Már az sem lenne hiteles, ha ma kölcsön venném a szemed, hogy azzal nézzem magam, mert tegnap más szemmel, egészen másképp néztél engem.

Élet Egy régi városban kószáltam egyszer, Hol minden olyan ódon és komoly volt, Oly feketék a házak az időtől, Mely századokat hamvazott reájuk.

amott a drót mögött l’oiseau pragmatique zöld madár iddogál eddegél drapp magot Budapest, 2019. V. 9.

Én nektek a sorsom adtam, nem kértétek. Szívem letagadtam, csak hogy benne éljek a gondolatban örökre befejezetlenül hirdetve:

Valami túl, valami innen a nyelven. Látható harangszó az idegekben.

Ha vívódsz, akkor csak Hamlet lehetsz, vagy talán Ivan Karamazov, és Ikarosz vagy, hogyha kergeted szárnyaiddal a végtelen napot,

Égbekapaszkodó fénysikollyal kéred a föld meleg tenyerét hogy dédelgesse porodat.

Csak éldegélünk, surranó vitézek, és lassan-lassan mind elárvulunk. Úgy érezzük, nem dohog már a város és azt hisszük, nem lélekzik falunk:

Percre megállsz és belélegzed a növények nyugodt tekintetét – körbetapintanak, félve érintenek,

„varázsszókkal összerakna” (Áprily Lajos: Túl ötven erdőn) Ötven erdő? Túl hatvanon elvész már, el. Elvész a nyom. Útjaimon Enyed pora, kollégium szilenciuma

Madarak suhannak a fényen átütő esőben hangjukat vidáman próbálgatva, önfeledten vonnak be e csodás hangzavarba.

Véltem két sítalpad nyomát a mátraházi havon át. Utánad szóltam: köd-alak! Húsvét-utáni ég alatt kerestem szajkód – nem lelém,

Shall I utanoz the megafonzene? I am more lovely and more temperate. Budapest, 2019. IV. 18.

„Ide figyelj, te szégyentelen kölyök, hogy már a csillagokból is visszakényszerítesz, az égből is rád kell figyeljek, hol asztmás vagy, hol csak balf@sz, ide figyelj:

senki, semmi / nimeni, nimic semmi sem kristálytiszta és semmi sem egyszerű semmi akár az égbolt amikor kékbe vonja a titkot

Weöres Sándor: Párizs felhői Párizs felhői bordásan, puhán vonulnak át az Atlanti Óceán felől és közéjük kétágú villát szúr a Notre Dame. 1968

Valahová folyton sietek, pedig jól tudom: csak semeddig érhetek –

(Utószó helyett) „ha meghalok elásnak s vége lesz az ivásnak” (csíkszentdomokosi kocsmai rigmus) így is lehet csinálni élet halál akármi fatolvajok medveszag ezt a sört még iddsza meg

Minden leomlás azt a napot idézi: ami szemekből szakadt ki és a fény visszfényesült a vizekről. Gránitot omlaszt a hallgatás, milliónyi évnek kopása ez.

a kupac tetején egy keskeny gyenge könyv a fényes fedőlapú az egyszer kinyitott

szomorú mindhalálig de így ki örül maholnap s egyáltalán a mának gyorsra vették az iramot

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat. Ferencz Imre: A hetedik évad (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979, Forrás sorozat. Szerkesztő: Csiki László. Műszaki szerkesztő: Bálint […]

Sokszor láttam, Maros, karcsúságod kacéran suhanni kövek között, hallottam csilingelő hangodból a fényre törekvő vágyat, s láttam könnyezni érted a hegyeket.

egy ajtó két kilincsébe kapaszkodva eszméltem kábán mint kék tolltartómon az arany nap úgy futott szét bennem a semmi Budapest, 2019. V. 4.

* Kellesz nekem fél-magamnak a te fél-magad -, hogy gótíved alatt hat hónap múlva megdobbanjanak első léptei az egésznek.