Vogézek és Jurta között, nem lázad a mindenség,
Fodrozza a Rajnát a szél, kibékült több istenség.
Kóborolnak az angyalfelhők, sóhajok zenélnek,
Templomokkal árnyak takaróznak, többet remélnek. Tovább »

Régen is tartalékban voltam. A gardróbban.
És sose bántam.
Jó minőségű és márkájú ingek, nadrágok suhogása
közben pihentem, a soromra várva.
Ha kivittek, előre tudtam,
a férfi mindig sietősen
nyakkendőt keresett, a nő meg
felvette a bézsszín ruháját
( ő mondta így, hát mit csináljak?) Tovább »

nem tagadom álmos vagyok
álmok közt élek szüntelen
gyakran ébren is álmodom
s az álmok játszanak velem
hogy létezel nincs garancia
kitaláltalak kétségtelen
álmomban valahol félúton
mégis találkoztál velem
arcod helyén a hold sütött
nem néztem rád fájt a fény
egy hulló falevél elpirult
megírta magát egy költemény
fél éjszakán át néztelek
ahogy dobog a mellkasod
kerestem lelked hűlt helyét
talán te egyszer megkapod
könyörögtem hogy megszeress
kedves szavakkal üss agyon
de se álmomban se éberen
erre már nem lesz alkalom

Forrás: szerző FB-oldala

Az 1936-ban Gyergyóditróban született és 2021-ben Pannonhalmán elhunyt Gaál András festőművészt a jelenkori magyar festészet egyik kiemelkedő alkotójának, a magyar tájfestészet huszadik századi megújítójának tartja a legtöbb művészettörténész, műkritikus. Festményei amolyan vizuális metaforák. Éppen olyan tömörek, lényegre törőek, mint az irodalom nyelvi metaf[rái, mentesek minden cicomától és sallangtól. A festő legtöbbször nem a részleteket, hanem összegező színvilággal a táj, a természet ősi és időtlen üzeneteit közvetíti felénk. Ez a táj lehet békés és andalító, lehet lírai és muzikális, lehet drámai, vihartépte és felkavaró, de lehet ugyanakkor jelképekben sokatmondó és szerteágazó, vagy éppenséggel szertefoszló, mint maga az idővel viaskodó emberi emlékezet. Tovább »

Addig mennyi távolba tűnt vonat,
mennyi tört szárnnyal zuhanó madár,
mennyi vihartól sújtott virradat,
mennyi nyakazott napraforgó-szár? Tovább »

Mi van, ha egy szép napon
elém teszik a forgatókönyvet,
hogy játszanám el ezt és ezt,
vagyis A SZEREPET,
a legkényesebbet, mit
valaha emberre osztottak:
a Messiás bőrébe bújni
akárha párhuzamos térbe,
mármint megszabatlan időre
a legtisztább,
a legszerényebb
a legtökéletesebb lenni,
egyik napról a másikra átszületni Tovább »

A Koma mesélt. Kérdezni szokott, de hát az életét neki is el kell mondani valamikor.
Valakinek. Vadmalac meg a családja szájtátva hallgatta.
A hasonlat: a Koma úgy vélte, hogy az ő élete olyan volt, mint egy lepke röpte egy napos vasárnap délután. Részletesen ecsetelte. A lepke szárnya például világoskék volt fekete szegéllyel, az is inkább azért, hogy a szárny kékje jobban érvényesüljön. Fekete volt még a szárnyak felső csücskében a kör, az a Koma szerint az ő szemét, vagyis a világra való kíváncsi énjét jelképezte.
“Milyen szép!” – gondolta Kismalac. El is határozta, hogy a lepkegyűjteményét lezárja. Befejezi. Hiszen egy ilyen szép lepkét, mint amilyenről a Koma beszélt, nem szabad gombostűvel átszúrni.
Ám erről a felnőtteknek nem beszélt.

Forrás: lenolaj.hu

NAGY LAJOS: A STRUCC

A strucc a legnagyobb madár. A magassága két méter, de ha emelvényre áll, még több. A strucc nyaka hosszú, vékony és kopasz, hasonlít a csúnya, sovány nők nyakához. A strucc szép fehér farktollait eleinte a saját farkán, később azonban a nők fején hordja. Vedléskor ugyanis farktollait összegyűjtik a bennszülöttek, elviszik a kikötőbe, s ott az európaiakkal késért, tűért, üveggyöngyért, mogyorótörőért, nyakkendőcsiptetőért, dugóhúzóért, műtyúkszemért, csipeszért, koporsószögért, másodperc mutatóért elcserélik.
A struccmadárnak füle nincs, lábából ellenben kocsonyát főznek, a húsát viszont kiköpik. A strucc olyan nagy és erős, hogy még hátaslónak is használják, amit persze ki nem állhat. Nyeríteni ilyenkor sem tud. Kedvenc tulajdonsága a struccolás, amit úgy csinál, hogy bedugja fejét a homokba, és nem törődik semmivel.
A strucc tápláléka fű és minden a világon. Néha még a kavicsot is lenyeli. Üvegcserepeket azonban csak cirkuszi mutatványok alkalmával eszik, akkor sem ő, hanem az úgynevezett struccgyomrú férfiú, az előadás főattrakciója. Tovább »

Soha nem mondasz semmit, az a jó,
de elárad az arcodon a szósz.
A retorika furcsa egy kanóc:
semmit nem mond, egy bárdolt tahó. Tovább »

 – az ujhet.com portálon most olvasható a pontokba szedett „védőbeszéd”

Pro memoria:

Gyerekkoromban sokszor elkísértem nagyapámékat a ’kendöráztatóhoz’ – egy nagyobb – több községgel közös ; csak e célra használt – mesterséges tóhoz, melyben mindenki beáztatott egy-két kocsi kendert pár hétig, majd hazafuvarozták a megpuhult (istentelenül büdös, rohadtnak tűnő fekete kenderkévéket; otthon kiszárították őket és megtilolták. (A tiló vagy tiloló összetörte a fás rostokat; ezután ezt a töredéket kigerebenezték egy nagy vasfésűvel /kártolták/ , a megmaradt finom kócból pedig vékony fonalat fontak a rokkán /cérnázás/ , amiből durva zsákszövettől az ágyneműn, asztalterítőn át finom gyolcsingig, kendőkig sok mindent szőttek. A kendervászon gyakorlatilag elnyűhetetlen volt, hasonló, de finomabb lenvászon is. Később már e nehéz munkák nagyját a kendergyárak végezték, és idővel az otthoni szövés-varrás is kiment a divatból. Ma már szinte csak kötelet gyártanak kenderből (juta)… de e téren is átveszi a hatalmat a műanyag. Amint a két mellékelt cikk bizonyírtja, elképzelhető egy kender-reneszánsz. (Bár a mai ifjabb nemzedékek ilyenkor inkább az indiai vadkenderre gondolnak, amelyből az elnyűhetetlen laza kábítószer, a marijuana készül, amit se tilolni, de gerebenezni, se fonni nem kell, csak cigarettaként elszívni…) Itthon számos ’Kenderes’ nevű község, tanya, dűlő őrzi már csak a növénynevet… Tovább »

Hasonlatos az életem azéhoz,
ki egy mezőn kincset találni vélt,
s hogy a magáévá tehesse, mindent,
amije csak volt, elkótyavetyélt;
megutálván, féláron tékozolta
marháját, földjét, házát, a vagyont,
hogy a kincses mező tulajdonában
megsokszorozva láthassa viszont.
S mikor a mezőt háromszoros áron
eladta neki a mezők ura,
hiába ásta reggeltől napestig:
meddő méhében nem volt kincs soha. Tovább »

Beszélj mellé, ez mindig
nagyszerű stratégia,
tedd szép, archaikus zamatú
szavakkal, ez még sokkal
inkább. Nálunk semmi
sem lehet kényelmetlen, szép
azonban bármi, ha kellő
magasztossággal vagy veretes.
Gyakorolj bűnbánatot vagy
önkritikát, mikor mi a menő.
A lényeg, hogy a megoldást
soha el ne érd, s a célt
máris elérted!

Forrás: szerző FB-oldala

Aki olvasta Fifi című meseregényem, tudja, hogy Szita igen fontos hőse a történetnek – ő az, aki félti Fifit, a vörös áfonya illatcseppecskéjét. Aki a Mälar-partjára született, majd meg is mártózott a kék fátyolba burkolózó vízben.
Fél órányi járásra onnan, a víz folyása szerint felfele sétálgatunk újabban Évával, azokat az útjainkat írtam meg a Mälar-parti séták sorozat eddigi részeiben – Rétet, a strand kacsáit, a Kerek erdőt. Bár a Kerek erdőn legtöbbször csak áthaladunk, a hóvirágtelepen kívül eddig kevés megírandót találtam, most viszont mégis oda húzódtunk vissza, egy talpalatnyi szélcsendes tisztásra, ha kijár neki egyáltalán ez a megnevezés… Először a strandon uralkodó, a víz felől fújó erős szél miatt választottuk, szokásos helyünkről másodszor a fürdőzők zavartak el. Tovább »

Ha nevetni többnyire tudunk is, a profi nevettetés tehetsége keveseknek adatik meg. A magyar irodalomban sincs ez másként: Karinthyt joggal istenítjük, és mind a mai napig nemzedékek kedvenc olvasmánya az Így írtok ti. Ha a romániai magyar irodalomban nézünk körül, azt kell látnunk, hogy az utóbbi fél évszázadban viszonylag kevés humorista élt és alkotott tájainkon: Bajor Andor, Sinkó Zoltán… és Zágoni Attila. Sajnos, mindhárman korán mentek el, Zágoni Attila 44 éves volt 1989-ben, az eufemisztikusan romániai forradalomnak nevezett nagy változás évében.
Úgy gondolnánk, hogy nevetni minden időben lehet és kell is, Arisztotelész után Bergsonig (klasszikus művére, A nevetésre utalok) így látták ezt a gondolkodók. Az ember nevető állat megállapításban benne van, hogy a nevetés emberi lényeg, tudósabban antropológiai meghatározottságunk. Tovább »

Szikrázó az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül láng-űrben a
tarka vidék.
Olvadtan a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött utaznak
izzó gyöngyszemek.
Ragyogó kékségen
sötét pihe-szál:
óriás magányban
egy pacsirta száll.

1968, 1969


nánana nánana nánana no
nana ná nana ná nana no
nánana nánana nánana no
nana ná nana ná nana no

Budapest, 2022. VI. 29.

Illároztunk, iddogáltunk,
közben a múltat csodáltuk:
nem fájt a hát, a kézbütyök,
a Nap égetett, megsütött,
valánk virgonc férfi s lányka,
voltunk a vágyak falánkja. Tovább »

Karácsonyfává vedlett a luc teteje,
Ellopták a felhőket Kertem egéről,
kapuja emléken túlra korhadt. Vele
álmodtam. A feledkezés erdejéből Tovább »