Terepszemlén otthon

… Ahogy közeledtünk, egyre izgatottabbak lettünk. A beszélgetést abbahagytuk. Gombóc nőtt a torkunkba. A keserűség és a fájdalom szorította a mellünket. Mindjárt otthon leszünk. Nemhogy örülnénk,
inkább félünk. Nem vár itt bennünket senki. Ha vár valaki, akkor annak vasvilla van a kezében…
A tornaljai állomásról egyenesen a piacra mentünk, hátha lesz ott valaki Lévártról vagy Dereskből. Szerencsénk volt. Egy dereski atyánkfia éppen akkor adott el egy szekér fát, már készülődött haza. Felültünk a szekérderékba…
Látszólag béke és nyugalom volt. A Turóc patak csendesen folydogált. A fű már kihajtott, a ragyogó tavaszi napsütésben az egész mező sárgállott a pitypangtól, mintha aratásra várna…
Az én portám a falu másik végén van. Minden udvarra betekintünk. Vajon, kihez menjek? Csak én maradok itt. Bene Pali dereski, ő megy tovább.
A házamhoz hiába megyek. Ki tudja, ki lakik benne. Eszembe jutott, legjobb lesz, ha Margit komámasszonyékhoz megyek…
Volt nagy öröm, amikor a komaasszony meglátott. Jöttek aztán oda sokan a faluból, akiket nem hurcoltak el. Mindent el kellett mondanom töviről hegyire, a kezdettől mostanáig. De engem meg az érdekelt, hogy mi van otthon.
Az első hír a remény híre volt. Megszűnt a kitelepítés, az elhurcolás. Utánunk már több családot nem vittek el. Igaz, voltak, akik félelmükben
aláírták a papírt. A szlovákok úgy gondolták, hogy ha a falu első embere behódol, meghajlik a többi is. Velem, a bíróval nem boldogultak. El kellett tüntetni…
Az első telepes az én házamba költözött. Rejdovján Šimon a neve. Feleségével, négy lányával, fiával és annak feleségével foglalták el a portát. Bútort nem hoztak magukkal. Úgy aludtak sorban a padlón…
Korábban már itt volt az új szlovák tanítónő és Pupala, az útőr. Ezeknek a felső vezetés azt a megbízást adta, hogy alakítsák meg a falu vezetőségét. Ők lettek a falu irányítói. Az történt, amit ők akartak. A további kitelepítést már nekik kellett előkészíteni.
A tanítónő kivételével minden este a kocsmában találkoztak, ott intézkedtek életről-halálról. Nagy letelepedési kölcsönt kaptak, hogy a gazdálkodást megkezdhessék. A pénzt gyorsan elverték. Volt nagy dínomdánom. Blaskó, a fürdős egy követ fújt velük a kitelepítésben, de nem vegyült közéjük. Engedte, hogy az alja munkát ők végezzék.
A falu lakosai a betelepült szlovákokat azokról nevezték el, akiknek a házába költöztek. Hogy tudják, kiről van szó, így mondták, pl.: a Horváth tótja, a Máté tótja, a Lesták tótja. A feleség, a gyerek: a Horváth tótjának a felesége, a fia, lánya és így tovább…
Ez volt a helyzet, amikor otthon jártam. Minden elhurcolt magyar házában szlovák családok laktak. Egyelőre semmi remény, hogy hazamenjünk. Nem tudnánk hol lehajtani a fejünk.
Egyébként is, hivatalosan visszatelepülni még akkor sem lehet, ha lenne hova mennünk. A szökést pedig családdal együtt megkísérelni sem ér-
demes.
Amikor januárban elhurcoltak, Bobit rábíztam Jani bátyám apósára. De a kutya nem mozdult a portáról. Várt vissza bennünket. Amikor az új honfoglalók megérkeztek, Rejdovján egy nagy karóval kiverte az udvarról.
Az atyus gondoskodott azután róla. Ahogy elmondták, naponta tízszer is elszaladt a kapunk elé, leste-várta, hogy nem érkeztünk-e haza.
Rejdovjánékra szörnyen haragudott. Egyikük sem mert egyedül, vagy bot nélkül az utcán menni, mert Bobi megtámadta őket.

*Részletek

(Folytatjuk)

Előzmények: Bevezetés / 1. rész  / 2. rész / 3. rész /  4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész /