/Kultikus sci-fi regény/

SZGP

Már két hete járom az É–2-t anélkül, hogy tudnám, mit kezdjek magammal. Vajon mi vonz (vagy kényszerít?) városról városra csak úgy, minden cél és terv nélkül, miközben mások otthon ülnek, és élvezik az életet? Megint eszembe jutott a bolygó zsidó regéje, akihez már többször hasonlítottam magamat. Csak nem átkozott el Jézus engem is, csupán azért, mert nem állok ugyanabba a sorba, mint a többiek? Oké, nem állok. De hát olyan nagy bűn ez? Egyébként hol van az megírva, hogy „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére?” Máskülönben sehol senki sem zaklatott. Szimatolt ugyan mindig körülöttem egy-két gyanús tag, de következmények nélkül, így fokozatosan megnyugodtam. Láthatólag lenyeltek, mint kacsa a nokedlit. Nem rossz jel, eszerint akár meg is alapíthatnám azt a bizonyos SZGP-t, mégpedig itt, azonnal – kukkantottam ki az ablakon. Egy tágas térre érkeztem telis-tele szenteket ábrázoló szobrokkal. Szent Péter szobra előtt fékeztem, és kicipeltem egy asztalt a kocsimból.
– Figyelem, figyelem! – kiáltottam el magam a tömegben. – Üdvözlöm Emmánuel polgárait! Antall Krisztián vagyok, szabad gondolkodó filozófus. Tudom, hogy az Édenben nincsenek szervezetek, egyesületek és pártok sem, én mégis szeretnék megalakítani egyet nálatok. Hogy milyen pártot? A Szabad Gondolkodók Pártját, hölgyeim és uraim.
Vártam a tapsot, ami ilyenkor szokott felcsattanni. Nem csattant fel, csak egy odatévedt kutya vakkantott.
– Köszönöm az érdeklődést – hajoltam a kutyus felé. – Amint a neve is mutatja, olyan párt vagyunk, mely a másképp látókat tömöríti magába. Jelszavunk: szeretet, igazság, racionalitás – bontottam ki a párt zászlaját.
Szép nagy szaténból készült lobogó volt. A közismert, bekötött szemű Justitia istennőt ábrázolta. Egyik kezében kard, a másikban mérleg, serpenyőiben (új elemként) egy szívvel és bagollyal.
– Remélem, értitek, mit jelképez az istennő, a bekötött szem, mérleg stb., de ha mégsem, kérdezzetek nyugodtan!
Egy nyurga, két méteren felüli férfi felemelte a jobb kezét. De csak azért, hogy elhessentsen arca elöl egy pillangót.
– Szóval nincs kérdés. Örülök, hogy nem kell sokat magyaráznom, és kevés szóból is megértitek, miért harcoltok, ha beléptek a pártomba.
– Harcolunk? – ütközött meg egy fekete ruhás nő. – Ez valami harci különítmény?
– Nem, testvér. Egy pártban nincsenek fegyverek, mi szóval és tollal harcolunk, illetőleg képviseljük a társadalom bizonyos rétegének eszméit.
– Miféle eszméit?
– Amiben hisztek, elvégre mindenki hisz valamiben. Persze ettől még nem képviselheti semmilyen réteg eszméit. Otthon, baráti körben még elcsúszik, de már egy parlamentben, tanácsban csak képviselőiként kaphat szót. És ott is csak akkor lehet igazán sikeres, ha valamelyik népszerű párt áll mögötte. Te például miben hiszel, testvérem?
– Én… izé… hát, amiben mindenki. Credo in Deum Patrem omnipotentem, creatorem caeli et terrae. Et in Iesum Christum, Filium eius unicum, Dominum nostrum1… – térdelt le ájtatos arccal a fekete ruhás hölgyemény.
– Másban nem? – szakítottam félbe, még mielőtt a többi is térdre hullt volna mellette. – Például abban, miszerint úgy is lehetünk jó emberek, hogy ne gondoljunk folyton-folyvást Ádám és Éva bűnére, a Szentlélek ajándékára, Sátán ármánykodásaira, az apostolok tetteire…
– Ilyen ember nincs. Legalábbis itt, a Paradicsomban.
– És ha mégis van? Ilyenkor már nem is üdvözül?
– Nem, jobban mondva…
Nem tudta folytatni, csak tanácstalanul nézett a többire.
– Jézusban sem hisz? – sietett segítségére ekkor egy másik, szintén sötét ruhában parádézó úrinő.
– Nem.
– Akkor reménytelen, miután mindnyájan tudjuk, hogy Ő az Út, az Igazság és az Élet, és senki sem juthat el az Atyához, csak általa.
– Ámen – rebegték az emmanueli polgárok.
– És ha nem is akar eljutni, mi több, Benne sem hisz igazán?
A tömeg megrettenve hőkölt hátra.
– Most mi a gond? Csak nem féltek tőlem, testvérek?
– Képzeld, nem félünk – lépett ki a sokaságból egy kigyúrt testű atléta. – Azt azért áruld el, kis ember, mi a fityfenét akarsz tőlünk tulajdonképp! – emelt a feje fölé könnyedén, de majd kiejtett a kezéből, amikor felpattant a lakókocsi ajtaja, és kirontott belőle Kercsák, Kacsrek, Panthera és a többi barátom.
– Nyugi, gyerekek! – csillapítottam le a felbőszült szörnyeket. – Nincs semmi gáz, épp arra próbálom rávezetni a mélyen tisztelt hölgyeket és urakat, mennyiféle hit, szemlélet és igazság van a világon. Sajnos nem sok sikerrel – néztem csalódottan a szétrebbenő tömeg után. – No, majd legközelebb! Azért egyszer erre is sor kerül. Megfelelőbb helyen és időben, de egyszer engem is meghallgat valaki.
Eltrafáltam. Nem azonnal és kitörő örömmel, de meghallgattak legalább. Csupán az SZGP-be nem akartak belépni. Érthetetlen! Remélhetőleg nem a papok miatt, akik közül egy-kettő mindig ott fülelt a nézők közt. Tehát változatlanul figyelnek, talán készülnek is valamire. Egyik éjjel aztán valóban megesett, amitől tartottam: három ismeretlen férfi tört a kocsimba.
– Öltözz fel, űrvándor, velünk jössz!
– Miért? Kik vagytok, és mi ez az izé rajtatok? – próbáltam lerántani egyikük maszkját merészen.
– Nézd csak ezt a töpörtyű! – hátrált a férfi, és odakiáltott valamit a társának latinul.
Nem kétséges: ezek csakis papok lehetnek. Biztosan vissza akarnak vinni a rendházba.
– Tiltakozom. Mint az É–2 teljes jogú polgára követelem, hagyjátok el azonnal a kocsimat! Nem halljátok? Seprés kifele, különben rátok uszítom a szörnyeket.
Ez hatott.
– Jól van, öcsi. Most még megúsztad, hála ezeknek a dögöknek, de nyugodj meg, elpucoljuk mi nemsokára őket is.
Ebben sem kételkedtem, és, illa berek, nádak, erek, még aznap éjjel eltűntem a környékről. Sajnos a következő városban sem szónokolhattam sokáig, mert itt a változatosság kedvéért a Városi Tanács kezdett zaklatni. Nesze neked liberté, égalité, fraternité (szabadság, egyenlőség, testvériség), hogy csak a hajdani francia forradalom mottóját idézzem. Ha nem lenne ez a feltámadás, el sem hinném, hol vagyok, bár ha jobban belegondolok, elérhette ezt klónozással is a tudomány. És ha ehhez hozzáveszem a Föld mesterséges világítását, fűtését, ismételten nem tudom, miben higgyek, miben nem. Márpedig ha én nem hiszek, hogyan győzzek meg másokat? – találgattam magamban, miért idegenkednek tőlem az emberek. Egy alkalommal, kerek perec, meg is kérdeztem, árulják már el nekem, én nem tetszem vagy a Szabad Gondolkozók Párt programja.
– Hagyd, majd én beszélek a nyelvükön – húzott félre ekkor egy nálam magasabb, az átlagosnál azonban kisebb termetű édeni.
– Hitler testvér! – ismertem fel benne a tarzániai exnácit. – Hát téged mi szél fújt mifelénk?
– Pszt, halkabban! Semmi különös. Csak meg akartam nézni magamnak azt a flúgos űrmigránst, akiről mostanság minden madár csicsereg.
– No nézd, ilyen híres lettem egyszerre!
– Én inkább hírhedtet mondanék. De ne izgulj, nekem éppen ez imponál, ezért egyet mondok, kettő lesz belőle: szövetkezzünk, kedves… Krisztián!
Ez aztán a memória! Még a nevemre is emlékszik.
– Megtisztelsz.
Hitlerrel egy pártban dolgozni, nem akármilyen for, bár lehet éppenséggel hátrány is, ha rájönnek, ki szónokol nekik ilyen tüzesen. Hiszen ő sokak szemében még mindig ugyanaz a tömeggyilkos, aki 1939-ben lángba borította a világot.
– A tagság létszáma?
– Egy. Veled kettő, amint kitöltöd a beiratkozási kérelmet, megváltoztatod a neved, leborotválod a bajuszod és beszerzel egy csinos parókát – kötöttem ki határozottan.
Hogy miért, nem kérdezte, nyilván maga is sejtette, mindössze a programot és statútumot kérte el tőlem.
– Egyetértek. Nagyon jó, nagyon jó! – mormogta olvasás közben, majd aláírta a kérelmet.
– Köszönöm. Isten hozott a pártomba! – öleltem volna át, ha engedi.
– Csak semmi intimitás! Egyelőre csak tagtársak vagyunk, nem barátok.
– Bocsánat. Ezennel kinevezlek az SZGP alelnökének.
De kineveztem volna akár elnöknek is, csak belépjen, mert aki így tud szónokolni, mint az egykori diktátor, azzal biztosan minden kampányt megnyerek.
– Mi… mi volt ez? – kapta fel a fejét, amint felmordult Panthera valahol a közelben.
– Rá se ránts, csak egy párduc volt.
– Donnerwetter2! Róluk teljesen megfeledkeztem! Én, bocsásd meg a nyíltságom, gyűlölöm a vadakat.
– Pedig neked is van kettő: Blondie és Éva, ugye, ez a nevük, Heil Hitler?
– Az más, azok kutyák, nem vadak, s miután én sem hoztam senkit magammal…
– Küldjem el őket?
– Magától értetődik. Nem szólva arról, milyen nehéz ennyi bestiát szállítani, etetni, és persze az sem igen fér a fejembe, miért ragaszkodsz annyira hozzájuk.
– Mert a barátaim, azonkívül őrzőim – számoltam be neki a körülöttem ólálkodó papokról, továbbá miként támadtak rám egy éjjel a betörők.
– Kimérák, papok, betörők – csóválgatta fejét a bajszos kis ember. – Ezekről nem volt szó, elnök úr. Ilyenformán ne vedd sértésnek, ha semmisnek tekintem a tagságom.
– Nem veszem, belátom, hogy ilyen munkához nem akármilyen kurázsira van szükség – lélegeztem fel, mert már megbántam, hogy ilyen veszélyes taggal társultam.
– Valóban? Akkor én ezek szerint gyáva vagyok? – nézett rám vasvilla szemekkel.
– Isten ments, én ilyesmit nem mondtam. Óvatosnak lenni pedig, ugye, nem szégyen. Köszönöm az érdeklődést. További kellemes utazást!
– Maradok – jelentette be rövid vívódás után az exkancellár. – Jogom volna ugyan visszalépni, de nem lépek, ha már egyszer elvállaltam. Csak nem fogok begazolni néhány éhenkórász csuhástól. Azt viszont neked is meg kell értened, hogy egy vezér a Pokolban, akarom mondani, Paradicsomban is vezér, egyszóval én mint Németország egykori Führere nem vállalhatom a másodhegedűs szerepét.
– Megértem. Minden jót, és még egyszer köszönöm, hogy figyelemre méltattál – nyújtottam a kezem megértőn.
– A prímhegedűs szerepét azonban szívesen, más szóval én leszek az elnök, te meg az alelnök – jelentette ki pimaszul.
– És a bajuszodat is levágod? – villant eszembe ismét, milyen előnyt jelent nekem egy ilyen zseniális orátor, még akkor is, ha emiatt helyet kell cserélnünk a ranglétrán.
– Azt már nem – hökkent meg; utóbb hozzám hasonlóan engedett, és, nyisz-nyesz, lenyírta, utána felmászott egy hordóra, és el kezdett beszélni.

A tömeg mély csendben hallgatta, s még akkor is hallgatott, miután Hitler befejezte a beszédét. Aztán kitört a tapsvihar.
– Szeretet, igazság, racionalitás! – skandálták az SZGP mottóját.
Ekkor döbbentem rá először, mi hiányzott eddig belőlem.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész,