A médiának, különösen a televíziós hírműsoroknak pompásan sikerül izgalomban tartaniuk a nézők tömegeit. Mi kell egyéb a nézettséghez? Egy kis tüntetés, egyenes adás, indulatoktól fűtött kiabálások, tömegjelenetek, elítélő vélemények. S aki eddig nem félt, az is elkezd rettegni, borzongani. Éppen úgy, mint a rendszerváltáskor egyenes adásban közvetített tüntetések, lökdösődések, gyújtogatások, köpdösődések stb. idején. Kampány ez, mindkét részről: a menekülők sietnek, hogy még az őszi esők, zimankó előtt minél messzebb jussanak indulási pontjuktól, a média meg azért, hogy helyt álljanak a felülről-alulról jövő elvárásoknak. Székedi Ferenc mértékadó kommentárja, amely még június végén látott napvilágot a Káféban is (Menekült a gőzmozdonyon), éppen a média (és a politika!) által gerjesztett hisztéria ellen szól, kampányt emlegetve. Érdemes az egész írást alaposan újraolvasni, mert ami azóta történt a migráns-probléma tekintetében, az ő meglátásait igazolta. Különösen az alábbi passzust érdemes folyamatosan és mindegyre megszívlelnünk: „A menekültek mindenekelőtt emberek. Ha úgy tetszik – embertársaink, akiket csak a szántszándékkal rájuk összpontosított kampány tol a közélet előterébe és közel sem forgatják fel tetőtől talpig sem Magyarországot, sem Franciaországot, Olaszországot vagy Angliát. Az emberiség már a föniciaiktól, a görögöktől, a rómaiaktól kezdődően, hogy másokról most ne beszéljek, kisebb-nagyobb csoportokban mindig mozgott ide vagy oda és a legtöbbször nem háborús céllal. Úgy gondolom, amikor elül a hisztéria állapota, nagyon sokan fogják szégyelni magukat.”

*

Nyomon követvén rovatunkat, Káfé-munkatársunk, Csata Ernő költő keresett meg témába vágó soraival, hozzáfűzvén, hogy „csak egy véleményről” van szó, nem többről. Meggyőződésem, hogy minden véleményt tiszteletben kell tartani, még akkor is, ha nem osztjuk a kiindulópontját (nem beszélve a következtetésekről).
Cs. E. szerint a menekült-kérdés miatt ma bevallatlan szükségállapot van Magyarországon. A 2011-es alkotmányban leírt ismérvek ugyanis valósak. Emiatt aztán a rendőrség és a hadsereg megnövelt szerepét tartja fontosnak (azóta az országgyűlés ilyen értelmű döntéseket készül hozni), mert a határok kérdésében teljes a zűrzavar.
„Az lépi át a magyar határt, aki akarja és ott, ahol éppen akarja, az ennek a megakadályozására létező állami szolgálatok impotens tehetetlensége közepette, még akkor is, ha az EU-val érvényben lévő szerződés is a határ megvédésére kötelezi. A valóságtól nagyon elszakadtak azok, akik azt hiszik, hogy az az illegális határsértő tömeg, amelyik több tízezer eurót fizetett, hogy idáig eljusson, az éppen a magyar határon fog megtorpanni a NATO-drótok láttán… Egyetlen kerítés sem ér semmit hathatós határőrizet nélkül…
Magyarországon könnyű magyarnak lenni és felelőtlenül mondogatni, hogy ezt vagy azt kellene tenni, de az elcsatolt részeken nem olyan egyszerű a megmaradás, a magyarnak maradás, főleg, ha azt látjuk, hogy az anyaország még a saját határait sem képes megvédeni. Nekünk a megmaradásunkhoz, erős anyaországra van szükségünk. A határon túli részeken mindenütt a magyar lakosság többségének az a tapasztalatból eredő meggyőződése, hogy a megszállókkal tárgyalni kell és bizonyos alkukat és kompromisszumokat muszáj kötni, mert ezek nélkül annyira el tudják lehetetleníteni az életünket, hogy nem marad más hátra, mint a kivándorlás, a szülőföld végleges elhagyása, a magyar történelem vége ezeken a területeken (ami sok helyen már be is következett itt Erdélyben, például a Mezőségen, amit csak az nem lát, aki nem jár ide vagy vak). Így az 1991-ben számlált több mint 1,8 millióból a 2011-es népszámlálásra már csak 1,2 millió magyar maradt Romániában, tehát húsz év alatt 600.000 magyar tűnt el innen. Nem nehéz kiszámítani, hogy ilyen mértékű fogyás mellett 40 év múlva, létszámban, lenullázzuk magunkat, helyünkbe aztán bárki jöhet, még a muzulmánok is. A határon túliak mögött nem áll egy erős katonai hatalom, mint Oroszország, mi saját magunkon kívül nincs kire számítsunk a szülőföldön való megmaradásunkban. Magyarország, amint a migránsokkal szembeni impotens fellépésével is bizonyítja, annyira gyenge, hogy egy jól képzett parittyás sereg egy nap alatt meghódítja. Akkor mégis, kire és mire számíthatnak a leigázott részek képviselői? Ünnepnapokon elpufogtatott szép szónoklatokra, vállveregetésekre és nem utolsó sorban arra, hogy az anyaországban az Országház előtt lehazaárulózzák vagy leköpik olyanok, akiknek a kisebbségi sorsban való megmaradásról vajmi kevés fogalma van. Az anyaországon kívüli részek képviselőinek egy része nem azért nemzetáruló, mert alkut kötnek vagy a kormányzásban együttműködnek a megszállókkal, hanem azért, mert adott esetben lefasisztázzák a kitűnő íróinkat, többek között Nyirő Józsefet vagy megszállóinkkal együtt a magyarság gyásznapján 1918. december elsejére emlékezve a budapesti Kempinszki Hotelben koccintgatnak pezsgővel területeik elrabolóival, a magyarság felháborodására.
Egyik pártnak sem vagyok a tagja, mégis fájdalommal tölt el, amikor azt látom, hogy szinte kizárólag fiatal illegális határsértőkből álló szabad csapatok lepik el Magyarországot, emlékeztetvén 1989-re, amikor Romániát is, a forradalom (államcsíny) előtt, ilyen tömeges orosz turisták lepték el és utána működésbe léptek a zavargásokat előidéző, erre a feladatra kiképzett csoportok, majd kitörtek a lövöldözések.
Isten óvja Magyarországot!”

*

Erőből politizálni és intézkedni? Elméletben biztosan könnyűszerrel elképzelhető. Gyakorolják is sokhelyütt, s a történelemben sem volt ebben hiány. De mindig előbb tekintetbe kell vennünk az arányokat is. Történelmi tapasztalat, hogy ha valaminek ellen kell állni, akkor azt úgy tegyük, hogy az lehetőleg ne Mohácsot ismételje meg és ne a pirrhusi győzelmet játssza el újra. A tömegben áramló, türelmét vesztett, elcsigázott, kiéhezett, reményét vesztett és életéért küzdő emberek nyomulását feltartóztatni durván elrettentő, megsemmisítő erőszak nélkül, békés eszközökkel egyenlő a lehetetlenséggel.
Sokszor eszembe jut – manapság rögeszmésen! – az a kilenc éve bemutatott német film (A felhő), amelyet alkotói Gudrun Pausewang német író hasonló című futurisztikus, népszerű regénye nyomán forgattak. A regényt nem olvastam, a filmet többször is láttam. A történet főszereplői az élet küszöbén álló, a modern világban eszményeiket kereső német kamaszok, akik egyik pillanatról a másikra elháríthatatlan atomkatasztrófával szembesülnek, a félelmetes riadótól a pánikos menekülésig: baleset történik ugyanis a Frankfurt melletti atomerőműben. Ennek nyomán hatalmas, a csernobili balesetre emlékeztető radioaktiv felhő képződik az ország fölött, és amerre eljut a hatása, mindent végzetesen megfertőz. Az esemény nyomán óriási pánik tör ki Németországban, megvadult, magukból teljesen kivetkőzött tömegek árasztják el az országutakat, a vasútállomásokat, mindenki menekülni próbál, felrúgva az emberi viselkedés valamennyi értékét. A rend, a hatalom pillanatok alatt összeomlik, a rendőrség és a katonaság kezéből egyszerűen kiesik a helyzet kezelésének a kulcsa, tehetetlenül nézik a torlódást, a szétesést, az elszabaduló agressziót, az erősebb kutya törvényének érvényesülését. Mindent elborít a káosz, a pusztulás, az emberek s különösen a jó erőben lévő felnőttek valósággal kivetkőznek emberi mivoltukból, szinte nem is létezik más, csak a szigorúan vett egyéni szempont – az elsők között menekülni, lehetőleg a kivételezettek között lenni, akik (viszonylag) ép bőrrel megússzák azt, amibe mások – törvényszerűen – könyörtelenül belepusztulnak. A harc azért folyik, hogy kik legyenek az egyesek, és kik a kettesek… Az atomkatasztrófa nem csupán humanitárius, hanem mélyen erkölcsi katasztrófa is, amelyben az emberi viselkedésben uralomra jutó primitív ösztönök jutnak szóhoz. A film főhőseinek sorsa azt példázza, hogy megoldás csak egy van: önmagad maradni akkor is, ha keresztülgázol rajtad az élet.
A film vizuálisan is kifejezően ábrázolja a tömeg mindent elsöprő, zabolázhatatlan erejét. Méghozzá egy olyan országban, amely igaz, hogy ott volt a világ huszadik századi lángbaborításának mindkét alkalmának bölcsőjénél, de mind a kétszer, megsemmisítőnek tűnő vereség után talpra állt, regenerálta gazdaságát, társadalmát s amolyan európai etalonnak számít. A helyzet abszurditását fokozza az a tény, hogy éppen arról az országról van szó, amely felé ma a keletről Európába igyekvők áhítoznak, amelynek toleranciájában és rendjében, befogadó képességében hisznek. Csakhogy, adott körülmények között, a végletes helyzetek egy pillanat alatt ledönthetik a civilizáció oszlopait. E sugallat révén lesz igazán hiteles az alkotás: a pusztító áradat olyan háttér, amely még jobban kidomborítja a főhős kamaszlány bölcs fölényét: sírva adja meg magát a terhét földre zúdító, gyilkos felhőnek, nem olvad be a tömegbe, amíg mindenki egy irányba menekül, ő az ellenkező irányba tart: magányosan, látszólag legyőzve, elhagyatva és mégis, változatlan emberi értékei birtokában. Talán ezért is képes majd fölülemelkedni a sugárbetegség következményein…

*

Már annyi mindent összeszedtem a migráns-kérdésben, épp csak azt nem tisztáztam még, hogy a nemzetközi szótértésben milyen kifejezések használatosak a lakhelyüket elhagyókra. Egy Budapesten élő barátom, egykori külügyér blogjában (Nyelvmájszter. Új és régebbi gondolataim nyelvről és másról) találtam meg a szellemi szintemhez legközelebb álló értelmezést, ezért őt hívom segítségül.
„A (nemzetközi) jog száraz nyelvén ‘a menekült olyan személy, aki származási vagy szokásos lakhelyének országán kívül van, mert faji, vallási, nemzetiségi vagy politikai üldözés éri, vagy mert egy üldözött társadalmi csoport tagja’. Még bikfábbul: a menekült egy olyan személy, aki ‘faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja származási országának védelmét igénybe venni’ (az ENSZ 1951-es Menekültügyi Egyezménye). A menekültek az esetek túlnyomó többségében menedékkérők is egyben (mert nincs hová /vissza/menniük). A jog világos különbséget tesz a ‘menekült’, a ‘menedékes’, a ‘hontalan’, a ‘lakóhelyét elhagyni kényszerült személy’ és egyéb kategóriák között, ebbe most nem megyek bele – a köznyelvben ilyen ‘finom’ distinkció amúgy sincs.
A köznyelv összefoglalóan menekültnek – a sajtó nyomán sokszor tévesen migránsnak – azokat az idegeneket (jöttmenteket…) nevezi, akik valamiért, valahonnan (általában háborús országokból) valahogyan itt teremnek a mi (békésebb) országunkban, s rövidebb- hosszabb ideig itt kívánnak tartózkodni (a mi nyakunkon) – szaporítva ezzel az amúgy sem kis számú gondjainkat.”
Igazából Nyelvmájszter egész bevezetése megérdemli a hivatkozást, mert a szakembernek különben elnézhető tudálékosság helyett bölcs, kissé fanyar és mélyen önkritikus értelmezésre is sort kerít.
„A megszépített magyar történelemben szívesen emlegetik azokat az epizódokat, amelyek arról szólnak, hogy nagylelkűen befogadtunk idegeneket (tatár üldözte kunokat, török üldözte szerbeket, oroszok üldözte zsidókat, németek üldözte lengyeleket, görög katonák üldözte görög partizánokat, puccsista gyilkolók üldözte chileieket, hogy csak néhányat említsek) – a be nem fogadásról vagy a kiűzetésről és deportálásról sokkal kevesebb említés történik, pedig ilyen epizódok is akadtak, de még mennyi…
Ha csak a második nagy világégést és az azóta eltelt időt nézzük, milliós nagyságrendben kényszerültek lakóhelyüket elhagyni állampolgáraink – s az esetek többségében mi magunk (mi magyarok, a magyar állam, stb.) kényszerítettük őket; gyakorlatilag lenullázva ezzel Magyarország – állítólag hagyományos – befogadó- és azilum-jellegét…
A menekültekhez való viszony minden esetben idegenekhez való viszony is – ami a xenophiliától (van ilyen) a xenofóbiáig (ez egészen biztosan létezik!) terjed. Leegyszerűsítve az mondható el mindenkiről – rólunk, magyarokról is -, hogy idegenkedünk az idegenektől… Azaz: nem szívesen látjuk a menekülteket (sem). Pedig Himnuszunkból is emlékezhetnénk: akár barlangba is bújna az üldözött… De erről is vitatkozzék inkább a politika meg a média – gumicsontnak bármikor kiváló… – dűlőre gyorsan amúgy sem juthatunk évszázados beidegződések ügyében.”

*

Déli határmenti kistelepülés, ahol az emberek semmit sem zárnak egymás elől, most a Szerbia felől érkező menekültáradat útjába került: taxik, kisteherautók az utca kellős közepén, a házak tövében rakják ki utasaikat, akár éjjel is, akik ott helyben felverik a sátrakat, letáboroznak. Sovány, aszott kis öregasszony dohog a riporteri mikrofonba: – Kijövök a kapun, s hát látom ablakom alatt a sátrat. Jól megdöngettem a sodrófával a vásznat, menne már tovább, de semmi, mintha ott se lennék…
Még jó, hogy az erőszak akkor nem szült erőszakot. Legtöbb esetben nincs ilyen szerencsénk..

*

Megszólalt Bőjte Csaba ferences szerzetes, akinek gyermekmentő és közösségépítő munkássága a másság elfogadásának a jegyében zajlik Erdély-szerte, de a határokon túl is. A 7/24 adásának nyilatkozott – interjúban – a migráns-kérdésről. Mondandójának lényege: Isten nem termel selejtet, s a menekülteket jó szívvel kell fogadni, nem hisztivel és pánikkeltéssel. Kezdetben, amikor mindenféle utcagyereket, tekergőt fogadott be, maga is tartott tőlük, de aztán kiderült, hogy a szeretet és a türelem csodákra képes. „Én a közömbös európaiaktól sokkal jobban félek, mint ezektől a migránsoktól… Nem hiszem, hogy ezek az emberek tennék tönkre a mi hitünket.” Érdemes érvelését türelmesen végighallgatni…

(Folytatjuk)

Előzmények: Migránsok ideje (1), (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