Itt ver tanyát a La Plume folyóirat, mely elsőként közli Paul Gérardy verseit.

Paul Géraldy francia költő 1885. március 5-én született Párizsban Géraldy Le Fevre néven, és 1983. március 10-én halt meg. Te meg Én című kötetét még huszonnyolcadik születésnapja előtt adta közre, amely annak ellenére, hogy verseskötet, rendkívül népszerű lett. Egyesek szerint sikerének titka az volt, hogy „a szerelem mindenki által megélt fázisairól póztalan, csevegő stílusban volt bátorsága vallani.”
Megint haraggal váltunk el. Miért?
Mindegyikünk pedig fűt-fát ígért,
hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,
mostan nem én kezdtem. De te… Te kezdted…
Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem…
Szóval faképnél hagytál kereken!
És odamondtál az ajtóba’ nékem,
azon a hangon! Fájt a büszkeségem!
Erőltetett könny lángolt szemeden!…
Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán
mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.
Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.
Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.
Talán, mivel hasonlitunk. Talán,
mivel együtt ülünk minduntalan.
Az ember ingerült lesz végre, sértett.
Mindent meg akar érteni… Na érted?
Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.
Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.
Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.
Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad
keresni mindég a „nagy” vágyakat!
Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!
Te! Oly silány dolog az a szerelmi
kéjmámor és egyéb… hát hagyjuk el mi,
mostan szeressünk igazán, bután!…
Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután
ne lássuk egymást annyit… Életem,
szeretjük egymást: ez kétségtelen.
De szörnyű, hogy mindig erről beszélünk.
Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,
majd megtörténik az, mit ki se mondunk.
Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,
boldogjai leszünk e bús világnak!
Új, új öröm vár, új csók vígasza.
Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!…
De holnap aztán jöjj korán haza.

Paul Géraldy: Te meg én
A Montparnasse körút 146-ban Ricciotto Canudo alapította meg a Montjoie-t. 1906-ra, amikor Valentine de Saint-Poin Marinetti Poesia című lapjának vonzáskörébe került szimbolista verseivel, már egyszer megözvegyült, egyszer elvált, kísérletezett már festéssel és rajzolással Mucha és Rodin tanítványaként, illetve modelljeként, és kiállítója volt a Salon des Indépendants-nak. 1906 és 1912 között teljesen az irodalomnak szentelte magát, és ez vezette végül a színpad nyújtotta szintézis-lehetőséghez. 1912-ben Marinetti meghívta, hogy állítson ki a párizsi futurista kiállításon, ezzel egyúttal be is lépett a mozgalomba, amelyet két éven belül mégis elhagyott. Párizsi műtermében rendezett estélyei a kísérleti művészet első színterei között voltak, csakúgy, mint a Montjoie művészeti lap irodájában tartott hétfők, amelyeknek aktív résztvevő-szervezője volt. A Montjoie szerkesztőjéhez, Ricciotto Canudohoz fűződő rejtélyes-intim viszonya egy, a pletykák szerint Marinettivel kiegészülő háromszög-történet regényes részleteivel bővült. A műtermében rendezett soirèe-ken mutatta be első tánckísérleteit, ahol a nézők között többek között Erik Satie, Sztravinszkij, Boccioni, Ravel, Apollinaire, Severini, Léger foglalt helyet. 1912 és 1914 között köteleződött el végképp a színpad mellett, és megírt két nagyon fontos kiáltványt. Az első az 1912-ben született Il manifesto della donna futurista (A futurista nő kiáltványa). Ennek a futurista manifesztumok erőszakos, határozott hangnemében írt kiáltványnak az elsődleges érdekessége az, hogy nem a korabeli szüffrazsettmozgalom terméke, sőt. De Saint-Point éppen arról beszél, hogy a férfi és női vonások, ha úgy tetszik, princípiumok összehangolása, egyensúlyának megtalálása a cél, aminek érdekében a nőknek erőszakra és erőre irányuló – és általában a férfiak alaptulajdonságai közé sorolt – hajlamukat is használniuk kell. (Balázs Kata)

