Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (60)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Ferencz Imre: A hetedik évad
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979, Forrás sorozat. Szerkesztő: Csiki László. Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos. A borítólapon Szabó Béla grafikája, Ára: 4,50 lej)
Egymás mellé helyeztem két fényképét. Az egyiket ennek a könyvnek hátsó borítójáról, amikor harminc éves volt, a másikat, amelyet én magam készítettem hetvenedik életévének egyik könyvbemutatóján.
A bajusz formája ugyanaz. Csak megfehéredett.
A tekintet ugyanaz: figyelő, a felszín mögé látó, inkább komor és számonkérő, semmint derűs.
Az arcra elültette a maga ráncait az idő, de olyképpen, hogy Szervátiusz, ha élne, róla mintázhatná meg azt a szikár, egyenes tartású székelyt, aki nemzedékeken át együtt él a földdel, a fával, az állataival.
Persze, ha Ferencz Imrének (1948) lenne egyáltalán ideje modellt ülni. Ő ugyanis a Kászonok, Kotormány, Hargitafürdő, Csíkszereda négyszögben mindig megy és jön. Közben pedig szobrokat farag és nyugdíjba vonulása után, az utóbbi évtizedben, olyan gyakorisággal jelenteti meg könyveit, hogy behozta azt a jónéhány esztendőt, amikor az újságírás ellopta a múzsától az időt és a szavakat. És nem is akárhogyan, hiszen immár válogatott versei bekerültek a Hargita Kiadóhivatal és a Székelyföld Alapítvány száz kötetesre tervezett, Székely könyvtár elnevezésű könyvsorozatába, amely időben és térben többszáz évet és több olyan országot, régiót átfog, ahol székely alkotók megfordultak, műfajilag pedig a székely népballadáktól és a rodostói levelektől kezdve novellákon, regényeken, életrajzi visszaemlékezéseken át világirodalmi esszékig tartalmaz rangos szellemi-irodalmi értékű munkákat. Milyenek a versei? Soha nem negédesek, csillagászati távolságra állnak a felszínes székely közhelyektől. Sziklába kapaszkodó fenyő ágait soha nem törik át a napsugarak, nem csobognak a pisztrángos patakok és otthagyott, rozsdásodó szekerekről sem lógnak alá a futómuskátlik. Szavai a mindennapok valóságában gyökereznek. Őszinték. Dacosak. Fájdalmasak. Gúnyosak. Tömörek. És kápráztató játékosságuk, az ellentmondások és párhuzamok metafórái mögött mindig ott áll a hétköznapi élet igaz, megtartó értékeinek a szeretete, a demagógia és az ál-próféciák iránti viszolygás. Forráskötetének címadó versében, még 1978-ban, évről-évre visszapörgeti az időt annak térbeli, tárgyi és családi kellékeivel egyetemben. Az időbeli visszatekintés most is állandó társa. Miért ne lehetne az még húsz év múlva is megjelenő verseiben?
Ferencz Imre: Felforgatókönyv
1. (KÖLTÖZÉS)
a teherautó ládája most
bebútorozott lakás
szökünk a ketyegő idő
kiszámolt helyzeteiből
a tekintetek albérletéből
a kirakatokból
mintha mindenünnen eladnának
a pillanatok árverésein
kiszakadunk kiszakadunk
a tükrökből
és libbenünk tova
tükrömből
tekintetemből kiszaladnak
szaladnak visszafelé a házak
pereg az utca mozija
ingók ingatlanok tűmnek tova
falvak szülőház apám anyám
hátrálnak
az illanó emlékezetbe
dolgaimmal hanyatt-homlok
szállunk a város felett
2. (A HÁZ)
ez nem csigaház elárvult
befejezett spirál
a csend kis trombitája
felkúszik a sziszegő víz
felmegy a muskátli a tárgyak
berendezkednek táj pihen
az ablaküvegen
csak a postaláda nyeli el
csak a csengő jelzi néha még
a tévedéseket
új évgyűrűt növesztett a fal —
lakás lakásaiban
szoba szobáiban
szarkofág szarkofágjaiban
élek
3. (ABLAKOK)
abban az ablakkeretnyi tájban
múlnak éveim évszakaim —
múlik bennem az a táj
évszakaival éveivel
ablak a kilátás és betekintés között
ablak az ez és az között
ablak az itt és ott között
ablak a kint és bent között
ablak a között között
és sem ablak sem ez sem az
csak ugyanott ugyanez
csak ugyanitt ugyanaz –
mocsár rét domb fenyves
pupilla-vadkacsa a vízen
hínár susogó sás
és iszap a szemfenéken
FALUMBELIEK
egyszer csak kiáltottak
a túlsó járdáról
falumbeliek lehettek
integettek
NEM ÉRTEK EGY ÁRVA SZÓT SEM
kiáltottam
ettől a zajtól
NEM HALLOK EGY VAK HANGOT SEM
kiáltottam
jó jó jó
kiáltották
átaladjuk
megmondjuk
Pusztai Péter rajza