4.

Szőcs Călin (Pisztoly) apja magyar, anyja román ember. Életútja kalandos fordulatokban gazdag. Szeret sztorizni, sok csíny történetét ismeri, a végüket rendszerint a móka felé hegyezi ki. Pedig élményvilága épp olyan siralmas, mint a többieké. S az ő viselkedése is, ennek megfelelően kiszámíthatatlan, könnyen fellobbanó. Gernyeszegről került Csíksomlyóra, ami számára egyúttal nyelvváltást is jelentett. Minden lében kanál, számos csibészségben részt vett, de kapott is – ha nem is érte, de helyette – eleget, a gyermekotthon belső, íratlan törvényei szerint. Életútja annyira tekervényes és színes, hogy válogatott kalandjai akár külön könyvet is érdemelnének – persze, történeteiben sokszor egy egész kisközösség jelen van, ami körülötte szerveződik. (Pisztoly volt az, aki a könyv bemutatóján többször is megemlítette: a Vaszi Marika vállalkozása akkor lenne igazán teljes, ha az első két könyvet most követné egy harmadik is, amelyben összegyűjtenék azokat a könnyes-mulatságos történeteket, amelyekben a gyermekotthoniak hányattatása fölösen bővelkedik, és amelyek arról győznék meg az olvasót, hogy bármily szomorú helyzetből a vidámság, a hetykeség, a jó humor félig-meddig kiutat mutat…)
Íme egy pár mutatvány-történet Pisztoly elmondásában…
… A nagy szakmaválasztás előtt, amikor 8. osztályból szerettem volna tovább tanulni, művészetre szerettem volna menni, de a gyerekotthonban közölték, hogy ez nem lehetséges, majd ők választanak egy jó szakmát. Így elküldtek Csíkszeredába a traktorgyárba a négyes iskolába lakatosnak. A gyerekotthoniak a bentlakásban el voltak különítve, de valahogyan bekerült két nem gyerekotthoni is a szobánkba. Szerencsétlenek, volt egy L. János nevű gyerekotthoni, akit nagyon zavart, ha valaki zokniban aludt, ilyen volt az egyik nem gyerekotthoni szobatársunk is. Néztük a tévét, egyszer csak felugrik L. János, és elkezdi verni a fiút. Kérdezzük, mi a baja, ő meg mondja, „nekem ne aludjon zokniban!” Kérdezzük miért, erre ő: „mert utána mindenki zokniban fog aludni! Az egész Románia zokniban fog aludni!”…
*
…Egyszer egy jó kemény nejlonzsákba vizet öntöttünk, és rá akartuk dobni a csajokra az emeletről. Jött az egyik gyerekotthoni gyerek, és amikor megtudta, mi a terv, kikelt magából: „Hülyék vagytok, meg akarjátok ölni őket?” Mi fel se fogtuk, mekkora baj lehetett volna belőle, ezért csak a pad szélére dobtunk egy punga vizet. A csajok majdnem az első emeletig ugrottak…
*
…14 éves lehettem, amikor bejelentették, hogy valamilyen pártfunkcionárius látogat a gyerekotthonba. Beöltöztettek szép ruhába, műsort csináltunk, nagyon szépen megterítették az asztalt, finom volt az étel – szóval minden „rendben” zajlott, az elvtársnak talán az is megfordult a fejében, hogy még az ő gyerekeinél is jobban élünk. Miután elment, szaladtam átöltözni, mert a szép ruhát vissza kellett adni, de elestem, és az ing kiszakadt a könyökénél. Bosziné, a nevelőnő meglátta, és úgy elvert, mint a lovat. Talán még örült is, hogy újabb oka van megrugdosni… Utána beosztott valami munkára, pontosan nem emlékszem már, mire, hogy lássam, ezért a szép ruháért mennyit kell dolgozni. De nem szégyellték újra ránk adni azt a mocskos, szakadt ruhát, holott a raktár roskadásig volt újakkal. Amikor mégis új ruhát kaptunk, kiszöktünk a városba a mozihoz, és ott ácsorogtunk, hátha beengednek, és volt is, hogy megsajnáltak…
*
Elküldtek Giurgiuba hajóépítésznek, adtak egy papírt, azzal utaztunk el. Hármunkat küldtek el… Lepi kiszemelte a földrajztanárnőt. Elkezdett bökdösni: nézd, milyen jó feneke van a tanárnőnek. Hangosan mondta, magyarul: egész éjszaka csak rajta lennék, le se szállnék róla. Mondtam, hogy hagyja abba, de ő folytatta, a tanárnő meg mondogatta, hogy „linişte”. De Lepi csak nem hagyta abba, olyanokat mondott, hogy még cigizni se szállna le róla. Végül a tanárnő megunta, odament a Lepihez, és azt mondta magyarul: „Maga, ha nem fejezi be, kirakom az óráról.” Lepi a meglepetéstől csak annyit tudott válaszolni: „Hú, maga tud magyarul? Hát hova valósi?” Még véletlenül sem bocsánatot kért…
*
…Az egyik osztálytársam, Szigeti, öngyilkos lett, mert nem bírta a lelki terrort, amely körülvett bennünket. Folyamatosan azt hallgattuk, hogy menjünk el a gyerekotthonból, mi már nagyok vagyunk, álljunk a saját lábunkra. Ő sajnos ezt nem tudta feldolgozni, nem tudta, hová menjen, mit csináljon, mit kezdjen magával. Kozák József volt az éjszakai felügyelő, amikor ez a szörnyű dolog megtörtént. Akkor mi is elgondolkodtunk, meddig fog ez így menni. Utána kiraktak minket az otthonból, mi meg tüntetőleg a paplannal megágyaztunk az otthon előtt az úton. Onnan is próbáltak elzavarni, de mi azt mondtuk, ez már nem a gyerekotthon területe, semmi közük hozzá. Mivel nem tudtak mit kezdeni velünk, elhelyeztek minket az alsó iskolában. Ez a gyerekotthontól 500 méterre lévő épület volt, ahová valamikor óvodások jártak. Annak az épületnek kaptuk meg az óvodaszobáját, hajól emlékszem, 26-an voltunk ott. Ebben a helyiségben volt a szobánk, a konyhánk, az ebédlőnk, minden. Az udvaron volt egy pottyantós vécé. Fürdőszoba a láthatáron sem volt. Amikor fürödni akartunk, beszöktünk a gyerekotthonba, és ha megértő nevelő volt, megengedte, hogy megfürödjünk. De pénzünk nem volt. Az étkezést eleinte úgy oldottuk meg, hogy a padlásról begyűjtöttük a galambokat, és azt ettük pityókával. Szerencsére pityóka volt, mert a gyerekotthon ennek az épületnek a pincéjében tárolta. Később az egyik gyerek, Iván megtanulta az itt a piros, hol a piros nevű játékot, és mindig a piacon voltunk játszani, mi voltunk a „beütők”, ez volt a csalás része. Ebből rengeteg pénzt lehetett keresni, és már volt mit enni, de később elindult a lavina: bulizások, piálások…
*
… Az Iván gyereket és még egy pár itt a pirosast berakták előzetesbe, így megint szorult helyzetbe kerültünk, ami a megélhetést illeti. Az alsó iskolából elég sokan kezdtek ide-oda szétszóródni, ki a városba, mások elmentek külföldre, ki, ahol jobbnak látta a boldogulását. Négyen fiúk hallottuk az egyik ismerősünktől, hogy vesznek fel munkásokat az IKVA vállalathoz (…valamiféle lerakat volt). Be is mentünk, amikor megláttak, örültek, hogy milyen fiatal legények vagyunk, ilyen munkásokra van szükségük, mi vagyunk a jövő munkásai. Először a Bogdánt szólították (ő a gyerekotthonban osztálytársam és talán legjobb barátom volt). Kérdezik az adatait, neve, címe: Szék út 214. Másodiknak szólítanak engem. Elmondom a nevem, oké, cím: Szék út 214. Felnéz rám a hölgy, és megkérdezi, maguk testvérek? Mondom, nem, csak egy a címünk. Szólítja a harmadik gyereket, beírja a nevét, címe: Szék út 214. Kérdezte, miért vagyunk egy címen. Először habogtunk, aztán mondtuk, hogy mi gyerekotthoniak vagyunk. Kis türelmet kért, bement az irodába, kis idő múlva visszajött, és közölte, hogy sajnos most nem tud felvenni, mert betelt a hely, de adjunk egy telefonszámot, és ha üresedés lesz, felhív. Mi kórusban mondtuk a gyerekotthon számát, talán azt az egy telefonszámot ismertük: száztizenkettő-zero-zero-kettő… Azóta is várjuk a hívását…
Szőcs Calin életében is a tisztivel való találkozás hozott biztató fordulatot.