Canudo legmaradandóbb érdeme, hogy a filmezést ő nevezte első ízben „hetedik művészetnek” A folyóirat különösen az olasz futuristákat támogatta. Canudo az akkor még nagyon fiatal Chagall iránt is érdeklődést tanúsított, de eredménytelenül sürgölődött a műpártolók körül, hogy néhány vásznat vásároljon a festőtől, hogy Chagall néhány frankot kereshessen. Canudo beajánlotta statisztának Abel Gance egyik filmjéhez. Ez a próbálkozás is csődöt mondott. Chagall miután a film hősnőjét csaknem belefullasztotta a Bois de Boulogne kis tavába, visszatért az ecsethez. Lehetséges, hogy a film egy nagy művészt vesztett. Chagall Fehéroroszországban, egy kilencgyermekes vallásos vityebszki zsidó családban született 1887. július 7-én. A zsidó iskola, majd a helyi orosz gimnázium után Szentpéterváron képezte magát, majd 1910-ben Párizsba utazott, ahol avantgárd költők és festők társaságába került, és erősen hatott rá a kubizmus. Az első világháború kitörésekor Oroszországban tartózkodott, ahova mennyasszonya Bella Rosenfeld miatt tért vissza, akit 1915-ben vett feleségül, és aki 1944-ben bekövetkezett haláláig Chagall múzsája volt. Az első világháború alatt több kubista képet és rajzot is készített róla és gyermekükről, Idáról.

A festő 1917-ben üdvözölte a forradalmat, a vityebszki körzet képzőművészeti népbiztosaként helyi múzeumot és akadémiát próbált szervezni, a bolygó zsidó figurája ekkoriban jelenik műveiben. Két és fél év múlva azonban először Moszkvába ment, majd 1922-ben végleg emigrált. Berlinben, majd 1923-ban Párizsban telepedett le, ahol az álmait és képzeletbeli, félig emberi, félig állati lényeket festett meg. „Nem tündérmesék a festményeim. A belső világunk is valóság, talán még valóságosabb, mint a látható világ” – figyelmeztette Chagall azokat, akik lekezelően beszéltek műveiről.

A rézmetszést kitanulva Gogol Holt lelkek című regényét, majd La Fontaine meséit illusztrálta, s elkezdte a Biblia-illusztrációit, amelyeket csak 1950-ben fejezett be, és amelyekben a judaizmus és a kereszténység közti kapcsolódási pontokat kereste. 1941-ben a nácik elől családjával Amerikába menekült, ahol számos képén megfestett felesége három évvel később meghalt. A New Yorkban festett A háború című képén a rombolások és az őrület mellett már a remény is megjelenik.

Chagall 1948-ban visszatért Franciaországba, 1952-ben újra megnősült. Új korszakának élénk színű művein a megnyugvás és a derültség hangulata dominál. Megörökítette Párizst, emellett díszleteket festett, üvegablakot tervezett, elkészítette a párizsi Opera mennyezetfreskóit, falfestményeket a New York-i Metropolitan Operának, s ő tervezte a jeruzsálemi parlament pannóit. A figuratív művészet mesterének ekkoriban számos kiállítása volt: az avantgárd irányzatokból (kubizmus, szürrealizmus) úgy tudott néhány formát átemelni, hogy közben megtartotta teljes művészi függetlenségét. 1973-ban Nizzában múzeuma nyílt, 1977-ben pedig a Louvre retrospektív kiállítással tisztelgett előtte. Marc Chagall 1985. március 28-án halt meg Párizsban.

Művészetében inkább a belső költői erőre, mint a festészet logikájára támaszkodott. Gazdag látomásaival, a virágcsokrok, repülő szerelmesek, bohócok, fantasztikus állatok, bibliai próféták, háztetőn játszó hegedűsök motívumaival a tárgyakat szabadon társította azok érzelmi jelentősége szerint, legjobb képeinek vizuális metaforái példátlanok a modern művészetben.

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2; Idegen a síromban 3.; Idegen a síromban 4;Idegen a síromban 5; Idegen a síromban 6; Idegen a síromban 7.; Idegen a síromban 8.; Idegen a síromban 9.; Idegen a síromban 10.