A következő napon a szófiaiak kedvenc nemzeti parkját, a Vitosa hegységet látogattuk meg. 1934-ben alapították, s nemcsak Bulgária, de az egész Balkán első nemzeti parkja. Eredeti területe kisebb volt, de ma már az egész hegységet felöleli, egy 266 négyzetkilométeres területen. 19 km hosszú, 17 km széles, és mint egy fal ugrik ki hirtelen a Szófiai-medencéből.

A kis virtuális társalgónkba, amit hárman, a barátnőimmel, a lányokkal tartunk fenn pár éve, napi rendszerességgel mindannyian betérünk egy-egy kis időre, hogy szétnézzünk, ki miről értekezett a másikkal, elmondani mindennapi ügyes-bajos dolgainkat, kisebb-nagyobb örömeinket, kikérni a többiek tanácsát vagy véleményét döntéseinkben, egyszóval évtizedekre visszanyúló barátságunkat ápolni.

Mindent egybevetve, Szófiát nem tartom látványosan szép városnak, már csak azért sem, mert nincs egy valamire való folyó a közepén, ami minden fővárost megszépít. Másnap belekeveredtünk a bolgár augusztus 23-ba! Mivel az ünnepre való tekintettel egy csomó utcát lezártak, nagyon nehezen jutottunk el az autóbusz állomásig. Végül nem oda mentünk, ahová akartunk, hanem Borovecbe a […]

– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal […]

Gyönyörű szurdokban, a Sicevo kanyonban vagy Nisáva kliszurában robogott a vonat, amelyhez fogható alig van öreg Európánkban. Falai 300-400 m magasak. A vasút mindenhol legalább 30 méterrel az országút alatt kanyarog. A 11 km hosszúságú szurdok autósztrádáját számtalan alagút teszi változatossá. A kanyon falain szétszórva, mindkét oldalon kb. 30 apró kápolna, kolostor kapaszkodik meg. Érdemes […]

Kinéztük az első Titovo Uzsicébe menő autóbuszt, és máris indultunk „minden partizánok legnagyobbikának” szülővárosa felé. Oda is csak azért, mert mihamarabb el akartuk érni a vasutat. A város egyáltalán nem vonzott, és eszünkben sem volt azzal tölteni az időt, hogy a nagyvezér szülőházát keresgéljük.

Szarajevót, az „ezer mecset városát”- ahogy 1984-ben a Panoráma túrakalauz becézte -, nem így képzeltem el. Bosznia fővárosa egy Brassó nagyságú, végeláthatatlan ipari helység volt, aminek közepén egy nagyon mesterkélt bazárnegyed próbálta felidézni a múltat, de látszott rajta, hogy csak a turistáknak felcicomázott díszlet.

Plocéból a további irány a Neretva völgye volt. A folyó itt torkollik az Adriába, széles deltát alkotva. És itt kezdődik a vasútvonal, meg a Szarajevóba vezető országút is. Egyszer, nagyon régen, láttam egy fekete-fehér filmet. A címe: A Neretvai csata.

A hegytetőn álló mauzóleumnak nem mindennapi a története. II. Petar Njegos (1813 – 1851) nyugszik itt, végakarata szerint, a Lovcsen hegyen. Alig volt 17 éves, amikor hatalomra került, és alig volt 38 éves, amikor eljött számára az elmúlás. Jelentősen kiterjesztette és megerősítette a pénzügyi, oktatási és politikai vezetési rendszert, és megvalósította Montenegro Ausztriától való különválását. […]

Sándor Mátyás Raguzája, a középkori európai kémhálózat legjelentősebb városa, úgy élt emlékezetemben, mintha minden zegét – zugát ismerném, amiből tényleg volt itt bőven. A 7. századtól létező görög kolónia régi neve, a Ragusium (görög – latin) meredeket, lejtőt jelent. Újabb, szerb neve jelentése tölgyes (dub, tölgy), amit a horvátok is átvettek.

Splitből a Neretva torkolatánál elterülő Ploceba (Kardeljevo) autóbuszoztunk az adriai magisztrálén. Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk, csak a legszükségesebb holmit vittük magunkkal. Megelégedéssel konstatáltuk, hogy a buszállomás mellett hatalmas park terül el, s csak azon túl kezdődik a kikötő.

Visszakanyarodtunk a tengerek királynőjéhez, a kék minden árnyalatát magára öltő Adriához. Hiszen úgy változtatja színét, mintha minden órában más-más ruhába öltözne. Egész éjjel utaztunk a kényelmes Volvo buszon (addig ilyent nem láttam) ahol hátrahajtottuk székeinket s még a televízió éjjeli műsora sem érdekelt.