…Egyik nap eljött hozzánk a tiszti, elvitt magával négy embert, köztük engem is, mert a csobotfalvi papi lakon csinált egy asztalosműhelyt, és dolgozhattunk ott, még szállást is adott, mert a volt kántorházat odaadta nekünk. Eleinte nem sok munka volt, deszkákat pakoltunk egyik helyről a másikra, de a tiszti az étkezésünkről is gondoskodott, a papi lakon ettünk. Akkor született meg az elképzelés a tisztiben, hogy létrehozzon egy alapítványt, aminek Csibész Alapítvány lett a neve.
Aztán kaptunk egy asztalosmestert, hogy megtanuljuk a szakmát. Mindig rám szólt, hogy ne kiabáljak, pedig nekem fel se tűnt, hiszen a gyerekotthonban hozzászoktunk a hangos beszédhez. Lassan beindult a termelés is, a többiek is eljöttek az alsó iskolából, sokan a Csibész Alapítványnál dolgoztunk, mások meg elmentek, amerre láttak utat. A gyerekotthon igazgatósága elérte a célját: elmentünk az alsó iskolából. A későbbiekben az alapítvány egy varrodát is nyitott a papi lakon, ott a lányok dolgozhattak… Nem volt egyszerű dolga az alapítvány vezetésének: kordában kellett tartani ennyi neveletlen fiatalt. A tiszti létrehozta az alapítványt, és külsős emberekre bízta a működtetést, akik több-kevesebb sikerrel nevelgettek bennünket. Úgy gondolták, egy év alatt megjavulunk. Aztán inkább úgy gondolták, hogy majd megnevel más, és tettek is érte. Ugyanis megkaptuk a katonai behívót…
[Katonaság után] Visszamentünk a Csibész Alapítványhoz. Addigra már úgy kinőtte magát, hogy elköltöztek a papi lakról Csíksomlyóra, a Somlyó utcába, és a közelben vásárolt a tiszti egy házat, amit József háznak neveztek el. Oda mentünk haza leszerelés után. Hogy a katonasággal érték-e el a céljukat vagy az idő tette, nem tudom megmondani, de érettebbé, felnőtté váltunk. A szerelmem, egy csíkszeredai lány, hazavárt a katonaságtól. Addig kicsit szélhámos voltam a lányokkal. De lassan bekövetkezett, aminek be kellett következnie: megkomolyodtam a lány mellett…
…A tiszti nagy segítségem volt, adott Csíkszeredában egy kétszobás blokklakást, hogy ott alapíthassam meg a jövőmet. Én azt nem tudom, kinek mi fordul meg a fejében, amikor a gyermekét először a kezébe veszi, csak annyit tudok, hogy amikor ezt a csöppséget megfogtam, Istenhez kiáltottam, hogy mi lesz a sorsa ennek a gyereknek, hiszen magamat sem tudom eltartani. Talán a könnyeim is csorogtak; az örömtől vagy a félelemtől, nem tudom. Talán eljött az idő, hogy anyámat is megértettem, mekkora felelősség szülőnek lenni…
..Ma már négygyerekes apa vagyok, 22 éve dolgozom a Csibész Alapítványnál. Jelenleg GYES-en vagyok, mert több pénzt kapok így, mint az alapítványnál. Emellett dolgozom, hogy fenn tudjam tartani a családomat. Az alapítványtól kaptunk egy házat Csíkszentmihályon. Nagyon szeretünk itt lakni, szép, tágas családi ház, a nevében is benne van a család szó. A feleségemmel több mint 20 éve vagyunk együtt jóban-rosszban, és neveljük a gyerekeinket. Minden este azzal fekszem le, hogy ha bármi történik a Csibész Alapítvánnyal, azzal elveszítem a munkámat és a lakásomat is… Amióta megszületett az első gyerekem, azóta érzem, milyen kiszolgáltatott helyzetben van az, aki függ valakitől, mert csak szépet és jót mondhatsz róla, nem nyilváníthatsz véleményt, mert nem tudhatod, mi lesz a dolog kimenetele. Ez már nem szabadság. Amikor az ember a saját házában van, kimondhatja, amit gondol, még akkor is, ha úgy látja, hogy a másik szeme rózsaszín…

(Folytatjuk)

Előzmények: Árvákról – nem csak árváknak 1; Árvákról – nem csak árváknak 2., Árvákról – nem csak árváknak 3., Árvákról – nem csak árváknak 4., Árvákról – nem csak árváknak 5., Árvákról – nem csak árváknak 6., Árvákról – nem csak árváknak 7., Árvákról – nem csak árváknak 8., Árvákról – nem csak árváknak 9.