Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (10)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Bedros Horasangian: Magányos ló az autópályán
(Válogatta, fordította és az utószót írta Székedi Ferenc. Az eredetivel egybevetette Szilveszter László. Kriterion Könyvkiadó Bucureşti, 1989. Szerkesztő: M. Szemlér Judit Műszaki szerkesztő: Weidle Walter. Lei 9,75)
A harmincegynéhány éves, özvegy ápolónő Dürrenmatt novellákat olvas, amikor háza előtt lerobban egy autó. Egy férfi kopog be, hideg vizet kér a kocsi hűtőjébe, majd távozik. Az ápolónő még heteken át nem alszik, csak vár és vár….A nagymama nevelte, később javítóintézetet is megjárt bukaresti srác tizenhárom éves, amikor először hallja a Body and Soult, húsz éves korára tud venni egy szaxofont. A hozzá hasonló fiatalok Chubby Checkerért és Bill Haleyért őrjöngenek, ő Charlie Parkerért és Dizzy Gillespiért rajong. Amikor pedig végre eljutna egy dzsesszfesztiválra, akkor fellépés előtt az autóbuszban felejti a hangszerét…Paul, a bölcsész egyetemista, a Herăstrău park egyik padján Ezra Poundról töpreng, amikor a pad másik szélére letelepedik egy lány. Ha megkérdezné tőlem, hogy mikor született William Blake, az lenne legkiválóbb ürügy a megismerkedésre – gondolja, dehát a lány csak hallgat és hallgat. A negyven esztendős Lucian Goyáról, Daliról majd Turnerről írogat az egyszobás, majdnem ablaktalan tömbházlakásban, amikor megszólal a csengő és hazafias munkára hívják: zöldséget kell ültetni a tömbház köré….. Nem folytatom. A múlt század nyolcvanas éveiben még soha nem olvastam olyan novellákat a kortárs román irodalomban, mint a Bedros Horasangian (1947) szövegei. Egyfolytában átjárás az irodalomból, a művészetekből a hétköznapi életbe és vissza, de nem is akárhogyan, hanem olvasmányosan, szomorkásan, derűsen, cinikusan, groteszkül, a társadalom és az emberi lélek ezernyi rezdülését ötvözve. Azokban az években, amikor a kinti fagy és sötétség ellen védekezve a bukaresti román értelmiség az irodában is felhúzta a síruhát, és legalább a saját fejében nem hagyta kialudni a fényt. Három kötetből válogattam és fordítottam az írásokat, a könyvet azonban hiába nyomták ki 1989 őszére, Bucureşti-ben – a kiadói sort nézve emlékezzünk csak a földrajzi nevek kötelező leírására – nem engedték megjelenni, így 1990-re maradt a bemutató. A nagydarab, nagyszakállas bukaresti örmény író majdhogynem elsírta magát, amikor a magyar válogatást kézbe vette és utána, dedikációval, elküldte valamennyi könyvét. Jó ideig Románia athéni nagykövetségén volt kulturális attasé, majd az ezredforduló után négy esztendőn át a new-york-i román kulturális központot igazgatta. Annak idején sokat leveleztünk – ő jóval gyakrabban, mint én. Azután Bukarestben különböző lapokban írogatott, most pedig bloggerként, inkább örmény vonatkozásokkal foglalkozik. Néhány esztendővel ezelőtt hallottam, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták is felfedezték a Magányos lovat. Talán nem véletlenül. Hiszen autópálya ugyan már több van, de ló kevesebb.
Bedros Horasangian: A szeletekre hasadt macondói hajnal
Nem tudom, mi történt széltében-hosszában e földtekén, de amikor városomra gondolok, az az érzésem, hogy mindenki kizárólag Borgest vagy Gábriel Márquezt olvas.
A háború után a dél-amerikaiak elözönlötték az Óvilágot, partra tették a csillogó-villogó cseles focit, a szambát, a babkávét, a magasra lobbanó életkedvet, s aztán sereghajtóként egy pazar regényt, amelyet mindenki lógó nyelvvel igyekszik fellefetyelni.
Spanyolország, önnön nyelvével, csak a hídfőt jelentette.
Fordították hatra-vakra, s az átültetések friss kenyérként keltek el a magányos nők és az oroszlánszívű egyetemisták körében. Szerte Európában és városomban is. Aki nem méltóztatott elolvasni A pátriárka alkonyát vagy A halál és az iránytűt, és fintorgatott, hogy Stendhal és Flaubert mégiscsak egészen más, volt mit halljon arról, hogy kongó fafejű és tiszta fölöslegesen jár munkába.
Így sikerült több szomszédomnak is, akik nem voltak éppen biztosak abban, hol is lehet ez a Dél-Amerika, ottani jó barátokra szert tenniük. Aggok, ifjak, tisztek, száz év magány, sőt elbűvölő nők is. Jeléül annak, hogy az egyidejűség nem földrajzi vagy naptári kellék („Az idén minálunk a hóvirágok már február 30. előtt kinyíltak, ez biztos jele, hogy jóval korábban beköszönt a tavasz”), hanem az érzelemhez, a műveltséghez, az állhatatos, sőt az áldozatos szellemi munkához kötött. Ugyebár, Macondóban soha nem jártam. Akiket jó sorsuk odavetett, elújságolták, hogy semmiben nem üt el más városoktól. Eréndirát pedig ugyancsak fura egy névnek tartom. Az én városomban senkit nem hívnak így, mivel az itt vetített filmek egyik hőse hallgatott e névre. Borgest sem láttam, csak fényképeken. Pápaszemet hordott, igazán nagy embernek tűnt. Kár, hogy a Nobel-díjat megtagadták tőle, akárcsak Blagától.