Zakatolt a kis hegyi vonat szurdokok tetején, szurdokok alján, hegyoldalakban, hegytetőkön, alagutakon keresztül a csillogó holdfényben. Alig volt rajtunk kívül valaki a vagonokban. Megkértük a kalauzt, Vrhovinében tegyen le. Egész éjjel aludtunk, de reggelre igen csípős lett a levegő. Ragyogó napsütésben szálltunk le a kis állomáson, s a pénztárostól megkérdeztük, mikor indul autóbusz a Plitvicei […]

Fiumét másnap fedeztük fel, megismerkedve a várral, a barokk stílusú Szt. Vitus dómmal (ép.1638), ahol a gyóntatószéket használtam fotólabornak. Kellett nekem ugyanis egy sötétkamra, ahol a betelt filmet ki tudtam cserélni egy újjal. A templomban áhítatoskodó két idős hölgy nagyot nézett, amikor előlejtettem a gyóntatószékből, és pap sehol!

Felülve a Bledbe induló autóbuszra, végigbóbiskoltuk az egész gyönyörű utat, mert az átvirrasztott éjszaka megtette a hatását és kajánul győzedelmeskedett fölöttünk. Szebb hegyi üdülőt eddig nem láttam, mint Bled. Egész nap a tó körül sétáltunk. Átvitettük magunkat a szigeten lévő kápolnához, hogy megszólaltassuk temploma harangját, hátha egy kívánságunk teljesül? Alig volt rajtunk kívül egy pár […]

Mit tesz ma valaki, aki világot akar látni? Befizet egy turistairoda valamelyik programjára, ami felkeltette érdeklődését, és repülőn, autóbusszal, hajón vagy a saját személyautójával bejárja a kijelölt útvonalat a világ egyik sarkától a másikig. Nem kell hozzá semmi más csak, átlagos fizikai erőnlét, és tömött pénztárca.

Egész életemben csak boldog akartam lenni. Nem volt más tervem. Mindenki más akart valamit, kezdeni valamit az életével, szeretett volna eljutni valahová, megkapni valakit vagy valamit, valamivé vagy valakivé válni… Én nem. Csak boldog akartam lenni. Ez volt az összes életcélom. És sikerült.

(Alain Bombard „öngyilkos” bravúrja) Az egész világ őrültnek tartotta… Legalább is, egy ideig. Mi más lehet az az orvos, aki elhatározza, hogy önszántából szenved hajótörést? És azt bizonygatja a világ előtt, hogy a legkétségbeejtőbb helyzetből is létezik menekvés… Ráadásul Alain Bombard az az ember, aki nagyon is szerette az életet. Szeretett jókat enni, ami joviális […]

Ha másban nem is, abban teljesen biztos vagyok, hogy mindenkinek megvan a maga Budapest-élménye, az a távoli rokon vagy ismerős, akinél meg szokás szállni, s aki a reggelinél tételesen elmagyaráz mindent, ami az asztalra kerül, hátha nem tudnád, mi micsoda, és a vajkrémet is úgy tálalja, mintha kajszibarackos fácánsült lenne pástétommal. És akik minden alkalommal […]

Nem mintha különösebben meg próbáltam volna fejteni, de azon a reggelen arra jutottam, hogy minden bizonnyal azért esik jól minden egyes visszatérés alkalmával Budapesten felrohanni a várba vagy a Citadellára, mert akkor az ember egyszerre meglátja Budapestet, mindenestül, Dunástul, hidastul, korzóstul és bazilikástul, és tudatosul benne, nem álmodik, tényleg itt van, és hogy ez mennyire […]

Befordult a busz a Hősök terénél az Andrássyra, és a reggeli napfényben egy pillanatra megláttam a Vajdahunyad várát a ligetben. Álmosan ébredeztek az Andrássy út palotái a kellemes nyári reggelen, susogtak a fák odakinn, nem sok ember járt még az utcákon, a Kodály-köröndöt pedig érdekes árnyék-szín kontraszttá festette a reggel. Az Oktogonon átsuhanva egy pillanatra […]

Hogy visszautaljak az előző mesében (Bostoni mese) említett vesszőparipámra, a kitalálósdira, arra a kis személyes játékomra, amikor egy-egy kép, festmény vagy rajz alapján elindulok a valódi helyszínt egy számomra addig ismeretlen környéken felkutatni, elmondom, hogy jártam a minap.

Már kora gyermekkorom óta – tehát nagyon régen – van nekem egy vesszőparipám, egyféle kitalálósdi. Egy képrészlet, egy festmény vagy netán egy filmjelenet alapján felkutatni egy számomra egyelőre ismeretlen helyet, épületet, helyszínt. Voltak évek, amikor képeslapok fotóin látott érdekes részleteket gyűjtöttem, amit később megpróbáltam felkutatni, amikor erre lehetőségem nyílott. Volt olyan, hogy valakinek a fotója […]

Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, […]

A régi nyarakat, jobban mondva azt a két-három hetet, amit szabadság néven kaptunk, kivétel nélkül a Fekete tenger partján töltöttük. Eleinte Mamaián és Eforián, a hetvenes-nyolcvanas években pedig a 2 Mai (románul Dojmáj, magyarul Májuskettő) nevű faluhoz közeli tengerparton sátoroztunk.