nem ismerem
a világegyetemet
mert magamat
sem ismerem
ha legalább tudnám
mi zajlik bennem
megérteném
hogyan működik
a világegyetem

Feldobja szemernyi magántulajdonát,
ki bort, sört, ki zsíroskenyeret.
Van, aki mondjuk szüzességével garantál,
ha aznap éppen arról szól a tétel.
Amikor önzetlenségből doktorálsz,
számít-e akkor az adott téma?
Gyomorbaj, hányinger,
agyzavar, altest… Tovább »

A Bagossy Brothers Company 2013-ban alakult Gyergyószentmiklóson, indie rock, alternatív rock, folk-rock stílusú zenéjükre tombol az ifjúság. A zenekar nevét a Bagossy testvérpár.- Bagossy Norbert (gitár, ének) és Bagossy László (basszusgitár, vokál) – családneve ihlette, hozzájuk csatlakoztak: Bartis Szilárd (dobok), Tatár Attila (gitárok, vokál) és Kozma Zsombor (hegedű, harmonika, billentyűk). A következő díjak tulajdonosai: Petőfi Zenei Díj (Az év akusztikus koncertje, 2019), Fonogram-díj (Az év hangfelvétele, 2020-2021), Petőfi Zenei Díj (Az év videoklipje, 2020), Petőfi Zenei Díj (Az év zenekara, 2020). Többször koncerteztek a Barcaságon, a 12. Brassói Magyar Napok alkalmából 2022. szeptember 15-én a Tanács téri nagyszínpadon tartottak egy fergeteges koncertet. Előtte sikerült elbeszélgetnünk.

Tovább »

A szabadság hülyét csinál az emberből. Ilyenkor kezdjük azt képzelni, hogy jogaink vannak, hogy tulajdonképpen nekünk is jár valami, hogy a hűség felülvizsgálandó, meg más ilyen ostobaságokat. Ilyenkor kapunk észbe, hogy zárt rendszerekben is van a szabadságnak valamelyes lehetősége – lásd Iskola a határon -, s hogy ki kellene valamiképpen aknázni őket.
Mármint nem is a szabadság teszi mindezt – addig még sok van -, hanem a szabadság vágya. Elképzelünk valamit, és abban reménykedünk, mindenki azt képzeli.
Az aradi tizenhárom is ebbe halt bele, szóval a szabadság egyáltalán nem életbiztosítás. Mi harminc éve élünk szabadságban, és biztos vagyok benne, hogy többen többször megbántuk, hogy egyáltalán élünk.
De hát még élünk, és még mindig gondolunk valamit róla. Ahányan, annyifélét, Damjanichtól Kiss Ernőig.

Forrás: szerző FB-oldala

„Utoljára – büntetésül kellett végignéznie társai kivégzését – Vécsey Károly került sorra. Az a Vécsey, akit családja se siratott; akinek apja azt üzente: örvend, hogy fiát kivégzik, megérdemli, miért merészelt a császár ellen lázadni; az a Vécsey, aki 1849 januárjában indulatosan összeszólalkozott Damjanichcsal, és emiatt hónapokig nem is köszöntek egymásnak. Gróf Vécsey Károly cs. kir. kamarás, dúsgazdag magyar főnemes, most odalépett hajdani katonabajtársa és haragosa: Damjanich János szerb születésű, bárdolatlan modorú, szegény és republikánus volt cs. kir. százados holttestéhez, letérdelt, és kezet csókolt a halottnak. Vécsey gróf ott térdel egy szerb katona holtteste előtt, és a kezét csókolja. Az annyi hősi gesztusban gazdag szabadságharc tragikusságában is magasztos pillanata ez. Vécsey jelképnek szánta kézcsókját, és az is maradt: egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával.”
(Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent Világszabadság!”) Tovább »

Még egyszer utoljára
a nyár villantja erejét
mint haldokló, ki
emelni akarja kezét,
hogy él, hogy itt van
nem megy el. Tovább »

„Tizenhárom fodor van a szoknyámon, / Azt gondoltam, férjhez megyek a nyáron, / De látom én már, nem lesz semmi belőle, / Tizenkettőt levágatok belőle.” Ez a népdal jutott eszembe, amikor rátekintettem a naptárra. Tudom, a mai nem egy olyan nap/október 6-a/, amelyen okunk volna, vagy illene énekelni, hiszen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után ezen a dátumon végezték ki Aradon a tizenhárom magyar honvédtisztet. Ezért is jutott eszembe a népdal. A honvédtisztek nem férjhez menni készültek, se nem házasodni, mert legtöbbjük már nős volt és édesapa. Ők bizonyára a hétköznapokban a családjukért, a forradalomban a hazáért harcoltak. Sajnos szomorú véget ért életük. Nem a szoknya fodrainak sorsára jutottak, számukra golyó és kötél által kopogott a halál. Tovább »

KOVÁCS ISTVÁN
BEOLVASZTÁS

Előbb a regölést
aztán a regét,
Előbb a földet
aztán az otthont Tovább »

A francia Annie Ernaux kapta az idei irodalmi Nobel-díjat, jelentette be csütörtök délután a díjat ítélő Svéd Akadémia.

Az akadémia titkára szerdán a díj bejelentésekor azt mondta, hogy nem sikerült még Ernaux-t elérni telefonon, hogy értesítsék a díjról.

A hivatalos indoklás szerint azért a bátorságért és klinikai élességért járt a díj, ahogyan meg tudja mutatni a személyes emlékezés gyökereit, furcsaságait, és kollektív korlátait. Tovább »

meghalt
vagy meg sem született
kérek egy almát, anélkül nem adom oda
toporgott az ablak előtt
talán a halál volt, éles fűrésszel a vállán
talán csak egy izgága fiú a szomszéd faluból
kérek egy almát, lógott egy nagy zsák az oldalán
hány emberhez kopog így be
add ide azt a leszakított almát
amit a fámról vettél le

(nk)

Forrás: szerző FB-oldala

Friss, átható szagot érzek a langyos levegőben. Mély lélegzetet veszek, fogom a kabátom, és kora délután elindulok a szabadba. A dombok nyújtózkodva melegednek a napsütésben. Mire kiérek az erdőhöz, késő délután lett. Széles, nagy tisztásra érek, leülök egy ledöntött fatönkre. A nap még búcsúzkodva visszanéz, s az erdő langyos avarszagot lehel. Előttem fűzfabokor. Nagy szürkerigók rebbennek néha, s fütyörésznek kis szaggatott melódiákat. Elhatároztam a csendben, hogy magamban számadást csinálok. Kiteregetek a képzelt batyumból mindent. Gondjaimat és bosszúságaimat, életem nagy kérdéseit, mindent, ami bennem az évek során összegyűlt. Ahogy kezdem szabadjára engedni őket, sok álmatlan éjszakám kísértetét, valami csodálkozó döbbenet fog el. Olyan aprók és esetlenek ott a tisztás zöld gyepén, együgyűek és számomra méltók. Képzeletbeli „manók” csupán, kik mihelyt elengedem őket, a cserjés homályában óvatosan szerteosonnak. Csak az avaron hallatszik még utánunk valami halk kis szöszmöte, azután az is elcsendesedik. Ez mély képzelődés volt csupán, ami az öregembereknél gyakran előfordul. Én ott maradok egyedül az erdővel. Mosolyogva beszívom az erdő friss illatát, valami meleg lüktetést érzek izmaimban, s tudom, hogy ez az erdő életének láza, ami most időskoromban elfogott engem is. Egy rigó elnyújtva fütyül, éjjeli szálását keresi. S ebben a pillanatban indultam is hazafelé friss levegővel telve, mert az idáig hallatszó esti harangszó figyelmeztetett: leszállott az est. De ez a kiruccanás ráébresztett és reményt adott arra, Isten segedelmével még kimehetek az immár kizöldült erdőbe.

Forrás: Hargita Népe, 2022. június 15.

Gogol, Eminescu, Petőfi…

GOGOL REVIZORÁNAK új s megújult felfogású és látomású bemutató előadása után, hazamenet, bármennyire is lennék beoltva sznobság ellenes védőszérummal, óhatatlanul a realizmus diadalára gondoltam –: nincs jobb szó, tehát megismétlem – a realizmus diadalának nyilvánvaló igazságai és sejtelmes titkai fölött morfondíroztam. Vállalván ekként szótlanságomban is a főváros szombat éjszakai vidám seregléseiben a már nem is szerényen öregedő eszmélődő (l. szemlélődő) ha nem is föltűnő, ám immár tartósnak ígérkező nevetségességét. A hétvégi éjszaka általam sem megvetett vonzalmairól lemondván, hazaérve s a Bulandra-színház műsorfüzetét föllapozva, mindenért kárpótló öröm ért. A füzet ugyanis tartalmaz egy Eminescu-cikket, amelyet a költő 1876-ben írt a Revizor bemutatójáról. Lehetséges, hogy ez az írás közismert; én először most olvastam el. Így kezdődik: „egyesek szerint Gogol a legeredetibb, mások szerint a legjobb orosz szerző. Ám mégis másról van szó: ő magába szívta az orosz nép valóságos életét; típusait a természetből vette, valóságos emberek másai, amint a kozák sztyeppék kisvárosaiban előfordulnak. Minden népnek vannak ilyenszerű írói, még ha nem is írtak mind színdarabokat. A németeknél Fritz Reuter, az amerikaiaknál Bret Harte, a magyaroknál Petőfi, a románoknál a moldvai parasztra vonatkozóan Creangă, a Körös-mentiekre Slavici, a kisvárosi szellemre és életre pedig jórészt Anton Pann.”