És mégis, főleg nyaranta, leginkább nyárutón, imádok beleharapni egy túlérett görögdinnyébe. Ugyanis az arcomat bemaszatoló és a nadrágomra csorgó édes lé csillapítja utazásvágyam. Gabriel Garcíát itt érzem az ínyemen. Anélkül, hogy egy lépést tennék, hogy akár milliméternyire is mozdítanám a lábam. Úgy tűnik, Dél-Amerika jóval közelebb van, mintsem sejtenénk.
Aztán megjön az ősz, lelógó esőnyelvek nyaldossák a földet Brosteni-en túl, a darvak hosszúra nyúlt ék alakban vonulnak az országhatárokon túlra, és szívem mind jobban összetöpörödik. Macondó mindössze ábránd marad. S a duruzsoló kályha mellett felemlegetjük mindazt, ami az esztendő során veszendőbe ment. Az esztendők során.
Volt egy kutyám, úgy hívták, Ulyses. Így, ahogy leírtam, egyetlen megkettőzött mássalhangzó nélkül. Fogalma sem volt Homéroszról avagy Bloom úrról. Eredeti, hamisítatlan, oktalan, hozzám került korcs. Pártfogóra talált. Ami nem kis dolog. Nem voltak sem rokonai, sem jó barátai. Magányos volt. Kissé vaksin pislogott a világba, kalandos ifjúsága nem múlt el nyomtalanul. Szeretett olvasgatni, azaz én olvastam fel neki, ő meg elégedetten hallgatta. Ennyivel beérte. Kímélte fáradt szemét. Akárcsak Borges.
Alig evett valamit és esténként együtt sétálgattunk. Kimondottan élveztük, különösen eső után, akárcsak Macondóban. Előszeretettel kerestük fel a gyengén megvilágított, fákkal teli, csöndes utcákat. Tiszteletben tartottuk egymás hallgatását.
Esténként, amikor mi csavarogtunk, Macondó lakosai a tévét nézték, vagy Márquezt. és Borgest olvasták, csakúgy, mint városom lakói. Az utcák repestek a boldogságtól, hogy végre megpihenhetnek.
Ulyses kutyám tudott ugyan ugatni, de soha nem vetemedett rá. Önmegtartóztató volt, veleszületett tapintata nem engedte. Mindenkivel együttérzett, és azzal a biztos tudattal önthette ki előtte a lelkét az ember, hogy nem mond el senkinek semmit.
Este korán nyugovóra tért, tartott attól, hogy valamiért megdorgálom. Torkig volt a jó tanácsokkal, amelyek szájába rágták, hogy mi az, ami javára szolgál az életben. Azt hiszem, hogy ez az irántam, valamint a délamerikai irodalom iránti állandó gondoskodása bizonyos tekintetben az önbizalmát is erősítette. Derűsen szemlélte az életet.
Lehet, hogy összekavartam valamit, pontosan nem is tudom, mit.
Egy szép napon szomszédaim megmérgezték Ulysest. Emberek ők is, akárcsak én, és nem állatok, mint ő. Nemzetközi elismeréssel és -díjakkal koszorúzott fajszukával büszkélkedtek. Attól rettegtek, hogy az én Ulysesem megrontja üdvöskéjük becses nemzetségét. Úgy tetszik, bizalmas kis szerelmi kaland szövődött közöttük, amit azonban Ulyses még csak meg sem említett nekem. Talán tudtam volna valamit tenni érte és szerelméért. De a szomszéd család, a házasságról és válásról vallott katolikus nézetekkel mit sem törődve, a polgári erkölcs maradványainak béklyójában vergődve, megmérgezte a vakmerő hősszerelmest. Akárcsak a Shakespeare-drámákban, a halál ezúttal sem oldott meg semmit.
Persze, hogy kitört a magány százéves háborúja, és el is tartott télig. „Az embernek felednie is kell néha, meg is kell bocsátania”, nem tudom, az erényes szukát érintetlen pedigréjével kolostorba vitték-e, de Macondóban, otthonomtól távol, először havazott Ulyses halálhírére. Még az a messzi égbolt is együtt jajdult fel velem, tanúsítva, ha még szükség lett volna rá, hogy az emberek érzelmei nagyjából ugyanazok az egész földkerekségen.
Reggelente immár nincs aki felverjen álmomból. Az élő anyag bensejében ott a csőd: a halál. Ezért érzek együtt a Karib-tenger és az Atlanti-óceán valamennyi cápájával. Rossz hírük semmiféle megütközést nem kelt bennem.
Nekem is van éppen elég hibám.
Az az érzésem, a föld épp eléggé gömbölyű ahhoz, hogy palástként lehessen szétfejteni. Néha éppenséggel ezt érzem. Hogy a tenyeremen hordom. Bármelyik kisiskolás megcáfolhatna és rám piríthatna: „Bácsi, nem tudsz semmit!” Mások azzal vádolhatnának, hogy szónokias vagyok, a szavak hatalma pedig már semmire rnem jó. „Tettekre van szükség, elegünk van a jóindulatból!”
Ha tükörbe nézek, olyan ember tekint vissza, aki ív nem hasonlít rám. Ki légyen az? Ott toporgok, és Borges, Márquez könyveiben lapozgatok, próbálok magyarázatot, találni.
Mindhiába.
Méginkább összekuszálódik minden, a kérdések megválaszolatlanok maradnak.
A szeletekre hasadt macondói hajnal többet mond nekem az esőről és önmagamról. Mintha lenne ott valamiféle válasz, de nem vagyok biztos benne.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza
2019. február 26. 09:16
Nagyon-nagyon tetszett.Most hallottam először Bedros Horasangianról.