Mintha mindketten látták volna azokat. Mindenesetre a lebukó napot célozták meg pillantásukkal. „Milyen átkozottul barnák voltak!” – szólt végül a koma. „Barnák? – kapta fel a fejét Vadmalac. – Nekem inkább szürkéknek tűntek.” Hogy társa is bekapcsolódott a társalgásba, a koma megkockáztatta: „Neked mi fáj jobban, hogy szürkék voltak, vagy hogy elszálltak?” „Főként a közepén […]

Álltak az erdő szélén, a távolba néztek. Inkább Vadmalac, komája mintha őt magát fürkészte volna. „Bekeritették őket.” Hallgattak egy sort. Komája megkérdezte: „Érzed a vérszagot?” Vadmalac nem válaszolt. Bozontos fejét lehajtotta. Forrás: Lenolaj.hu

A koma el volt kenődve. Lamentációjának a lényege az volt, hogy abban az erdőben minden fordítva történik, mint kellene, más szóval a feje tetejére áll a világ körülötte. Hogy lehet ezt elviselni? Álljon tótágast? „Az nem lesz jó, válaszolta Vadmalac, a fejedbe szalad a vér. Hányj inkább cigánykereket!”

„De hol az elnök?”, kérdi a komája. Nem a száz halott zavarja, az ezer sebesült, lehetne egyikük ő maga, hanem a központi hatalom. Annak a hiánya. „Nem vagy te royalista?”, kérdezve válaszol Vadmalac, mosolyog magában a komáján.

Ágyékához kap Szóval, hogy idegen lábbal seggbe rúghatom-e a bibliás öregembert, ez volt a kérdés. De ha jobban megnézem, mintha túl telt lenne, túl formás, gömbölyű… mármint a láb, a kölcsön lábam. Mint a villámcsapás ér a felismerés: „Te jó…”, hogyan is sikoltsak fel – az istent emlegetni nem lehet, a slágerbe át nem mehet […]

Vadmalac fuldokolt, komája annyira szorította a torkát. nem is a torkát, hanem az inge gallérját. Vadmalac különben t-shirtben lazít otthon, de éppen indult el hazulról, amikor komája a hírrel berontott hozzá. Hozzájuk. Kismalac az óvodában, de Malacka kiöltözve, a városba készültek.

(A tegnap, 2016. július 14-én elhunyt író emlékére) Ma délután, mikor már a napi munkát illetően nagy bajban voltam, a legkisebb fiam, nem figyelve az arcomról leolvasható baljós jelekre, arra kért, hogy játsszam vele, a játék lényege, hogy ő a király és én pedig az ő hűséges népe, és amikor kicsit összeszedvén magam, megkérdeztem tőle, […]

A lépcsősor aljáról látszik, amint a felszínen huzakodnak, évődnek az ősemberek. A férfi és a nő. A férfi nincs a helyzet magaslatán, hiába magyaráz. Kikerülném őket, de érzem: meg fognak szólítani. Nem tévedek: a férfi már tartja a kezét és mondja a magáét. Kap valami pénzt. A nő előre siet, a férfi utána kiált. Most […]

Fenéken billent Káromkodni volna kedvem, hogy a feszültséget magamból kieresszem, de hogyan is tegyem, ha „mamma miá”-zom, vállon veregetnek, nem volt véletlen „meleg” az illető?, cikázik át az agyamon. A „te jó ég” sem felel meg, mert éppen a metró gránit tetejét látom az ég helyett, nem kompatibilis a szisszenet, hanem egy „istenes áldás” kifut […]

Mióta élek, megszüle­tett és véget ért a spa­nyol ti­ki­ta­ka, éne­kelt és elnémult Cseh Tamás, min­den­kit szétvert, aztán meg­halt Pi­e­done, nyo­mo­zott és vissza­vo­nult más-sose-látta fe­leségéhez Co­lum­bo, fel­emel­te a szívem a Repül a bálna, aztán a ten­ger­be zu­hant, Gyímesi Évával kezd­tem az egye­te­met, ő a Sza­mos­ban végez­te, teg­nap Réz Pállal, ma már nélküle…

Együtt ülünk délben is az asztalnál. Valamelyikünk kiejti száján a „teljes” szót. „Teljes-tejes” asszociálok, eszembe jut, hogyan magyarázta Pista bácsi, magyartanárunk a gyengébb tanulóknak, hogy azok megjegyezzék: „Hasonulás kétféle van: ‘tejes’ és’részeges’. Jutnak eszembe „egyenes sorban” a dolgok: mesélem fiamnak, hogy volt az, hogy Pista bácsi verset rendelt tőlem, amit ő megzenésített, s ami az […]

Lefekvés előtt a fiúcska kartondobozba gyűjtötte a plüssállatkáit, köztük Leót, a piros, kék, fehér brit lobogót utánzó(,) atlétatrikós oroszlánt is. Talán ez az oroszlán volt a kedvence; éjszakára ezt vitte volna magával hálótársnak. Kérte is az édesanyjától, aki hiába kereste a dobozban, nem találta. Felkelt a fiúcska is és hosszas keresgélés után végül megtalálta Leót az […]

Mamma mia! Ahogy a peronon sápitozom („Mamma mia!”), hátba vereget egy ismeretlen. „Ezé lenne?”, kérdem magamtól, mármint a lábam, illetve a láb, ami szállit engem, mig az enyém egyre távolodik… Várom, hogy mit akar, Hogy fizessek?

