Édesanyám nyolcvankét éves, így hát természetesen nem vették előre. Hívogattam a platformot, mulți înainte, mondta mindenki, de hol Mócson, hol Bánffyhunyadon volt hely, nekem pedig nincs kocsim. Most viszont, hogy a járvány liberalizálódott, végre lett számára hely, várólistára tették, és múlt szerdán levél érkezett, miszerint hétfőn várják.

gyorsfénykép / poză la minut a fénykép, amin te rajta vagy, mikor én nem voltam. amikor másvalaki csókolta melleid, simogatta hátsód fűt-fát ígérve.

Még úr a tél fenn a szűz havason, de a széncinke füttyét már hegyezi. Hóvirág üt át téli avaron, eloldózódnak a tavasz szelei.

Legalább negyven év kellett a honvágynak, hogy szabaduljon, s ne kisértsen a fenyves. Legalább negyven év kellett a nélkülem történésnek, hogy ne ismerjen már rám a fenyves.

A mindenségből talpalatnyit foglalok és azt is pörlik, lopják alólam, de túlnan az Ő tenyere segít, hogy valahogy mindig visszacsórjam.

egy almát vágtam s rágtam ettem is valamit nem is a kagylóba anyám motyogott volt is anyám meg nem is Budapest, 2021. III. 29.

Halkan libben a szellő, és csonkig ég a gyertya,

A jó ember napja / ziua omului bun ma van a jó ember napja. ma nem válaszolsz a kihívásokra. ma csak a bejárt utcák ugyanazok, csak az ablak amin át látod mint lépked a névtelen sikátoron át az idő.

~ une chanson mélancolique ~ Régóta nem vagy már velem Talán emlékszel, egy tavaszi éjszakán átöleltelek. (Az álom taván emlékek lánca esik szét lazán…)

Összegezzek? Minek? Kinek? Nem ismerik, nem ismeritek Őket, akiket összegezhetek.

J. G. meg is hívott egy szombat délután az otthonukba. Az iskolától nem messze, a főutcából a hajdani fejedelmi paloták felé nyíló kis utcában laktak egy régi, ahhoz hasonló jellegű házban, mint amilyen az iskolánk volt (mára már azt is lebontották, a helyében ott díszeleg a városi néptanács vadonatúj panel székháza). Az édesanyja kedvesen fogadott. […]

Feketére hervadt szirmokkal szendereg a vér, télben Lappang a meggyőződés kikeletje, szórjuk a légben Őseink hamvait, hogy az örökkévalóság jegén, Ne csússzanak el a halandók, boldoguljon az egyén.

A lájk mögött vagytok – de nagyon messze. Nem ér idáig karotok, ölelésetek. Soha nem láttuk egymást, a képetek festett. Nem érezzük egymás illatát, szagát. Hangulatunk idegen, ismeretlen. Fogadjuk hát egymást, mint távoli tudósítást. Élt ennyit s ennyit. Olvasott ezt meg azt. Azt mondják róla, de biztosnak nem vehetünk semmit. Régen a papír bírt el […]

Szaladt a komája egy csörgőórával a kezében. Távolról úgy nézett ki, mintha előzőleg kibelezte volna, de csak a kesztyűje lógott le, fázós tavaszi napra ébredtek. ”Hány óra? Hány óra?” – kiabálta. Vagyis hogy előre kell vinni vagy hátra az órát, az időt, nem értette a… mit is… Vadmalacot nyugalmából ez nem zökkentette ki. Vadászszékében trónolva […]

Rendkívül szigorú ember volt a mi igazgatónk, mégpedig azzal a jó értelemben vett szigorral megáldva, amelyet a legvásottabb nebuló is respektált és elfogadott. Tantárgyait, a matekot és a fizikát a reáltárgyak iránt semmilyen vonzalmat sem érző tanulónak is megtanította. Hát még az énekkar, amit vezetett!

Irigylem a madarakat, mert szárnyalásuk temetője az ég. Szivárvány íve szememben , rajta az ünneplő leng mélység és magasság közt. Szürkés zöldjében hűvös borzongás –

Az elsők is, az utolsók is ugyanazt a tollat veszik kezükbe, amikor versre adják a fejüket,

Simogatnak lenge fények, dombok, lankák lejtenek

(Felkelés délután. Felhívom anyámat) mint a kismánus* lassan jön az árvaság de megérkezik ____________________________________ *a kis óramutató