Egy hosszú-hosszú gondolatsort olvastam a minap, melyben egyszer sem írták le a szót, hogy társtalan, és mégis….. végig úgy tűnt, hogy egy elgyötört férfi motyog magában,

sírni hagyom a hangot lehet hogy elárasztott a béke a csend belém költözött

lélekfény csillog a szememben emlékfátyol aurámon libben csak egy percig ringatózok a puha semmiben

HOZZÁ KELL SZOKNI A zoknihoz is, és hogy a szoba naponta másabb. Másabb a szólecsó az utcán, a házban, telefonon és a médiában. Nem érdemes borotválkozni sem senkiért. A tükörért. Talán. Nem bírál, de elindítja benned a bűntudatot.

Hogy van? Egy kicsit jobban. Rengeteget dohányzik, de mindig csak az eldobott csikkekből szív. Mikor apját megölte, szétszerelt egy rádiót apró elemeire. Budapest, 2021. VII. 7.

gyermekkoromban kutattam már mindennek léte vagy nemléte után a dolgok értelmének jelentőségét komolyan vettem kételkedtem és újra értelmeztem miként saját hitem a másokén át egyre figyeltem

falvakat fest a folyó vize alá – ott már a templom gyökerei nőnek

A JÖVŐNK „Nem tudom, hogy ránk/ mi vár. Milyen nyomot/ hagyunk magunk után, ha/ elvontatják alólunk/ a szülőföldet, és fejünk fölül/ a szülőeget?!…” (LÁTTAM) Immáron a jelenről készült polaroid kép a jövőnk. Szépia tónusa riasztó. Nincs az a művész, aki megszépíthetné.

a lét hirtelen sajgón viszketni kezd közeleg vágányon néhány nagy köröm

(levélben tőlem hozzám hogy emlékezni tanítson) tudja a bolond másnak amikor bajt csinál s áll ott szinte lélektelenül bár szemlátomást

Vasárnap van a menetrend szerint, valamelyik arcod az ajtóban áll, miként azt a mosolygó, kosztümös halál időnként teszi.

Kalauz Hegyekben erdőn sík vidéken a földön mindegy hogy hol egyszer csak elveszítjük az utat ha éjszaka van és van csillag egy csillag után megyünk körbe körbe körbe

az ember versbe szedi magát kivasalja a ráncait nem hiszi már ezt is meg azt mélyedésekkel bajlódik

Kenyérgombafa frizurád a diktatúrában, izgalmas szandálod a diktatúrában, kiskorúságod a diktatúrában, elérhetőséged és elérhetetlenséged a diktatúrában.

Talán sohse szeretett Varjak vájjognak mindenütt, nyomja vad lelkemet a láp, hazámat pedig a sötét s a sok hazárd.

Fehér Illés múfordításaiból Tengeri csillagok / Морске звезде Száraz tengeri csillagokat nézve… Ötágúakat… Jól emlékszem, az a szorongás mindig létezett – hét évesnél nem voltam több, de ugyanúgy éreztem, mint ma.

mint pók a legyet úgy várom az ihletet nem rezdül semmi majd apró falat nekem pontosan elég s még ki lakik jól Budapest, 2021. VII. 3.

A hold ijesztő, kerek ábra Valaki ellopta az arcom Nem tudom, ki ő, reád várva A rémmel vívom a harcom.

Annyira más a lakásom, apám, hogy semmi se passzol. Nálad a rendet óvta a könyv s a kéziratod. Asszonyi kéztől volt a szobád lakályos a múltban, nálam a zászló és a mütyürkehad dominál. Budapest, 2021. VII. 1.

Konkurál a szemed: mazsolák, lángtengerek elmossák a pácolt, pajkos csatateret;

Annyi remény Annyi pillanat Annyi érzelem Hullámként áramlik át az óceánon

A szép halott Mennyit hittünk s milyen hiába, még reméltem is a hitet, nem gondoltam, hogy űzni fognak, kiket űztem: a senkiket.

Ha egyszer öreg leszel, vérmes szemeid alatt vesebajos táskák petyhült bőre lifeg és alig mersz ránézni a nőre,

A medvém elindult, várja a város, a szeméttelepek és a kukák, kíváncsisága féktelen, halálos, úgy keresi a vers néma urát –

……………………. Szabédi László Nagy Kálmán Szőcs Kálmán Szilágyi Domokos Szilágyi Attila Dankanits Ádám Dankanits László Bretter György Nagy Pál Kemény Zsuzsa Varga Katalin Tánczos Gábor …………………….