MELLÉKES MOZZANAT, hogy a német irodalomban az idő Fritz Reutert az irodalomtörténeti lábjegyzetek alagsorába temette, s hogy Bret Harte is inkább csak irodalomtörténeti lecke immár, mint eleven olvasmány; Eminescu okkal hivatkozik rájuk mint jelenségre, a történelmi perspektíva híján is fölismerve műveik lényegi rokonságát azokéval, akiket az idő azóta sem kérdőjelezett meg. Az persze külön öröm a kései olvasó számára, hogy Eminescu névsorában ott a Petőfi neve is. És mennyire kutatásra serkentőek lehetnek az összehasonlító irodalomtörténészek számára Petőfi és Creangă, illetve Slavici és Anton Pann népiségének összecsengései! Hogy csak egyébért ne szisszenjünk föl mulasztásainkat fölismervén: miként nem volt szemünk észrevenni Petőfi népéletet ábrázoló életképeinek és dalainak rokonságát Anton Pann „világi dalaival”? A műköltészetté formálódó népdal funkcionalitása nyilvánvalóan – a kor és egyéniségük által megszabott különbözőségeken túl – egyként a népi rétegek társadalmi elhivatottságának hirdetését szolgálta. Mily magától értetődő, hogy erre Eminescu ráérzett, hiszen az ő költészete is oly szervesen-alkotóan a népdalból vétetett. Itt kell folytatnunk az Eminescu-Petőfi párhuzamok és egybecsengések kutatását is, hiszen ezek alapja éppen a XIX. századi forradalmi hullám tetőzését kifejező Petőfi és annak a pályát kifejező Eminescu népiségének ezerszálú rokonsága.

EMINESCU GONDOLATSORÁN továbbhaladva egy könnyen elértjük az idézett költők Gogollal való rokonítását is. Annál inkább, mert sorait olvasván önkéntelenül is Illyés Gyula Petőfijét kutatja a félhomályba vesző polcokon a szem. Vagyis kutatta a szemem azon a szombat éjszakán, már vasárnapra virradóan meglelve azokat a sorokat, amelyeket a mindmáig legihletettebb Petőfi-kutató (hogy itt most egyéb s megannyi érdeméről ne szóljunk) kerek hatvan esztendővel Eminescu után leírt. „Két kastély közti útjában Csicsikov otthonosan lépett volna be a Kutyakaparóba, háta mögött Petruskával, a bűzlő inassal.” Majd versidézet következik, mely után Illyés így folytatja: „De idézettel a Kutyakaparót alig lehet jobban érzékeltetni, mint egy regényt. Nem szokásos versértékként ugrik ki a közepén meghajlott hosszú pad, a vetetlen ágy, a homlokát ráncoló búbos kemence, az ásító csaplár, a petrencehajú csaplárné, a kalendáriumlevéllel beragasztott ablak, a korommal telefirkált házfal, a ház végén szundikáló kuvasz, körül a sivár homokbuckák, a harangszó, mely meghalni jár ide, a Kunhalmon álló kőszent, akinek valaki tarisznyát akasztott nyakába, hogy menjen Isten hírével.” A továbbiak során Illyés még visszatér a Gogollal való párhuzamra, illetve az orosz realistákkal való rokonságra. A Táblabíró című eposzt idézi és itt Turgenyev Apák és fiúkja jut eszébe, a Pató Pál úr-at említi és Okatootáia-t is, amelyekben a társadalmi helyzetrajz valóban gogoli dühű gúnyrajzzá vastagodik, de mint Gogolnál, a szatíra Petőfinél is fájdalmas sikolyt álcáz. Illyés szerint az ilyen írók „szeme köré, néha magunk sem tudjuk, a gúny, a mosoly, a fölényes derű vagy a kétségbeesés torzulásainak ráncai futnak-e föl a száj környékéről.”

Ha Eminescu leveleinek szatirikus villámlásaira gondolunk, keresve sem találnánk jellemzésükre találóbb szavakat.

REALIZMUSON mi már – nem könnyen tisztuló, s további tisztázódást sürgető viták közepette – korántsem stílust, módszert, formanyelvet értünk, hanem alkotóhűséget a valósághoz, a humánum közegéhez. A valóság költészetét. A változó valóságét, amit a változó költészet fejezhet ki. Hagyományaink is – a fölcsillanó párhuzamok – a realizmus legbensőbb dialektikáját példázzák, mely törvényszerűen arra sarkallja a művészt, hogy a valóság forradalmi megváltoztatásában lelje meg a valóság eleven költészetét. Emberivé változó világunkban is csak ez a változtató szándékú realizmus védheti meg és viheti diadalra a szocialista humanizmus eszményeit. Így torkollottak hát abban a virradatban a párhuzamok, ha nem is végtelenbe, de napjaink okkal végtelennek fölfogható világába.

Megjelent A Hét III. évfolyama 39. számában, 1972. szeptember 29-én
Forrás: ujhet.com

rózsaszín az ég
tüsszentésre ingerlő
őszi alkonyat

Budapest, 2022. X. 4.

csak a téglákat utánozzák
egyik tégla a másikon és így tovább
egyesek síkban egyenest fekve
másokat magasra tesznek négyszögletűre csiszolnak
lassan kéményekké erősödnek ahogy felfele törnek
a lyukakban lelkiismeret fog égni – Tovább »

Ivan Petunin emlékére

Hátrahagyott levelében az áll, hogy nem tudott embert ölni.
Ha ölni kell, inkább magát.
Ha ölni az élet követelménye.

Forrás: G.T. FB_oldala

RÉNYI ÉS A HÁRFÁS

A kis grófban, mint ezt az olvasó is személyesen hallotta, van egy hárfa-szóló. Ezt a szólót a Király-színház kitűnő hárfása csinálta bele a darabba. Nem volt lekottázva, az öreg hárfás, mikor a szóló jött, fejből olyan szépen kicsipkedte a gyönyörű arpegiot az ezüstdrótokon, hogy öröm volt hallgatni. A publikumnak nagyon tetszett ez a szóló és Rényi nagyon megijedt, mikor meghallotta, hogy a hárfás megválik a színháztól. Eléfogta tehát a hárfást, és megkérte, kottázza le a szólót, hadd játszhassa az új hárfás is. A hárfás azonban egy értékes ajándékot kért ezért a munkáért, Rényiről pedig tudvalevő, hogy nagyon spórolós ember. Még aznap este beült egy páholyba ceruzával és kottapapirossal, és mikor a szóló jött, izgatott sietséggel jegyezni kezdett. Ez az eset páratlanul áll a zenetörténelemben: a páholyban ült a komponista, és zenét lopott a saját darabjából.
A zenelopás azonban nem sikerült. Rényi nem tudta lekottázni a gyors futamokat. És mégis csak maga az öreg hárfás kottázta le a szólót. Meg kell azonban jegyezni a Rényi presztízse érdekében, hogy a hárfás egy szép díszes karmester-botot kapott a szóló lekottázásáért.

Színházi Élet, 1911/30 Tovább »

Több napja már

Köhög a szomszéd.
Több napja már, hogy köhög,
falon át nyomaszt.

Budapest, 2022. X. 4. Tovább »

azt gondoltad
hogy a csüngő
ágak gyümölcsei
csak azért vannak
hogy később
leszüreteljék azokat
de aztán rájöttél
hogy semmit se mond
semmit sem ér Tovább »

(Cervantes nyomán szabadon)

(25.) A GYEREKEK

Delegáció érkezett. Elég népes, és kérésük volt:
– Ne lőjétek a gyerekeket!
Lovagom nem ijedt meg tőlük, és határozott hangon kijelentette, hogy ők csak a várat, a katonákat lövik.
A bizottság nem tágított. Ezért a bölcs lovag a korábbiakhoz hozzátette:
Nem adtátok meg magatokat. Ezért a felelősség titeket terhel.
Azok csak néztek maguk elé, körbevettek minket, kezük összetették, mintha könyörögnének.
– Nem érdekelnek a gyerekek. Ne riogassatok a halálukkal. Itt annál fontosabb dolgok történnek.
Hát erre az én emésztésem is megállt. Hogy is fejezzem ki magam… nem ment le a falat a torkomon.
A gyerekek sorsa valahogy a szívemhez közel áll. Nekem is vannak gyerekeim, meghágattak velem ugye, míg erőm volt, hány kancát is… Nem számoltam, de azok mind gyermeket szültek nekem, kiscsikókat. Iletve nem nekem, de mégis az enyéim.
Figyelem a portyázásaink alatt, milyen más lóval találkozunk, van-e csillag a homlokán, mert akkor tudom.
Szóval az erőm elhagyott, térdre estem. Térdre rogytam.

(Folytatjuk. Következik* (26.) DON QUIJOTÉT ELFOGJÁK)