Ünnep

Az út visszafelé is olyan, mint – mennyi is? – három nappal ezelőtt. Csakhogy most már biztosabb a kéz, a láb. Amikor az ember már azt hiszi, hogy nincs hely, ahová beakaszthatná a körmeit, egyszer csak tenyérbe mászik a kiugrás, ismét biztosan kapaszkodik a sziklafalon.
Azonkívül Tomor Zoli elöl jár, s a nehezebb helyeken mélyedésbe igazítja a gumicsizma orrát, diktálja, hogy „egy kicsit még balra … Most ereszkedhetsz! . . .”
Vacsoraidőben, tizenegy körül érünk a Speo-végponthoz (ameddig a Barlangkutató Intézet munkatársai eljutottak). A koszt: kenőmájas, szalonna, halkonzerv, és ismét osztogatjuk a krumplicukrot, csokoládét.
Kicsit könnyekműen, túl sok ételt hagytam a táborban.
Laci ismét főz, teát, mindenkinek.
A pihenő alatt mesélik a fiúk, hogy valahol itt, a környéken tévedt el Csoltkó Laji tavaly ilyenkor …
Ő vezette a menetet, előresietett, s valahol a CCA-járat (a Hadsereg Központi Háza sportolói jutottak odáig) környékén nem találta visszafelé az utat. Keresés közben kifogyott a karbidja, s nyolc órán át ült a sötétben, amíg visszajött érte a mentőcsoport.
(Később megkérdeztem tőle, milyen érzés volt egyedül lenni a sötét odúban …
– Rossz érzés – mondta.
– Mit csináltál nyolc órán át?
– Táncoltam. Hogy ne fázzak …
– Nem féltél?
– Dehogynem! Csak ilyenkor le kell állni, nem szabad elmozdulni az eltévedés helyéről. A fiúk megkeresnek!
– Amikor megtaláltak, mit tettél?
– Nem fogod elhinni. Örvendtem!…
Szerencsére a nagy omlásteremben feltöltöttük a lámpákat karbiddal, így remélhetőleg kitart a régi táborhelyig. A mostani expedíció előkészítésére a fiúk már háromszor szálltak le a mélybe (szombat- és vasárnaponként, családi kirándulás helyett), és behordtak kötelet, szerszámokat, karbidot, festékesdobozokban és nájlontasakokban, egyesek még a hálózsákjukat is beszállították. A karbid a legnagyobb érték!
Anélkül lépést sem lehet tenni ebben a szurkos feketeségben. Jó, ha az elöl járó hátravilágít, de fény nélkül oda a biztonságérzet: az ember azt hiszi, hogy kőre lép, s közben árnyékra tapos…
Beszorul a bokám, nem merek róla szólni. – Hogy az a magasságos . . . – és így tovább. Tomor Zoli fohászkodik, mert téves a koromjel, át kell bújnunk egy szikla alatt. A patakban. Egri Laci szó nélkül átkúszik a lyukon, neki már mindegy, tegnap óta lyukas a gumicsizmája. Számba vesszük az ép lábbeliket: Béla madzaggal szorította össze, hogy tartson a felszínig (kint bedobta a Körösbe), Pista nemrég jelezte, hogy nála is becsurog, Tomornál szintén, Krámer Tomi turistabakancsban jött, az ő lába végig ázott …
Hát, ha már így állunk, akkor olyan mindegy.
Csámborgunk, szédelgünk, s előttünk a rém: még fel kell vontatni a csomagokat a Nagyterembe s megmászni a zsombolyt …
Vagy egy órán át caplatunk a patakban, a vizesjárat ezen a részen eléggé barátságtalan, mert nem lehet egyenes derékkal menni. A professzor mindegyre megáll, s ahol lehet, kiegyenesedik.
– Adj egy cigarettát …
– Még szerencse, hogy itt akartad leszokni!
Masszírozza a derekát, segítek.
– Porckopás… – mondja. – Már elmúltam tizennyolc éves! Emlékszem – meséli-, úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor legelső útjainkon jártunk a fiúkkal az intezettől. Ratával szállítottuk a csomagokat. A megállóktól háton tovább. Akkor sokat császkáltunk a bihari barlangvidéken. A zsombolyoknál mindig veszekedés volt, mindenki elsőnek akart leereszkedni! Hogy elmondhassa. Mostanában nagyon udvariasan előretessékeljük egymást! S az első nyűgölődik, hogy „megint én kezdjem?”…
– Bár mi is így birnók ötvenéves korban.
– Nana! – húzza ki magát. – Csak negyvenkilenc!
– Micsoda különbség!
Úton ér a május elseje!
Bejelentem, hogy itt az ünnep hajnala. Erre leáll a társaság szusszanni. Egymásnak dőlünk, segítünk lehámozni az egykor-hátizsák-volt rongyokat, s leülünk elszívni egy cigarettát.
…Ilyenkor a tribün előtt szoktam állni. László Fricivel jegyzetelünk a másnapi ünnepi beszámolóhoz … Utána sörözés a Kontinentálban, az asztalnál, amelyet Sanyika, az ismerős pincér tart fenn …
Egy kéz ér hozzám: – Bírod, fiú? – kérdi Laci.
Nincs ereje a gondolatnak kitisztítani egy hasonlatot sem, a szolidaritás ünnepéről s erről az útról, amely az emberi összetartás annyi példáját szolgáltatta …
Egymást támogatjuk a felállásnál, aztán tovább, mint már annyiszor ezeken a nappalokon és éjszakákon át, amelyek egybefolynak s mögöttünk maradnak; beragadnak a sűrű, szurkos, föld alatti sötétségbe.
Ezek az emberek szeretnek ünnepelni, a maguk módján.
A hatvannyolcas esztendő szilveszterét itt ünnepelték három napig a sonkolyosi kastélyban! Meghívott voltam, de az év utolsó napjaiban halmozódtak a közélet eseményei, ilyenkor nekünk szűkre szabott az ünnep, nem mehettem el.
A barlangászok nem felejtették el, hogy január elseje a születésnapom, Sonkolyosról jövet, másodikán az állomásról egyenesen hozzám jöttek… Húszan!
Szerencsére nem voltunk otthon … Pedig még újságpapírt is hoztak magukkal, amit a lábuk alá tegyenek, hogy össze ne sározzák a szőnyeget … De hát ki győzött volna húsz egészséges születésnap-köszöntőt piával, kajával!
Pár nappal később aztán mégis megünnepeltük a születésnapom, szerényebb keretek között: ha jól számoltam, csak tizenheten voltunk…
Reggel hatkor (amikor otthon fúvószenekarok ébresztik az ünneplő várost) kétszer körbejárjuk a Nagytermet, amíg felismerjük mert visszafelé minden másképpen néz ki, és megpillantjuk a kötélpályát, amelyen jövet Árpival eregettük le a csomagokat. Lám, már barlangi emlékeim is vannak! …
Béla ötletes módon oldja meg a csomagok felvontatását: a távolság húsz méter. Van nálunk egy negyvenméteres kötél, azt a közepén meghurkozza, oda akasztja a karabinert, abba a csomagot. A kötél egyik vége fent, a Lacika kezében, azzal húzza a zsákokat. A másik vége nálam, így vontatom vissza a karabinert.
Félóra alatt végzünk, ha minden jól megy…
A profot pihentetjük. Pista megkívánja, s mellé ül. Aztán látom, hogy előrekókad a fiú feje.
– Gyermek! A szűzmáriádat, ragadd meg azt a csomagot, s nyújtsd erre. Nem vagyunk szanatóriumban!… – Ez én vagyok. Ilyen bóbiskolásban csak összetörődik az ember, s akkor sokkal nehezebb az út. Béla elégedetten végigmér:
– Lassan igazi lyukász leszel – mondja. Aztán a zsomboly, majd diaklázis, ki tudja, már hányadik ezen az úton. S a vonszolódás tovább, tovább…
Reggel fél nyolcat mutat az óra, május elsején, amikor bekocogunk a régi táborhelyre, amelynek a falára ezt füstölték: „Kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Köre, 1966. november 7.” S mellé: „Vasas falatozó.” (A fiúk nagy része a fémiparban dolgozik).
Egri Laci előhalássza viharkabátja zsebéből a kis szájharmonikát, kifújja belőle a port, s utána hosszan köpködik.
De a reggeli hangverseny elmarad . . .

Következik: Az utolsó „éjszaka”

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában / … Egy… kettő…. tíz! / Lélekmelegítő / Egy száraz nadrág / Nevek a sziklafalon / Valami lóg a levegőben / A barlang folytatódik / Óránként száz méter… /