a poétikai izomzat, meg is hökkent, ki is billent a köteten átívelő és az egyes darabokat szorosra fűző alkotási módszer mentén kényelmesen haladó olvasásból.
Van tehát minimálisan használt és maximálisan kihasznált poétika, továbbá maximálisan használt és kihasznált történetesség és képiség. Azon is lehet nyelvet köszörülni, hogy jaj, de sok ilyen (család)történetet olvastunk már. És istenem, mekkora művek születtek a történelmi szenvedéstörténetekből. Hát akkor ezt minek még egyszer? Az ilyen kérdésekre csak azt tudom mondani, hogy azért, mert olvasókként szeretünk újra meg újra végigmenni a történetességen. Újra-meg-újra-kimerülésig, afféle pavlovi kutyafalkaként. Ha nem szeretnénk, minden hiába lenne: a kutya sem olvasná.
Ami még van, többszöri elolvasásos érzésem szerint, Sántha Attila könyvében, az valami egészen magával ragadó: nem az egyes versek elolvasása során érzem ezt, hanem akkor, amikor a könyv végére érve (a mellékleteket nyugodtan ki lehet hagyni, ilyen szempontból irrelevánsak, sőt, károsak, de hát egy szerző sem tökéletes) váratlanul belepi az olvasót a verssorok közt, a versek mögött, a szöveg-kép-közi térben rejtőző hangulat. Azt is mondhatnám, Sántha bravúros módon orrunknál fogva vezet: elhiteti velünk, hogy itt sztorik, emlékek, anekdotázás folyik, közben rettenetesen erős hangulati líratablót hoz létre. És ez az ág konkrét, megfogható tárgyi, történeti szintjétől az ég nem konkrét, nem megfogható, nem tárgyi, nem történeti szintjéig helyből távolugrás, amelyet Sántha Attila hibátlanul végrehajt. Ez a könyv értelme.
Végezetül: szubjektivitásom szemétdombjáról azt gondolom, ez Sántha legjobb könyve mind a mai napig. És aki belém köt ezért, meg amiket fennebb leírtam, annak csípőből érkező balhoroggal csak ezt tudom válaszolni:
„Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet –

És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.”

És ha érti a sorokat a kötekedő, akkor elesik. Ha nem, akkor nem. De furcsa módon pont utóbbi esetben bukja el a meccset.

Forrás: HELIKON, 2022. 06. 22

viharvert kabátod
után nyúlok
s kezedbe adom
várom hogy kilépj
az ajtón
azt kérdezed
szoktam-e
álmodni rólad
mondom
igen
rémálmaim
mind rólad szólnak

Arra a hajnalra gondolok,
amelyen a fajfenntartás ösztöne olyan magas,
hogy a csönd zihálássá válik.
Arra az estre gondolok,
amelyen a kakasok csöndre vágyakozva ülnek be a tyúkólba,
miután egész nap lótottak-futottak. Tovább »

Horváth Jenő történész Nagyváradról szóló történelmi freskóját tette olvasói közkinccsé a Magyar Elektronikus Könyvtár Horváth Jenő: Váradi freskó c. munkáját, melyet eredetileg Cserépfalvi adott ki 1940-ben, Budapesten.
A történelmi adatokban gazdag munkából kedvcsinálóként a Tavasz Váradon c. fejezetet ismertetjük, mely az 1896-1910 közötti történéseket foglalja össze.

Forrás: https://mek.oszk.hu/23100/23148/23148.pdf

Tovább »

A világnagy influenszben
lágyul vérem kőszívemben,
agyam ki-kihagy, keresgél
árván a világ közepén:
ha jobbra lejt, ott sziklakő,
ha balra, faragott sírkő,
meteoritok raja fent,
kovakő és kőbalta lent. Tovább »

pupilláid
már csak kövek
árnyat látnak
nem fényeket
lelked lángja
is kiégett
hamuvá vált
és elveszett
még lélegzel
erőd fogytán
léted foszlány
pupilláid
már csak kövek

Rövidfilm-fesztivál, Krakkó, 1972

Egy szemétládából filmszalagdarabka lóg ki. Belebotlik egy emberke. Felveszi, nézegeti, majd undorral eldobja. Másik emberke jön, az is megnézi, jót nevet rajta, aztán ő is eldobja. Az első nem érti, mi tetszett a másiknak – visszajön, újra felveszi, újra megnézi. Ekkor a kamera ráközelít a filmszalagdarabra, s az „megelevenedik”: az van rajta… amit eddig láttunk! És kezdődik elölről az egész: emberke jön, eldobja, másik felveszi, mulat, ez visszajön, közelítés – és újra elölről, még egyszer és még egyszer… Talán ötödszörre azonban egy kiskutya érkezik. Megszagolja a filmdarabkát, felfalja és elégedetten böffent egyet a nézőtérre… Tovább »

mért ír erről
kérdezte a főnök
amikor a riporter
elolvasta az egyik írónak
a másik korai gazságairól
írt leleplező memoárját
mért kell erről írni
na és akkor mi van Tovább »

Mikor hajnali szellők riadót fújnak,
a turbánliliomok is előbújnak.
Sárga rezedák, nyírek, hársfa bálványok,
aszatok, nagy ördögszekér-boszorkányok,
nőszirmok, tárult combú nadálytő-ringyók,
szépséges méreggyilkok, kónyavicsorgók,
luc görcsbe rándult ága: boszorkányseprűk,
csigolyafűzek, füzikék, keserűfűk,
homályba vágyó pajzsikák, ördögbordák,
lopják egyre a sárga virnáncok bojtját. Tovább »

MIÉRT, HOGY A TETŰ BÁTOR?

Feljött a csillaga a mocsokban vájkálóknak, a nép hiszékenységére spekulálóknak, a köpenyegforgatóknak, a gonosz rágalmazóknak. Nincs nap s nincs lap, hogy valamivel meg ne sértenének, meg ne taposnának, bele ne gázolnának a becsületünkbe, az önérzetünkbe, hogy ki ne oktatnának, meg ne fenyegetnének, rendre ne intenének. Kik? Ezek a tetvek. Ezek a tehetségtelen senkik, akik ilyképpen próbálnak a felszínen maradni, tiszavirág-életű betyárkodásukat tovább éltetni, halászni a zavarosban, amíg még lehet: tulajdon mocskokat, ezt a bűzös „agycsere”-terméket ránk fröcskölve… Tovább »

Megmutatom Nektek Klára Kanczler Art’húr-djías grafikus alkotását, ami az Ahogy leng a hinta az almafán című versre készült. A vers egyébként megjelent a Kézjegy 2017. évi antológiájában.

ahogy leng a hinta az almafán

keresem a példákat,
s bizony a példákban nincs hiány…
brokátzsinórral elkerített létem, s a valóság között vagyok,
ahogy leng a hinta az almafán… Tovább »

A koma kérdezett:
– Mi a csalódás?
Vadmalac a naptárra pillantott, hogy nem április elsejét írnak-e, de a koma komoly hangjából rájött, hogy nem tréfa a kérdés.
Hogy is magyarázza meg neki…
– Ha egyet ígérsz, és mást csinálsz. Ha én téged leküldelek, vásárolj nekünk a sarki boltban egy kenyeret, s te a kapott pénzt eliszod, akkor én csalódom benned, kápiszko?
A koma kezdetben tiltakozott:
– De hát te tudod, hogy én nem iszom.
– Ez csak egy példa volt, haver. Egy példa.

Forrás: szerző FB-oldala

bármi történik
amiben emberi történetek történnek
vagyis mindig
hacsak nem a boldogságról van szó
azt viszonylag normálisan kezeljük
mármint a problémátlan boldogságot
boldogan éltek amíg meg nem haltak
ezt normálisan kezeljük
imádjuk aki nagypapának született
de bármi egyebet
jaj nem bizonyították
jaj minek kellett
jaj az ellenfelek malmai
jaj a szennyesünk kiteregetése
és egyéb közösséginek álcázott jajok
mért nem néztünk félre Tovább »

elfogyott az üzenetem
nincs mit írjak
térj vissza, térj meg
ne rothadj meg a fa alatt
én felvágtam az ereim
ne keress rám többet
mondta pesszimista pista
reggel a tükör előtt
s az ágra vissza ragasztotta
az almát, amiből evett előbb

