Itt van a nyár, zenéje száll. Túl vádakon
szenderedem, jó így nekem. A válladon.

Jön majd az ősz, mélán időz. A fájdalom
csitul megint. Félve legyint. Bűnbánatom Tovább »

(diákjaimnak)

Amikor ide jöttetek,
a szemetek ragyogott.
Akárha az ígéret földje…
Akárha a siker kapuja…
Akárha a benneteket váró
jókedvű nagycsalád. Tovább »

Volt idő, midőn a költő bálványozott
címke volt, szerették s hatott.
Volt idő, midőn a kocsmaasztalnál tellett még röpke versre,
szitokra, pávatáncra, parasztszerelemre,
s bicskázásra, szó-verekedésre. Tovább »

Holdtöltekor bemelegítem a motort,
lesz, ami sosem volt, de azért
kő kövön marad, s a történelem is
gazdára lel még ma az ószeren.
Ne terpeszkedj a kanapén,
nincs istennőm, zoknit sem hordok,
a bunkerem kockavár, templom.
A harangok torkába vajon mi ütött?
Hát ti, lepkehálóval befogott csillagok,
miért utánozzátok a gyertyacsonkokat? Tovább »

Gyakran gondolok arra, vajon mint vélekednének irodalmunk klasszikusai a mai állapotokról. Sok mindent egyszerűen nem értenének, de hát nem is a Facebookról meg a „migránsokról” faggatnám őket. Segítségemre az éj sietett.

Furcsa álmom egy felfedezéssel kezdődött: a sajtószabadság azért fogalmazódott meg első pontként mint letisztult követelmény, mert Petőfi Sándor már 18.4.8. februárjában ezekkel a szavakkal fordult Az országgyűléshez (bár álmomban a Népszabadság lépcsőin szavalta el versét):

„Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.”

De hát ez már maga a forradalom, fiatalember! – szólék néki lelkesen, mire ő azt felelé: „Arabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink”… Éreztem, hogy valami nincs rendben, valamilyen erőszakos sulykolás félrehallatja szavait, de ha így hallám, így mondom el, az őszinteség jegyében…

Magamhoz sem tértem, előugrott Ady Endre:

„Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.”

Nem értettem pontosan, miért mondja, de az a „vad vármegye-ház” nagyon tetszett – meg is jelent a szemem előtt, zászlósan, táncolt rajta a páva -, persze az, hogy „elveszünk egy szálig”, ahogy nemrég egy harcias úr is kilátásba helyezte, kevésbé nyűgözött le.

Különben a magyar politikának ez a kónikus alakja többször is felbukkant álmomban. Liberálisként még azt követelte, hogy „Az oroszok menjenek ki!” (Közben álmomban is tudtam, hogy akkor már megvolt a hivatalos egyezség a kivonulásról, tehát a hetyke faltörő okos egy fotócellás ajtónak rohant neki.) Három évtizedes időugrás után viszont már azt harsogta, ahogy álmomban hallottam: „Az orvosok menjenek ki!”

Időm sem volt megemészteni szavait, mert előállt egy még kisebb termetű vidéki nemes, bejelentette, hogy írt egy verset Napóleonhoz, s mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy melyikhez, skandálta is:

„Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,
Mellynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz fölemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.”

Jól értém – kérdém -, vagy csak a tudatalattim kavart be megint, hogy azt mondá: „a kor lelke: a gazság”? A nemes azonban nem válaszolt, Kölcseyvel és Kazinczyval karonfogva tovalejtett álmom ködében. (Hogy én is költői legyek.)

Hanem ez az állandó félrehallás rettenetes! Ébren is kínos elviselni a kettős beszédet, nyolc éve Illyés Gyula híres mondásában is, hogy „a legnagyobb bátorság a remény”, a bátorságot botorságnak olvasom… Most akkor van remény, vagy nincs?

Végül hozzám lépett egy fehér homlokú úr. – Örkény István vagyok – mutatkoztam be neki. Elnevette magát, eldobta a dobozait, és azt mondta: „Figyelj, ez a megoldás. Mindenki tudja, hogy a Szidefnek az az előnyös, ha alacsony a részvétel. Tehát biztassátok arra a Szidef híveit, hogy ne menjenek el szavazni!”

Örültem, hogy elértünk a mához, ahogy olvastam, „minden idők legmocskosabb kampányához” – de ettől rögtön fel is riadtam, és örömöm azonnal elszállt. Ráébredtem, hogy klasszikusaink avítt erkölcsiségükkel nem tudnak fogódzót nyújtani napjaink valóságához.

Hát akkor majd a politikusaink! Kit ne izgatna erdélyi vezetőink véleménye az odaáti állapotokról? Mit mondanának, tudnak-e például a centrális térről? Hát a felülről szervezett korrupcióról? A fenyegetésről, amit a magyarországi hatalomgyakorlás a demokráciára, a jogállamiságra és az alapvető jogokra nézve jelent? A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásáról, a média kisajátításáról? Az egészségügy és az oktatás helyzetéről? A féktelen gyűlöletkeltésről? A független intézmények bekebelezéséről? Az egyházak politikai megkülönböztetéséről? Az Európa-ellenességről? Arról, hogy a magyar népet ma felelőtlen riogatók hülyének nézik? Arról, hogy most már mi is megosztjuk őket? S még lesznek ilyen kérdések.

Politikusaink mindezekről nem szólnak egy szót sem. De egyszer majd szólniuk kell! Hogy majd az utókor megítéli? Ebben viszont jól eligazít tizenhetedik századi erdélyi enciklopédistánk, Apáczai Csere János: „Az utókor, amelyre nézve te régi lész, minden szeretet és részrehajlás nélkül, gyűlölet vagy irigység nélkül fog megítélni. Mindazokat pedig, kik a nagy tudatlanságnak a palástját szőtték, el fogja átkozni. Végre azokat, kik a haladást készakarva megalázták, pokolra szánják…” Idézet zárva…

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat, 2018. április 5.

TÓTH ISTVÁN
JÁZMIN
(Philadelphus coronarius)

Ki gyümölcsösben töltöm a nyarat,
hogy termőkké nemesítsem a fákat,
mikről fejemre nőttek már az ágak,
s józanul járok termésük alatt: Tovább »

Fürkészte a képét a tükörben. Lassan váltott át abba az arcba, ami az apjáé volt, akkor viszont hangot hallott:
”Te nem az vagy.”
Hm. Vadmalac nem értette a dolgot. Ki szól kinek? Valaki ismerős talán?
S a hang folytatta:
”Én bent vagyok, benned. Nem rejtőzöm, mégsem látnak, sőt. Én magam sem látom magam. Téged csak irányítalak, illetve felhasznállak: a szemeddel látok, a száddal táplálkozom.”
Nem sokkal azután:
”Én gondolkozom helyetted.”
Majd:
”Addig vagy, amíg én létezem. Addig vagyok, amíg te létezel.”
Vadmalac prüszkölést hallott. Kissé zavarodottan kérdezte:
“Most akkor melyikünk… prüsszögtem?”

Forrás: szerző FB-oldala

Szitakötő a fűzfavesszőn,
szárnyain színesül a nyár,
még nem vezetnek az útvesztőn
lidérc-ideológiák. Tovább »

Mi változott?
BUSSZANKODUNK

Benedek Piroska olvasónk panaszkodik, hogy szombatonként nem járnak a vidéki buszok, vagy legalábbis egy részük nem jár. S kérdi — joggal — mi lenne, ha ők, egészségügyiek is magukra hagynák a betegeket szabadszombatokon? A kérdés jogos. Amint a következő is, melyet egy másik olvasónk tett fel: Miért nem jár a somostetői busz ha már beindították? Mert aligha feltételezhetjük, hogy ezeken a meleg, nyárelői napokon ne lenne utas. Vagy ha már nem jár, miért nem tájékoztatják az utazóközönséget is erről? Mert fura dolog állni és várakozni a főtéri megállóban telve reménnyel és pusztító szomjúsággal.
(b)

Népújság, 1990. július 2. Tovább »

Vígan fütyülve

Ambrusnak

akire én fütyülök
fügét mutat menten
így szívében megtart
győztesen és verten Tovább »

Ne teríts rám selyemfű-takarót!
Holnaptól csalánnal takarózom.
Homlokom százszorszéppel le ne fogd!
Pirkadattól szederbe fogózom. Tovább »

…a Bartók Béla Líceumban

Az egyik 10. osztály és magyartanárnőjük, Bakó Ágnes vendégeként tarthattam… egy interaktív irodalmi órát a Haza a magányban c. epigrammakötetem bemutatásával. Ennek során arra is figyeltem, hogy manapság mennyire érzékenyek, mennyire felkészültek a fiatal olvasók a vers befogadására. Az előre kiosztott hat kötetből hat tanuló választott ki egy-két epigrammát, értelmezte, sőt, egyik-másik elemezte is. Meglepett érett gondolkodásuk, problémalátásuk. A lányok inkább a lírai hangulatú versek közül válogattak, Szabó Nóra például a Kék csodabolygó címűt boncolgatva nyújtott meglepően jó verselemzést. A költői üzeneten túl a szóképek stílushatását is körbejárta. Olyan meggyőzően, hogy utána magam is többször újraolvastam, ide is másolom:

Kék csodabolygó

Kék csodabolygó, létre türemlő tünde ajándék,
Csöpp szigetünk a tömény, parttalan éj özönén,
Szerte garázda kisisten lábnyoma meddig aláz még?
Holnap a lepke után tűnik a ködbe tanyánk.

A Van Gogh elődje címűt nagy beleérzéssel értelmező Lengyel Dániel sem véletlenül kötött ki e vers mellett. Elmondása szerint érdeklődik a művészetek iránt, ismeri Van Gogh életrajzát, festményeinek reprodukcióit. Számára azért jelentett esztétikai élményt e vers, mert benne a négyezer évvel ezelőtti előd, a barlangrajzok névtelen művésze örökíti meg a valamikori tiszai halászokat egy barlangfalon. De valamennyi szóra emelkedő diák érdeklődő, gondolkodó, nagy beleérzésről tanúskodó szellemről nyújtott tanúbizonyságot.
Ezért merült fel bennem egy sor nem éppen költői, de a költészettel kapcsolatos kérdés:

1. A vers iránt tapasztalható általános érdektelenségnek mi lehet az oka, ha itt, egy biológia-kémia profilú osztályban ennyire más a képlet?
2. Nem a „megszólításon”, a módszeren múlik-e, azon, hogy nem irányítják/irányítjuk figyelmüket a mai irodalomra, szerzőkre?
3. Az iskolában nem szorul-e nagyon háttérbe idő szűke miatt is a kortárs irodalom, a versértelmezés-elemzés a reáltárgyak javára?
4. Vannak-e ma valahol irodalmi körök, mint a régi időkben, amelyeken a diákok felfedezhetik, nevelhetik, akár alkotókként is kipróbálhatják lappangó tehetségüket?
5. Az irodalmi lapok, új könyvek eljutnak-e hozzájuk, vagy csak szöveggyűjtemények alakítják irodalmi ízlésüket?
6. Később nem okoz-e nehézséget, hogy az iskolán kívül nagyon magára hagyjuk az olvasót, akit másként is, valamilyen interaktív módszerrel kellene a lelket is orvosoló vers bűvöletében megtartani?
Lehet, hogy ma már nem elég jól megírni egy verset s könyvben átadni az olvasónak. Le kell ülni vele fűre, járdára, padra és felolvasni, megbeszélni, szavalni, megölelni!
Én most ilyesmit tettem ebben az osztályban és úgy érzem, volt benne köszönet!

Forrás: szerző FB-oldala

A szerző grafikája

Nem vagy árva, de annyira bús…
uram, uram, megkérhetem?
madame Mitterand nyomoz utánam,
füstölnék gyakran, fehéren,
mint a római pápa. Tovább »

Kedves öreg barátom,
ne veregess te vállon,
mintha igazad lenne;
ha már te bedőltél,
árnyékoddá nőttél,
nem volt túl jó a kelme –
akármilyen felülről,
tisztára sose súrol,
csak a semmi jön szembe. Tovább »

emlékben az emlék
sárlé színű udvar a nyár esőnapján
két ajtó közül nézek
s úgy érzem
repülőgép
védőszemüvegem
egy necc két fakarikája Tovább »

Sütivel, kávéval kínáltam
s elmenőben egy kis útravalót
is zsebébe csúsztattam.
Cserében ő megkérdezte,
hogy érzem magam.
Mélysebemet szúrta ki,
akárha röntgen-szemmel. Tovább »

körbesétálom
óra iránt és ellen
a háztömbünket

rég nem volt eső
de lassan zuhogni kezd
megkönnyebbülök

angol meséskönyv
egyszerű rajzolatú
vár reám otthon

s tervezünk végre
jó tengeri üdülést
kellemes este

Budapest, 2022. VI. 12.

Szent Péter kinyitotta piros esernyőjét,
teljesen átfestette az eső,
Isten keserve hullt a fellegekből,
fehér bárányok fekete könnye. Tovább »

Lángelme vagyok – mondta, és
lenyelte a lángot. Többé nem fialt a lux.

Forrás: szerző FB-oldala

Ott ültél a monitor mögött
éveken át,
de csak írott mondataidat mutattad:
mesterien font-sorolt ékek,
gyöngyházas fűzérek,
én voltam kötéltáncosuk. Tovább »