Cukorbaj Érzem, hogy kifut a vér belőlem. „Te jó ég, kiáltoik fel. Ha valaki most éppen viseli, mármint a metrón hagyott lábam, nem tudja, hogy inzulint kell neki beadni minden este, húsz egység, illetve húsz egység az egész testemnek, deréktól lefelé ezek szerint tiz. Ha nem kapja meg, fél év után vághatják le, ó, én […]

Hol a lába? „No de ha ez nem az én lábam, akkor hol a sajátom?” Nézek körbe, hogy hátha feltűnik valakinek az altestén az én W34, L30-as barna bársony Marlboro Classics gatyám, de nem látom.

A mozgólépcsőn Szóval, haladok a kijárat felé az idegen cipővel, mondtam: cipőfűzős, bár én tudomáésom szerint hazulról egy csukával indultam, s annyira meg vagyok lepődve, hogy meg sem állok, hogy befűzzem. Amikor valaki megszólal – mellettem? Mögöttem? A hangját hallom: „Veszem a lábam vissza.”

Valójában mi is a művészet? Talán: égig érő kapcsolat, csillagos égbolt, hajnal, test, gondolat, akarat, várakozás, kiteljesedés, öröm a szépségben, elegancia, érzés, emlék, szeszélyes szenvedély, megrázó benyomás, tátongó mélység, a jelen hűsége, szárnyaló gondolat,, angyalok tánca, téremlék, fénycsillag, harmónia, a elárult éj fanyar emléke, hit a szép kimondásában, amikor és ahol eltűnik az élet s […]

Kérdések Haladok a tömegben a metró kijárata felé, mikor észreveszem, hogy kifűződött a cipőm. Különös, gondolom, nincs is cipőfűzőm a tavaszi lábbelimen, akkor meg mi fűződött ki… Felhúztam volna egy másikat, s nem is kapcsoltam reggel? Vagy ráragadt egy fűző az én cipőmre? De hiszen nem ült senki velem szemben, se mögöttem… Valaki más lép […]

Aforizmák Nem próféta az, aki vizet nem prédikál és bort nem iszik. A szamárfülnek két határozott előnye van. Az egyik az, hogy nem lehet belőle kocsonyát főzni s így nem rontja el az emberek gyomrát; a másik az, hogy bele lehet görbíteni a legokosabb könyvbe is.

Találkoztam a barátommal, s mondja nekem, amire én megkérdeztem őt, ő erre csak mondja a magáét, mire én újból megkérdezem, de mondja is, válaszolt nekem, én is mondom , jobban mondva újból megkérdezem, erre is meg volt a felelete, mert azt mondja nekem, amit én szintén visszakérdeztem tőle, mire ő válaszolt, mert azt mondja..,, a […]

Pszichológiai finomság Jóformán még az ifjúkor határain sincs túl, de máris mester lélektani megfigyeléseiben. Az ő művei pszichológiai finomság dolgában ritkítják párjukat, de amellett minden ízükben érdekfeszítők és költőiek. Már az a körülmény is, hogy némely kötete már a harmadik kiadásban jelent meg, dacára annak, hogy írói pályafutása nem tesz ki egy tucat esztendőt, mutatja, […]

Jött két ember. Tudtak cseremiszül. — Le kell nekik fordítani a Bibliát — szorgalmazta apám. — De akkor eloroszosodnak — vetettem közbe. Budapest, 2016. VI. 19.

Jó meccsezést! – írta délutáni levele végén B. D. Mire én azt válaszoltam: – Miccsezéssel egybekötve! Mire ő sem hagyta annyiban és ekként replikázott: – Ha Tamkó Sirató írná, így kezdődne: Volt egyszer egy meccs, fogyott, mint a miccs. Csakhogy nem Tamkó Sirató Károly írta, hanem csak mi, egymásnak. E-mailben. Nem is lett belőle vers, csupán Magyarország-Izland […]

Sehrezád ezer s egy éjszakán át mesél az álmatlan, haragos Sahriár királynak, és meséitől a király vérszomjas szíve megnyugszik. A bátor lány tőr nélkül, kard nélkül szembeszáll a bosszút lihegő uralkodóval, egyetlen fegyvere: a költészet ereje. Akkor kezd mesélni Sehrezád, amikor a király kertjében megszólalnak a fülemülék, az ég csillagainak fénye szitál a fekete lombokra.

„A föld felett lebegett!”, mondja Vadmalac. S mert komája nem szól ugyan, de leri az arcáról, hogy kételkedik, igy folytatja: „A saját szememmel láttam.” Patájával a szemöldöke felé kap, hogy nyomatékositsa a szavait. És elmeséli még egyszer: „Bejött a lakásba, majd megállt előttünk, és felemelkedett. Könnyű volt, mint egy lepke.”