Pitymallatkor kelsz. Lélegzetvisszafojtva haladsz a sötét vadcsapáson. Órákon át lesben állsz, amíg átvizül ülepeden a nadrág. Aztán az első neszre már emeled puskádat és célzol. Időd sincs, hogy lásd a gyönyörű szárnyas kecses tánclépéseit, meg sem várod furcsa felhangjait, melyekkel magához csalogatná a tyúkokat. Hiszen nem esküvőre jöttél. Nem vagy holmi szájtáti, aki a úgyszólván […]

Georg Klein emlékére „Te láttad, hogy elvezették őket?” – kérdezte komája megbabonázva. „Igen.” „És nem rohantál oda, hogy kiszabaditsd őket?” „Mindannyiunkat lelőttek volna. A szüleim és engem, aki a sárga csillagját eldobta.”

Hajnali négy óra négy perckor beugrott egy kép. Kórházi felvonón szállítjuk anyámat, akinek gyérülő haja mögül, mint egy kohóból, szinte szemrontóan(,) átsüt az agya. Budapest, 2017. I. 31.

„Emlékszel, komám?” kérdezte Vadmalac. – Amikor zaccot ittunk?” „Nem zaccot, hanem szójás keveréket.” „So, ja. Úgy tudtuk, rákot kapunk tőle.” Komája kisegíti: „Hajnyálmirigy…”

A hírrel ezúttal is a komája jött: hogy a Golf , az áramlat az Atlanti-óceánban visszafelé kezd el folyni. „Na és?” „El kell hagynunk Tölgyest – magyarázta a koma -, örök tél következik be. Olyan lesz a vidék, mint ma a kanadai Labrador.” Na, ezt nem kellett volna! Fiatal korában egy labrador kutyát eresztettek rá, […]

Újév napja volt, Vadmalac meg a komája új életet akartak kezdeni. „El kell indulnunk!” – összegeztek. De hogyan? A koma érzett magában annyi erőt, hogy fejjel nekiszaladjon a falnak. Azt hitte, kilyukasztja, mint egy ágyúgolyó. Nekiszaladt, ahogy egy feketerigó nyújtja a nyakát, s a csőrét maga előtt ereszti.

„Össze kellene gyűjteni – mondta a komája – amiket nekem mondasz.” Cimet is ajánlott hozzá: „Vadmalac kinyilatkoztatásai”. „Túl hosszú” – válaszolt Vadmalac. Válaszával nem lohasztotta komája kedvét, nem elhallgatott az, csak kereste a jobb megoldást.

Volt egy­szer va­la­ki. Elvártak tőle va­la­mit. Nem azt adta, amit vártak tőle. Nem is úgy, ahogy elvárták vol­na. Nem is ak­kor, mi­kor ne­kik tet­szett. Nem is értékelték, amit adott. Nem is bánta csep­pet sem soha. Forrás: eirodalom.ro / Minimál mesék

Mindketten úgy érezték, hogy veszélyes időket élnek, jobb hát ha a szájukon nem jön ki semmi. Legalábbis nem olyasmi, amit megbánnak. Vadmalac még tudta mérsékelni magát, de a komája hirtelen haragú volt. ”Leragasztjuk, jó?”, kérdezte a komája, nyúlt is a ragasztószalag után, de Vadmalac igen brutális eszköznek találta.

2017. január 14. szombat, Bódog napja Senkim sincsen, akit így hívhatnék. Ellentétben Gergely Tamással, aki még szatirikus kisregényt is írt ezzel a címmel: http://mek.oszk.hu/10800/10810/10810.htm Olyan bódogtalan vagyok….

Vadmalac felébredt, kipihentnek érezte magát, moccanni sem akart. Úgy érezte, egy az ággyal. Lába, s egyáltalán deréktól lefelé, egybenőtt vele. „Olyan vagyok, mint egy fa. Mint egy tölgy például” – ezt gondolta. Mellső lába azonban szabadon mozgott. „Ja, ezek a lombjaim.” „Tölgyfa vagyok, tölgy” – kiáltozta, ha valaki elhaladt előtte. Malacka vagy Kismalac. Nemsokára a […]

Vadmalac előbb azt hitte, komája színvak. Próbálkozott azzal, hogy egyik szemét letakarta, aztán a másikat, változtatta a színeket a táblán, de a zöld mindannyiszor vörös lett. Komája annak látta. Vadmalac ezekután csodálkozott, hogy komája ép egészségesen eljutott hozzá például. “A szemafor nem zavar? Hogy vörösről vörösre vált?” – kérdezte. ” Nem érdekes, ha a menetoszlop […]

Ebédnél Vadmalac kifejtette, hogy ő valakinek az arcából meg tudja állapítani, ki ölné meg őt, amennyiben úgy hozná a sors. Az arcból meg a pillantásából. Kismalac érdeklődő szemmel nézett az apjára, Malackát is meglepte a kérdésfelvetés, de csak a koma szólt, illetve kérdezett.

Volt egy­szer két em­ber. Gon­dol­tak egyet és el­in­dul­tak ke­resgélni a si­va­tag­ba. Egyik ke­re­sett kin­cse­ket. Másik ke­res­te az igazságot. Éve­kig ke­resték, so­kat szen­ved­tek, so­kat sze­me­tel­tek. Végül meg­találták, amit ke­res­tek. Egyik is, másik is. De nem lelték örömüket ben­ne. Egyik sem, másik sem. Nem olyan jel­legű sem a kincs, sem az igazság. Ak­kor az egyik em­ber rájött […]

Vadmalac komája szerint nincs rend a világban, kaotikus minden. Mióta zápfogát kihúzták, mintha selypítene, a „kaotikust” valahogy igy mondta: „kaotikusj”. Vadmalac szerint „palatalizálva”, de ezt már korábban megbeszélték. Úgyhogy nem csak a szót hallotta meg, de megértette azt is, mit is jelent ez a komája esetében. Azt, hogy ő a munkáját elveszítette, vadmalacul: „szélnek eresztették”, […]

”Ki fognak nyírni engem”, mondta, simán, nem is tett kijelentésére felkiáltójelet. Komája viszont éppen úgy értette, ráncolta homlokát. ”Miért?” – tette fel a kérdést. Vadmalac tulajdonképpen kérdés nélkül is sorolta volna, teli volt a fenyegetésekkel: ”Azt mondják, nem lelkesedem eléggé a harctéren elért eredményért, de hát én küldtem a halálba őket?!”

Vadmalac meg a komája elhatározták, hogy ha már vallásos az ünnep, készítenek egy vízkeresztet. A koma hozott két slagot, amiből a vizet eresztették. Kezdetben ugyan egybefolyt a két vonal, ám akkor Vadmalac rájött, hogy kis csalással (hogy egyikük fél lépéssel hátrább áll s onnan ereszt) a két sugár kiadja a keresztet.

Vadmalac megszólalni sem tudott, de komája kimondta kerek perc, hogy ez cenzúra. Ő így fejezte ki a nemtetszését. Csalódását, amiért a mesterét félretolták. Mert az történt: Vadmalac előbb azt hitte, leragasztották a száját, de nem. Mindössze elhúzták előle a mikrofont. Oda volt erősítve a melléhez, hátához, a szája elé fordították, s amikor volt véleménye, kimondta, […]

Előbb az óévet mutatták, vagyis azt, ami éppen múlik el. Vörös üvegre volt festve az évszám, lámpával hátulról megvilágítva. A lámpa tulajdonképpen egy doboz belsejében, s a dobozt éjfélkor megfordították. Akkor, amikor a templomban a harangozást elkezdték.

Vadmalacot komája túl komornak látta aznap. Mást várt, más arcot, főként, hogy lezajlottak az ünnepek. „Hiszen megszületett”, mondta csillogó szemmel, tréfából még el is állta az útját. „Azzal is csak a baj van – válaszolta Vadlamalc -, ki fogja szoptatni, pelenkázni, honnan egy jászol?” „Ne törődj, kikerül, egy fészer, ha más nem, mindig akadt.”

A sivatag gyönyörű rőtbarna előterében ötéves-forma kisfiú kuporog. Csontsovány karjaival nyalábolja meztelen térdét és bágyadtan néz a lencsébe. Szemében már csak a láz ég.Látszik rajta, hogy hamarosan fel fogja adni a küzdelmet, végez vele a éhség meg a tűző nap. Mögötte hatalmas karvaly gubbaszt szinte odakövülten. Ő akar lenni az első.

Nézzétek ezt a mantis religiosát – mondta a vén magiszter és kitett az asztalra egy gombostűre szúrt sáskát. Gyönyörű példány. Egyedül teljesen ártalmatlan, szinte észre sem vesszük a fűben. De van egy időszak, amikor robbanásszerűen elszaporodik, kevés lesz körülötte a táplálék s akkor sok ezer társával együtt felkerekedik. Éjjel-nappal rágcsál s maga mögött csak a […]

A bohóc estéről estére csak egyetlen mondatot szajkózott: “Tudtátok, hogy az emberek hernyókat is esznek – de nem sokáig !” – s itt hamiskásan felemelte a mutatóujját, mint aki türelmet kér a hallgatóságtól. Aztán a háta mögött rejtegetett kockát előhúzta és átfordította a fekete lapjára.

Kedves barátaim! Remélem, közületek mindenki szeret valakit, és mindenkit szeret valaki – különben nehéz az élet. Kívánom, hogy a szeretet a szélrózsa minden irányából érkezzen hozzátok! És kívánok még áldott karácsonyt és boldog új évet!

Amikor már feltartóztathatatlan a toll lendülete, asztalhoz ülök és összeadom az ablakom előtt elhaladó piros autókat, a polcokon sorakozó könyveket, feljegyzem a percenkénti pulzusszámomat és az eredményt beszorzom hatvannal. Szóval egészen pontos könyvvitelt vezetek minden moccanó, sőt alig hallható jelről, mely tetten érhető egy ilyen ernyedt reggelen. Ennek egyetlen haszna az, hogy nem írom meg […]