Forrás: szerző FB-oldala

Nagyapátok, mondanám, csak pár hektárnyi földet jussolt, ott takarékoskodott, ahol csak lehetett. Csősz volt a községi szőlőben, rémesen kirregő szerkentyűkkel riogatta az egyre pimaszabb seregélyeket, két kutyája pedig a vadakat, azok viszont tudvalevőleg utálják a szőlőt, ellenben fognak egy-egy kövér nyulat.
Szürke apó, így becézte mindenki már ötven éves korától, többnyire az éjszakákat töltötte kinn a kalyibában; míg erőben vala, menyecskézett is. Nappal valaki gyermek vagy fehércseléd kezelte a cserregőt, csengettyűzött vagy szarkakergetőst játszott. Reggelente Szürke apó befogta a teheneket, és a csatlásról egy elszáradt fűzfavesszővel dirigálva bejárta a határt, a rétről füvet, a felhagyott tarlókról szekérderéknyi muhart kaszált, a dombra vezető utak martján meg-megállította a fogatot, és odaszólt a jármos segédnek: Falás, Bojtos!
A falubéliek ezt kucoriságnak tartották, és kinevették érte, a későbbi nemzedékek takarékos állattartásként könyvelték el; az unokák pedig a kacagságos felét élvezték, azt, hogy a másik tehén nevét nem őrizte meg a helyi folklór, de a Falás, Bojtos! még sok évtizeden át szállóigeként fungál, sőt, lám, bekerül az irodalomba. Tovább »

Maradjatok én szavaim, ne menjetek,
hallgatás zárul a számra nélkületek.

Ne hagyjatok, tiszta igék, ne hagyjatok,
némán, vakon e földön nem maradhatok.

Távozás szellője motoz tirajtatok,
lovatok idegen szélben izeg-mozog. Tovább »

Rajzolunk a homokba, mert fittyet hányunk a mulandóság tudatának. Rajzolunk a homokba, ahogy oroszlánkaput emeltünk Mükénében, hogy alig maradt meg belőle valami, ahogy Colosseumot építettünk Rómában, hogy a rézsútoson kicifrázott maradéka is ellentmondjon a mulandóságnak. Építünk és rajzolunk, akár néhány ezer év, akár néhány óra simítja el a föld színéről azokat a szabálytalan vonalakat, amelyek embervoltunk legszebb bizonyítékai.
Mert eltörölhetők, de kifogyhatatlanok. Mert embervoltunk legfőbb igazolása az, hogy tagadjuk a mulandóságot. Arkhimédészi idomokat rajzolunk a homokba, szabályos köröket, amíg el nem tapossa őket a római katona, női neveket rajzolunk a homokba, amíg az ifjúság engedi. Ákombákomokat rajzolunk a homokba, s mivel valóban fütyülünk a mulandóságra, nemegyszer magunk töröljük le a rajzot, s firkálunk helyébe egyebet, s van aki valóságosan is fütyörészni tud hozzá, ami külön gyönyörűség. Városon persze kevés a homok, s amit nem falnak fel a betonkeverők, azt a csipetnyit a parkokban szorítjuk cementkeretek közé, ám az szent, az tabu, ahhoz felnőtt ember nem nyúlhat, hiszen ott kezdődik és ott végződik a homokból alig kilátszó pöttömségek, tegnapelőtti mi magunk birodalma. De mivel a felnőtt sem maradhat végképp gyúrható, tapasztható és főképp telefirkálható homok nélkül, kinézett magának egy elég nagyocska helyet a tengerpart hosszában, ahol nyáron át békésen együtt élhet a pöttömségekkel, tegnapelőtti önmagával.
Ott aztán ő is nyugodtan birtokába veheti a homokot, egyetlen gyermek sem hiszi majd azt, hogy a bácsinak elment a szép esze. Csupasz ággal, csigahéjjal, a lába nagyujjával is rajzolhatott az ember, nem szólja meg senki. Legfennebb a szíve hölgye, amikor azt írja a homokba, hogy Ilonka, és a szíve hölgyét történetesen nem Ilonkának hívják.
Két idősebb férfit láttam tavaly a mamaiai homokon, irtó buzgón rajzolt az egyik a másiknak. És amikor a rajz kellős közepébe odapattant egy nagy pöttyös labda a mulandóság nem várt és agresszív megtestesítőjeként, nem haragudtak meg, az egyik még vissza is dobta a labdát, a másik meg rekonstruálta a rajzot: „Látod, ők ide tervezték a kazánházat, de én mondtam, hogy így nem célszerű…”
Nyaraltak, pihentek. Az is, aki labdázott, az is, aki rajzolt a homokba.

Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában 2022. június 30-án.

Forrás: https://www.ujhet.com/majtenyi-erik-rajzok-a-homokon/

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Tovább »