Vadmalac szerette a színeket. Hiába volt szürke a világ körülötte, a lapon a sárga dominált, egy vörös folt napként bevilágította a lelkeket. Mert nézték, körbeállták, bámultak, hozzá-hozzászóltak. Volt, aki kritkusan figyelte: „Hol lát maga napot?”

Malacka még egy kokárdát is kitűzött. Ami Vadmalacot meglepte, kérdezte is: ”Az minek?” Céljuk az ünnepség volt, vagy minek is nevezze, de hát kokárdát… Nem az a fajta a család. Nem az a tradíció. A magáét, vagyis amit Malacka a kezébe nyomott, a mellényzsebébe mélyesztette azzal, hogy ”jó lesz a fiúnak”…

Vadmalac komája kissé pityókosan állított be, s nem egy, hanem annyi zászlóval, amennyien voltak. Lettek. De annyira kalimpált velük, hogy Vadmalacnak rá kellett szólnia: „Még kiszúrod velük a gyerek szemét!” Jó, a koma megértette, s összegyűjtve letette a zászlókat a bejárati ajtó mögé. Csak dünnyögve ellenkezett, azt is az ellenkezés kedvéért: „Ünnep van, nem?”

Komája fürkészen figyelte a Vadmalac csülkét. „Mi van?” – kérdezte Vadmalac. Majd hirtelen ötlettől vezérelve azt ajánlotta, hogy fogjanak kezet. Kezet fogtak. Ettől meglágyult a koma szíve, elmondta: „A polgármesteré szennyezett. Mocsok tapad hozzá.”

Éva meséli, hogy az évente megrendezett könyvbemutatón a Polstjarmanban az egyik résztvevő, egy fiatal illusztrátor nő azzal kezdte bemutatóját, hogy elmesélte: pszichoanalitikushoz jár. Az meg arra tanítja, hogy mindig a jelennek éljen.

Egy oszlop nekiment Vadmalacnak. A metró kijáratánál. Vadmalac fájdalmat nem érzett, csak valami zsibongást homlok tájon. Ezért nem is káromkodott, se nem haragudott, még meg is ölelte, az oszlopot. Gondolta, pihenjenek együtt. S hát ahogy az esti fényben elnézett maga elé, egy biciklit látott meg a karóhoz kötve. Dehogy karó, biciklitartó állvány.

Illik az embernek, amikor már idősebb, bölcsebbnek lenni. Ha nem tud, akkor inkább hallgasson. Ezt az elvet igyekezett tartani, és rá nőttek a szószátyárok, a hangjukat mindig hallatók, a sokat nem gondolkozók. Stb. Egy idő után rádöbbent, hogy végighallgathatja az életét, és akkor ujjal mutogatnak majd az emlékére. Már ha lesz neki.

Karjukat egymás vállára helyezték, mint a sportolók szokták. Mert győztek, mert lélekben erősitik magukat. Körbe azért nem táncoltak, mert nem volt, amiért, mindössze álltak szorosan egymás mellett: Vadmalac, Malacka, a komájuk.

Malacka áfonyás fagylaltot szolgált fel, Vadmalac eljátszadozott a szóval: „Á-fonya” – motyogta például. Ízlelgette a szót, illetve annak alkotó részeit. Hogy az „á”-nál mennyire ki kell tátania az „áll-kapcsát”, míg a „fonya” milyen simán leszalad. „Mert B-fonya nincs” – tréfálkozott Malacka, azzal ki is buggyant belőle a nevetés.

Rádiósok kártyáznak rádiós kártyával. Minden lapon egy-egy rádiós fényképe látható kétszer-kétszer, fejtől, lábtól. A kártyalapokon — átlátszó, kemény fólia mögött — mákszemek peregnek. Budapest, 2017. II. 25.

Egy cukrászdában ültek: Malacka, Vadmalac, meg a komája. Kint sütött a nap, hát Vadmalac ráérősen filozofált. Arról, hogy a vaddisznók felejtenek. Hogy minden visszarázódik. A folyók a medrükbe visszatérnek. Illetve, hogy a Tölgyes történetében mindig… Kivárt, kint sütött a nap.

Előbb így fogalmazott: „Te, komám.” Nem vitte fel a végét, vagyis gondolatban nem tett felkiáltójelet a különös mondat végére Lehet így is, csak akkor mást jelent. Nem perel az illetővel, nem az idővel, mert egyre gyakrabban borús, sem az Idővel, vagyis hogy az telik. Hogy egyre kevesebbre maradt ereje, ideje. Egyre több minden iránt veszitette […]

Vadmalac meglepődött: a sirály hasát sütötte a nap. A hasát – Vadmalac ebből filozófiai kérdést csinált, s hogy nyugodtan elmélkedjen, a hátára vetette magát. „Ha a nap a hasát süti – elmélkedett -, akkor nem a hátát. Mert ha a hátát sütné, én nem látnám. Csak úgy, ha felette szállnék. De hát én nem tudok […]

Ez itt az egész – jobb mellső lábával Vadmalac körbemutatott, mintegy körberajzolva Tölgyest, – szóval olyan, mint egy nagy kert. Amelyiknek van kerítése, a kerítésen kapu, amit vagy nyitva tartanak vagy bezárnak.

Malacka üzeni, hogy megvan a szárnya. Hogy újra érzi. Hogy megpróbálta az élet – és itt egy konkrét nevet mond, egy vaddisznóét -, lenyesni, de nem sikerült. Csak roncsolta pillanatnyilag, de ő újra érzi. ‘De jó!’- gondolja Vadmalac. Meg azt, hogy: „Az a legfontosabb!” Szárnyalni, úgy érti. Megtelik vele a lét. A lég, az élet. […]

Vadmalacnak rossz napja volt, legalábbis rossz délelőttje. Malacka az oviba indult el Kismalaccal, de valahol ottragadtak, egyedül reggelizett. Az étel jólesett, legalábbis a kávé megerősítette az öntudatát. De szürke volt az ég, felállnia az étellel teli asztaltól nem sikerült. Csak nézte a lágyuló vajat, a fonnyadó retket, a hámozott, száradó narancsot, hiába ébredezett a lelkiismerete, […]

Második osztályban egy darabig Oriold István volt a padtársam. A névelők gyakoriságáról és értelméről elmélkedtem, de még nem használtam a névelő szót. Megkérdeztem Istvántól: — Vajon lesz idő, amikor nem lesz „a”?

Malacka nem hitte el: „Eladta?!” Azt értette rajta, hogy: eladta a házukat a fejük felől. Nem úgy, hogy ki kell költözniük belőle, hanem hogy el van zálogosítva.

Duett a postással Hozza a postás a levelet. Nem veszem át. Így tanácsolták. Nem értem, kinek a koreográfiája.

Nem tudom haikuba rekeszteni azt a pillanatot, amikor egyszer vendégeinket moziba vittük(,) és torlódtunk kifelé a cserépkályha és az antik asztal között, míg jobbkézt az asztalon nyitva hevert egy száz éves természetrajz könyv, s vendégeink serdülő fia kipróbálta töltött ceruzánkat. Mindez nem fér haikuba, talán mert európai boldogság volt. Budapest, 2017. II. 8

Komája jött a hírrel, hogy gyülekeznek a központban. „Gyülekeznek”, nem merte a szájára venni a szót, hogy „tüntetnek”. Valamiért óvakodott tőle, talán mert a szó igen közel állt a „kitüntet”-hez, más szóval „kontaminált”.

Megy Piroska az erdei ösvényen és a Román rapszódiát fújja pánsípon. Egyszer csak eléje toppan a báránybundába bújt farkas. Póréhagymával, puliszkával és cujkával kínálja. Letelepednek egy fa alá és jóízűen megebédelnek. Piroskát elnyomja az álom. A farkas mancsára akasztja a sonkával, kolbásszal megrakott kosarat és irgim-burgum, kereket old a sűrűben.

Vadmalac szívta vissza a szavait. Amiket kimondott, s amiket csak kigondolt. Komája ámuldozott, hogy mentora szavakat reggelizik. Mert úgy nézett ki a dolog.

A nagy pufogtatás után minden kifordult a sarkából. Semmiházi János Udvary Bonifácra változtatta nevét, a November 7 helyett, Piacgazdaság-ot pingáltak az utcanév-táblára. A Vasile Roaită-park területén kutyamenhelyet létesítettek s a helyi „Piros Zászló”-fúvószenekar felvette a „Tavaszi torkok” elnevezést.Minderre Soósné Töpörtyűs Mária, a zöldséges kofa, azzal tromfolt rá, hogy ötven banival megemelte a petrezselyem árát.

Jött teljes fegyverzetben, kipödört bajusszal, maga volt a megtestesült férfierény. Ütemesen léptetett lován, mintha csak dobpergésre : nem izzadt a tenyere, nem rebbent szempillája. Jöhetett volna lopakodva is, hason kúszva, mint valami elvetemült zsivány, mert éppen fújt a szél. A malom ilyenkor ügyet sem vet a járókelőkre, dolga van.