Szente B. Levente: Tücsök, Zöld Manó és a többiek (11)
A rönkön kapaszkodva Tücsök észrevett egy odút. Valahogy elérte Picurt, jelezte, mit fedezett fel.
Szó nélkül indultak el, kúszva, mászva, de oda legalább szerencsésen megérkeztek. Alighogy beléptek az imbolygó odú belsejébe, Picur megrázta átázott sörényét és felnevetett:
– Ej, barátom – mondta -, néhány perce még a veríték csorgott rólunk, most meg a víz. Micsoda idő ez? Esküdni mernék, én, személyesen, hogy annak a kis mitugrásznak a műve mindez!
– De hát ki az a mitugrász, aki ezt tette velünk? – kérdezte lerázva magáról a lucskot Tücsök. – Azt mondod barátom, hogy van olyan lény ezen a földön, aki az elemekkel bírni tud? Nehezen hiszem…
– Van azokból nem is egy! De egyet se búsulj, itt is feltaláljuk magunkat.
– Az lehet, csak én itt semmit sem látok. Nem panaszkodok, kedves barátom, de olyan sötét van, hogy ez már nekem is sok. Bizony nem olyan, mint az én föld alatti odúmban.
– Hm. Azt hiszem, van erre nekem valami varázseszközöm. – mozdult Picur a sötétben.
– Lássuk!
Az odúba, érdekes módon, a kinti égszakadás zaja és a víz hullámainak csobbanása be sem hallatszott. Tücsök tisztán hallotta azokat a zajokat, amelyeket barátja keltett, miközben ruhája alatt kotorászott.
– Megtaláltam! – kiáltott fel a manó, mire Tücsök különös fényt pillantott meg Zöld Manó kezében.
– Ezt hogy csináltad? Miféle varázslat ez? -kérdezte teljesen megdöbbenve.
– Világító varázskő. – felelte kurtán Picur. – Ez manóörökség. Az életem függ ettől. Ő vigyázott rám a kezdetek-kezdetén, amikor megszülettem.
– Csakugyan? – Tücsök mocorogni kezdett. Nevetséges árnyakat vetített alakjuk az odú belső falára.
– Ezt te nem értheted. Talán majd egyszer, az út végén megérted.
– De hogyan világít? Ilyent kőről sosem hallottam, pedig láttam egyet s mást, elhiheted nekem. Ezt fogtad a kezedben korábban is?
– Én sem tudom, mitől világít. Sohasem jutott nekem eszembe ilyesmire gondolni. Csak rágondolok, hogy „világíts”, aztán világít is. Azt tudom, hogy valamikor a manók földjén ebből több is volt. Egy történetet is meséltek róla. Igaz, alig jegyeztem meg belőle valamit.
– Ha már úgysem mozdulhatunk el erről a helyről egy ideig, mesélhetnél. Csak előbb tartsd ide a fényt, keressünk egy szárazabb helyet, hadd üljünk le. Rettenetesen elfáradtak a lábaim. – mondta és azzal le is ült Tücsök. Picur nyomban követte.
Hátukat jól megvetették, a világítókövet maguk elé helyezték, aztán a manó belekezdett.
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész,