amikor Freddie Mercury a tenyerébe írta a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű magyar népdal szövegét… Mintha valakinek a markában lenne a tavasz, a szél, a víz, a madár és a virág, és ha szétnyitja a tenyerét, egyszerre csak felrepül a madár, kibomlik a virág, rohan a víz, fújni kezd a szél,

A város iszonyú karmából Menekül Mind, aki boldogabb lehetne Egyedül

Mi atyánk, ki vagy a hegyekben, völgyekben, vizekben, izzadtságban és leheletekben, legyen meghittebb a te lakhelyed, nőjön meg a te méhkasod,

Minden nap szakad ujjnyit, karnyit a vitorla, nem tudom, meddig tombol az átok vihara, mikor s kibe harap, vagy ha valaha is lohad –

[Torda, 1902. X. 5.–1970. II. 24., Kolozsvár] Nagy Albert, alias Berci bácsi cigarettapapírt tett a kaleidoszkópba. — Csodálatos minták jöttek ki — mondta a festőművész

Kibukik arcunk sápadtan egyszer, télből virradóan, orrunk körül a maszk csíkjaival, mint olcsó egyfelvonásos után, ahol statiszták voltunk,

A város / Oraşul A város egy óriási váró- terem. Mindenki vár valaki- re, vár valamit. Gyakran esik, a ma- gány már-már valóságos.

ajtómnál az első hangya

a fogadalom bizalom Te ezerötszázhatvanhétben született Fogadalom elég idős vagy ahhoz hogy öregnek mondjunk ezért akik hallottak rólad csodálkozó áhitattal évről-évre eljönnek megkérdezni nem teher-e a hűség például ma is kétezer-huszonegyben négyszázötvennégy év után

(P. Picassonak) Néha úgy írok széttaposott roncsokról, s az egyszemű, merőlegesen tüzelő Napról, mintha szavakba másolnám át a Guernicát. De az emberek nem értik a villongó ékezetek aggodalmát, túl sorok kormos kupacain, nem olvasnak közökből kilátást, mint ahogy a Te időd vásznain sem ízlelték a letaglózott világ szétfröccsent színeit.

(ujjgyakorlat — I.)* sötétség fél a gyermek s a mumusok Budapest, 2021. V. 18. ____________________________________________________ *Első moraszámláló haikum. A japánban minden szótag rövid, így a japán haiku jóval rövidebb és nehezebb; időmértékes jellege jobban követhető.

Letarolt erdő, doromboló cementgyár, Sok erdei mókus, dolgozni odajár. Közelében kocsma, ömlik a bikavér, Szűk a terem, munkásoknak kevés a bér.

hogyha nem írok minden szemhunyás egy-egy ájulat-kocka hogyha nem írok Budapest, 2021. V. 13. / 23:57’30″/CEST

Korán alkonyul, ősz lesz újra. Csatáit a nyár rég lefújta. Jön október szín-légiója, s megverten susog a diófa. (Simon István: Ősz felé)

(lerajzoltam Istent) kék golyóstollal lerajzoltam ma Istent – szabályos kör volt.

Ia ascultă / Ide hallgass Acum m-așez în ploaie, cu dârzenie și cu capul dezvelit.

Láncon a víz holdképe remeg s a vederben fehér koponya-kő – vajon merítő vagy süllyesztő ? Túlnan ablakszem néz ki a falból, éj iriszén, ég-pupilla, bekúszik egy felhő árnya.

Megmondatott: a lelke legmélyén minden ember költő úgyhogy „költőségtekkel” ne legyetek túl elbizakodottak tisztelt poéták megaztán ha olyan alapos német állítja mint Gottfried Benn neki csak elhihetitek szószerint idézem:

Ma Istenben vagyok, Bennem van az Isten, Ma egymásban vagyunk, Mint a van s a nincsen.

tulipánok táncolnak a mámoros szélben boldogan

Összeölelkezve jártuk az utcákat nagy csapatban. Én annyira felvillanyozva, hogy szőke hajam derekam verdeste s úgy hullámzott utánam, mint repülésre tárt, szimbólikus szárny.

Hallgasd meg mit suttog az élet, élni hív újra meg újra téged. Ne nézz vissza a sáros útra, legyen előtted minden tiszta.

Csak egyszerűen, semmi bonyolítás kibogozódnak a dolgok úgyis. Minek ekkora felhajtás? Mondd hol fáj, mi kéne, ha vóna’ egyáltalán, minek ki a tudója.

Nő a frissen nyírt pázsit, harmadik nap már szögletes heggel ágál az ágaskodó fűszál s nevet rajtam a nap.

Zilah ráborul a városra a Meszes zöld sörénye a Kakukmál a Somosoldal szőlőhegyére fölpattanok mintha csak nyeregbe vágtában járom a várost körbe