az ősz muzsikál
s ez a zene
pont illik
színeihez
a lehulló levél
táncol a szélben
kiszáradt pocsolya
szavát hallatja
kérges fák térde Tovább »

fáj ahogy rosszul
ejtik ki az idegen
személyneveket

mintha magam is
idegen személy lennék
annyira sajog

Budapest, 2022. X. 13.

A szegény százados most jött csak zavarba igazán, de mielőtt válaszolhatott volna a kérdésre, megcsörrent a telefon.
– Da… Da… Am înţeles, să trăiti!i /Megértettem, isten éltesse!/ Sajnos mennem kell. Legyetek jók, és zárjátok be jól a kaput, ajtókat! – ölelte át a gyerekeit sötéten.
A lány aggodalmasan nézett a bátyjára.
– Valami zűr van? Mi történt?
– Semmi különös, de az ördög nem alszik. Remélem, egy-két órán belül megjövök.
Nem jött meg. Már éjfél is elmúlt anélkül, hogy életjelt adott volna magáról. Ez ugyan máskor is megesett, de most, tekintettel az ország felett gomolygó viharfelhőkre, a szokottnál is nagyobb aggodalommal töltötte el a testvérpárt. Valami készül, ezt mindenki érezte. Ott vibrált, fenyegetett a robbanásig feszült idegekben. Amúgy még csend volt, a száj hallgatott, csupán a mély morajlott. A testvérek estéjük nagy részét a tévé előtt töltötték. Unalmas műsor volt, ásítgattak is hozzá nagyokat.
– Megyek, lefekszem – mondta Chiş Viktor. – Ahhoz képest, hogy szombat van, lehetne érdekesebb műsor is a tévében.
– Várjunk még egy kicsit, hátha apa is betoppan.
– Minek? Amikor jön, itt lesz, és jóccakát! Tovább »

„Ez a sz@r szobor” – mondta a rá jellemző provokálhatnéksággal a kolozsvári filozófus az akkori Insomniában, a Szentegyház utcában, nekem meg Kosztolányi járt a fejemben, „kopog-kopog a rossz vidéki valcer, / és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.” Mindenféle okok mellett ezért sem írtam még a 120 éve felavatott Mátyás-szoborról: egyszerűen nem tudok esztéta szemmel nézni rá, elfogulatlanul vagy legalább ellenőrzött elfogultsággal, arányokat vizslatva és perspektívát.
Ez a szobor a gyermekkorom és a felnőttkorom, a múltam és a nem remélt jövendőm, a szerelmeim és a barátságaim, a homok a fogam között és a szálka a mások szemében, a hazatéréseim és az eltávozásaim, a visszavágyódásaim és a felhőtlen fejeseim, a szüleim és a tanáraim, a kollégáim és a szégyeneim. Tovább is van, mondjam még? Tovább »

különös teremtmény
ez a szerelem

más mint az eső
törékenyebb mint a kék ég

nincsen tavasza
itt nem jár körbe mint a megriadt őzikék Tovább »

citromsárga trikó
zöld nyakkal kézelővel
vékony
lapos
szűz
kemény
citromízű rágógumi
édes-savanyú Tovább »

játszik az ember a színekkel
a formákkal a szavakkal
míg azok hagyják
majd fellázadnak
halálosan megunják
*
hova fussak a világ elől
anyu ölelj meg
kiáltja némán
s kétségbeesetten tolja el
hogy nekieshessen Tovább »

Parti Nagy Lajos születésnapjára

Parti Nagy Lajos, aki ma hatvankilenc éves – nocsak! -, pontosan úgy él az emlékezetemben, mint aki az égből pottyant. Nagyobb döbbenetet akkor se kelthetett volna annak idején, elsőéves koromban, amikor csak harminchét volt. Gondolják csak el: mindenki a „tartalmas”, „küldetéses”, „üzenetes” verseket írta vagy falta – a mondanivalót el ne feledjem, kapok én Reményiktől! -, és akkor szembejött, hogy „zölden zsúrnak a gesztenyék”. Vagy hogy „mögöttes te mögöttes én / az arcom szép töröttesén.” Hogy hát a költőknek arca van, és nem a magyarsághoz mérik, pláne nem szenvedőlegesen, ez nem volt ám köztudott kies Erdélyünkben. Hanem csak úgy eleresztenek, mintha pincébe szénért menne Freud-dal, s egymás kezét szorítanák. Tovább »

A RAVASZ SZERZŐ

Egy újságíró beszélget Szirmai Alberttel a Nagy Endre kabaréjában.
— Hallottam a Mexikói lány néhány zongoraszámát. Gratulálok, gyönyörű számok. Legalább is olyan finom, mint a Táncos huszároké, ha nem jobb.
— Nana — mondja Szirmai —, ezzel nem sokat mond, mert a Táncos huszárok muzsikája nagyon rossz volt.
— Ugyan, hogy mondhat ilyet. Egyike a legjobb magyar operett-muzsikáknak.
— Fenét. Egészen rossz, utolsó, tehetségtelen, lapos muzsika, teljesen megbukott.
— Na hallja, hogy bukott volna meg. Ment vagy százhússzor.
— Dehogy. Az mindegy. Megbukott.
Az újságíró nagyot nézett.
— Hallja, kedves Szirmai, mit bántja maga a Táncos huszárokat. Ez legalább is érthetetlen.
Szirmai hallgatott.
— Nos?
— Tudja kérem — mondta Szirmai egy hirtelen őszinteségi rohamában —, szerzői körökben az a babona járja, hogy a sikerek is intermittálnak, mint a bakk. Egyszer bukás, egyszer siker, egyszer bukás. Most én mindenütt szidom a Táncos huszárokat, el akarom hitetni mindenkivel, hogy megbukott. Mert most jön a Mexikói lány…

Színházi Élet, 1911/30

Az árnyékommal elég sok a bajom. Ha nem figyelek rá, mindig csinál valami hülyeséget. Ma is, hát nem átugrotta a szakadékot? Alig bírtam hazahozni. Most itt kuksol mellettem csendesen. Meg lettem vele áldva rendesen. Hm.

(Forrás: szerző FB-oldala)

Tóth István
Vigasz

Ahol a kényszer győz, és nem a szellem,
ott ez a vigasz az erőszak ellen.
Ha szó sem perceg, jobban hallani,
hogy őrölnek az Isten malmai.

1978
Népújság, 1991. június 7.

Olyan lóról esett le, amelyre a kritizálója fel se ült! jd

„Úttörő bélátültetést végeztek”. De vajon hol találhattak hozzá úttörőt? jd

Vicus, szó mi szó, rajongott a bátyjáért. Nem is volt az rossz fiú, csak az akkori rendszer ellen füstölgött, s miután az apja éppen azt szolgálta, sosem tudtak, talán nem is akartak egymással zöldágra vergődni. A lány két tűz között szökdécselt. Hol ezt, hol azt békítgette, csitítgatta, miközben a Ceauşescu-rendszer kereke egyre jobban csikorgott.
– Attól tartok, túlbecsülsz. Műszaki rajzolónak lenni, diploma nélkül majdnem olyan abszurdum, mintha ezredesként küldenének nyugdíjba. Ha katonatiszt lennék, több helyre tudnék szólni az érdekében, szekusként meg pláne, de hát egyik sem vagyok az, ezért nem marad más hátra, mint a lapát vagy legjobb esetben bedugom valahová portásnak. Pszt, hallgass csak! Azt hiszem, hazajött a fiatalúr.
– Szia, apa! Szia, huguci! Tovább »

Ajta szülötte,
világ szerelmes tekintete
szirteken megtört tengeri tajték
tűnékeny, akár a vízhab
– elmentél,
mégis itt vagy!

Bogár araszolt karomon,
fényesen piros,
fekete pöttyökkel,
akár anyám egykori kendője-
emlékszem, nevettem,
jól esett a sokujjú cirógatás,
mint váratlan, baráti látogatás.
Kostolgatta bőröm,
nagyokat szippantott harmat-illatából,
aztán tovább kószált,
akárha ébredő nyári mezőn
egy kiváncsi szellő-
fülemhez közeledve
valamit súgott is nekem,
gyöngéd, sejtelmes szárnysurrogás
volt csupán, de értettem,
mert virág voltam
azon a nyári reggelen.

Forrás: maszol.ro

Szikla-, fal- és hegymászó. A Hópárduc Alapítvány alapítója. Két kisgyermek édesanyja. A székelyföldi származású Erőss Zsolt hegymászó özvegye – bár ez utóbbi címkét nem kedveli, mert a veszteségei ellenére egész ember, külön identitással és kiegyensúlyozott élettel. A világhírű magyar hegymászó tragédiájáról az elmúlt években sokat olvashattunk, arról viszont kevés szó esett, hogy felesége és családja hogyan birkózik meg a legnagyobb fájdalommal. Egészen addig, míg Csoma Sándor rendező arra vállalkozott, hogy a legintimebb élethelyzetet a lehető legautentikusabban viszi képernyőre: a Magasságok és mélységek című film azt mutatja meg, hogy hányféle érzés a gyász. Belátást enged az érzelmi káoszba, ami végül oda vezet, hogy a gyászoló megérti, egy embernek egy temetése van, és a holtakat nem szabad hazavárni. Sterczer Hildával a film kapcsán beszélgettünk, amit a magyarországi mozikban már vetítenek: mint mondta, törekedett arra, hogy nehogy az identitásává váljon a gyász, bármit is vár el tőle a magyar társadalom, nem kell neki egy életen át a „nagyembert” gyászolnia. Megtudtuk, 2023 elején valószínűleg az erdélyi közönség számára is vetíteni fogják.

A beszélgetés szövege a maszol.ro portálon

Egy életet szánt volna rá, hogy lefordíthatatlan szójátékokat gyűjtsön. Amikor kész az anyag, három- vagy hatszáz oldal, akkor nyomás, lefordítani angolra, franciára, németre, spanyolra.
Doktori értekezés, tagságok. ennél szebb sem lehet.
Búcsúlevelében mindössze ez áll:
„Liliomról pergő harmat, hulló vízgyöngy hattyú tollán.”
Van, aki érteni véli.

Forrás: szerző Harangoz egy rézmozsár (Járókeret a 75.-hez), Juventus, Marosvásárhely, 2021.

Chiş századós kimerülten, porosan roskadt estefelé az asztalhoz. Lánya, Victoria sajnálkozva nézett szálas, pakompartos apjára.
– Elfáradtál?
– Zűrös napom volt – válaszolta a férfi anyanyelvén, románul. – Ha ez így megy tovább, nemhogy az öreg-, de még nyugdíjkort sem érem meg.
– Miért, mi történt? Lopás, közlekedési baleset vagy megint összetörtek egy-két lokált valahol?
– Ez is, az is. Olyan idegesek mostanság az emberek. Alig szól egy-két szót valaki, már össze is ugranak, mint a bakkecskék. Sokszor csak úgy, semmiért.
– És? Csodálkozol? Már hány hónapja nincs se élelmiszer, se villany, se fűtés a városban? Mit városban, az egész országban, ugyebár.
– Te éhes vagy?
– Én nem, de…
– Nálunk sötét van?
– Nincs.
– Fázol?
– Bocsánat, nem szemrehányásként jegyeztem meg. Végül is nem rajtad múlik, ami ebben az országban történik, hiszen te is csak azt teszed, amire a munkád, az esküd kötelez.
– Ugye? – kapaszkodott lánya szavaiba a százados. – A parancs az parancs. Mellesleg a hazámat is szeretem, vele a Vezért, a román kommunista pártot, és…
–Jó, jó, ezt inkább hagyjuk most! Mit kívánsz enni: hideget vagy meleget?
– Ezért van nálunk villany, tele a kamra és fáznunk sem kell pillanatnyilag. Biztosítalak, ha más is hozzám hasonlóan lelkiismeretes, hazájához hű polgár lett volna, sosem, érted, sosem jutottunk volna idáig.
– Így igaz. Kérlek, ne húzd fel magadat! Szóval mit hozzak: ebédmaradékot vagy valami hideget?
– Gyere ide, hadd pusziljalak meg! – lélegzett fel Chiş Francisc. – Örülök, hogy legalább te megértesz, mert a bátyád bizony félig sem. Hat óra – sandított a karórája mérgesen –, és én a tegnap óta színét sem láttam ennek a csavargónak. Ha ezt továbbra is így folytatja, semmire sem viszi az életben. A katonatiszti egyetem nem érdekli, minden irodából sorra-rendre kirúgják. Már az egész testület rajtunk rötyög, a jóistenit az anyjának!
– Miért nem próbálkozunk meg valamelyik üzemnél? Lehetne belőle… – állt meg egy pillanatra. – Igen, miért ne, műszaki rajzoló. A gépeket, motorokat szereti, és prímán rajzol is – dobta be az ötletet szelíden.

(Folytatjuk)

én nem vagyok csak fecske
a tavaszt hirdető
és azt énekelem
mit a többi fütyül

egy fecske tavaszt nem csinál
(a bajt más keveri)
ha tudna ilyet tenni – már
ősz jön most, nagyfülű Tovább »

FERENCZI ILONA
NAGY A TE HATALMAD

Szellő sem lebben, fűszál sem moccan, csak a Nap tűz gyilkos elszántsággal, mintha mindent fel akarna, el akarna égetni. Karcsú, kemény asszony tart a hegynek, makacs ellenszegüléssel lódul dacolni a természettel. Szabályos rúgólépte a lélekben rejtőző önsanyargató alázat kivetülése. A leckét megtanulta. Nem társa, cselédje, rabja emberének. Akarnám, szeretném nincs, csak kell, muszáj, kötelesség. Még ölelkezéseikben sincs semmi felesleges mozdulat, gyöngédség, simogatás, csak a nyers ösztön, indulat szükségszerű kielégítése, s utána, mint elejtett gondolat, sodródik tovább a kötelességben. Talán azért nincs gyermekük, mert nincs a szeretet, a közvetlenség, a bizalom, amelyben megfoganhatna. Tovább »

Szavam körül gyűrűző hullámok,
Ezüstös hajam bontogatják szét.
Lelkemből pattanó gondolatok,
Mondatokká szövik a hold fényét. Tovább »