Megszokom rendre vereségeim
ha kezem homlokomhoz emelem,
ha könyvek gerincét simogatom,
ha tétova küszöb alázata nyugtat,
ha egy verssor felett időzöm,
ha múlt idő szerkezetén tűnődöm,
ha alvás közben felriadok. Tovább »

Szentelt korral koccint Bajna,
fütyül minden gondra, bajra.

Versben lakó pennás lelke
Seprődivel a Paphegyre Tovább »

Bálint Tibornak

Mindig hallani fogom Mosonyi úr zokogását,
mindig látni Rezső keserűségét,
s a fájdalomtól vidám Böskét,
Dondos kétségbeesését –
ezt a zokogó emberiséget
hogy szerette, hogy
hagyta ránk, mennyire
tudta, nem elég rajta:
vele kell zokogni,
majommellényben,
emberi arccal.

Forrás: szerző FB-oldala

A tavaly még a terelőút bevezetett Nagyenyedre, ahonnan a hatalmas közlekedési dugók miatt alig lehetett kikászálódni, az idén azonban már készen van az autópályának ez a szakasza is, a járművek mondhatni átsuhannak a város fölött. Nagyenyedre azonban mindig érdemes letérni, jártam ott többször is, amikor még meglehetősen romosok voltak a kollégium falai, gondatlan maradt a tornakert és a szomszédos temető patinás síremlékeit is felverte a bozót. Azóta azonban sok minden megváltozott és holnap immár évek óta teljesen helyreállított arculattal és a falak mögött, a termekben első pillantásra nem látható, ám a korszerűség igényeinek minden tekintetben eleget tevő változásokkal várja mindenkori véndiákjait a négyszáz éves fenállását ünneplő Bethlen Gábor kollégium. Tovább »

Esős, szeles augusztus. Elmegyünk nyaralni, hogy a pénz kárba ne vesszen, de egyszer se fürdünk. Maradtunk volna Budapesten, jobban jártunk volna, azt gondolom, de nem mondom. Ha maradunk, akkor se biztos, hogy eljárunk moziba, kiállításra, vendéglőbe. Klára alig várja mindig, hogy kiszabaduljon végre a városból. Ennyi legalább jár neki. Nem szólok.

Azt hiszem, jobb lesz, ha lejár az idő, és hazamehetünk.

De mikor vége, nagyon közel van már az iskola. Emlékszem, túlontúl élesen emlékszem, hogy fordult rosszra a kedvem gyerekkoromban mindig, ha augusztus lett: már csak négy hét az iskoláig, már csak három… Mint a feldobott kő az ember nyáron, július végén magasan a tetőponton, és utána csak zuhan már: két hét, egy hét! Szinte megkönnyebbülés, amikor végképp vége van, és be kell az iskolába menni. Tovább »

KI TALÁLJA MEG?

F. hó 12-én délután 4 és 5 óra közt özv. Licsko Jánosné, született libiti, legéndi Horváth Klarisz magánzónő, a takarékpénztári épülettől kiindulva, a főpiaczon, káptalan és csillag-utcán át haladva hazafelé ment, midőn a Lieszkovszky-féle ház előtt rémülve vette észre, hogy tárczáját elvesztette. A rendőrségnél rögtön jelentést tett s előadta, hogy a kétfelé nyíló fekete börtárczában 2 db ezres bankjegy (egyiknek hátlapjára tintával irva Horváth Klára) továbbá 27—28 db körmöczi arany és egy 2 rőt hosszú, 9 arany súlyú, 60 frt értékű női arany nyakláncz, melynek horga le van törve, és egy két év előtt Püspök-Ladányban özv. Kurucz Pálné nevére kiállított váltó volt. A becsületes megtalálónak 100 frt jutalom biztosittatik.

Váczi Közlöny, 1866/II/14 Tovább »

Vadgazdálkodási szakemberek megállapították, hogy a mesterségesen költött fácánok egymás közötti támadó kedvét megszüntethetik, ha a madarakra apró zöld szemüveget rögzítenek. A hír hitelességéhez – ne kerteljünk – kétség nem fér. Nehezen képzelhetjük el a pápaszemes fácánt: eddig csak a kígyók között voltak pápaszemesek. Ezeket viszont maga a korláttalan – tehát a pápaszemmel is korláttalanul rendelkező – természet ajándékozta meg.
De ezen kívül is, képzeletünk szárnyait megterheli a módszer születése. Vajon kinek juthat eszébe, hogy zöld szemüveget tegyen egy mérges fácán csőrére? Nem feltételezi-e ez a kísérletek egész sorát, a csizmás fácántól addig a fácánig, amely idegen tollakkal ékeskedik?
Számomra nem a hír igazsága a döntő, hanem az ötlet, az emberi elgondolás. Valóban: valahogyan evvel a módszerrel lehet megnyugtatni a fácánokat. Ha nem is a zöld szemüveg békíti ki őket a világgal, de valami hasonló. Kábítószert ugyanis nem lehet nekik adni, mert elkábulnak. Föl sem világosíthatják őket magatartásuk elmaradottságáról, hibás jellegéről – ami nem jellemzi a most élő fejlett fácánokat.
A fácánok ugyanis most élnek és teljességgel fejlettek. Egyébként nem tudnának pillanatnyilag verekedni. Ezért kell tehát valami, ami ha nem is zöld szemüveg ugyan, de olyan. Valami optikai eljárás, hogy a fácánok rózsaszínben lássák a világot. És egymást. Erre első látásra a rózsaszín szemüveg volna megfelelő. De lévén, hogy nem emberekről van szó, nem jó a rózsaszín szemüveg. Az ilyesmi idegesítő lehet a részükre. Mert ők mégiscsak fácánok. Rózsaszín szemüveg a búsuló egyénnek kell.
Viszont a fácán akkor boldog, ha a világot zöldnek, lombszínűnek látja. Valóban, az ember is sarjadó, zöldellő földet szeretne látni, ha fácán lenne. Ezért kell tehát zöld szemüveg a mérges fácánoknak, mert az nekik tulajdonképpen rózsaszín. Igenis, meg kell találni az eszközt, hogy a fácán úgy lássa a világot, mintha az a számára készült volna, igényei, színlátása és képzelete szerint. Vagyis valóban zöld szemüveg kell a fácánnak. Lássa a kopárságot is zöldnek és a mezőt is zöldnek. Tűnjék zöldnek a bokor és a vadász, hasonlóképpen a táplálék és tulajdon vetélytársa.
Nincs szebb, fácánibb, mintha az ég olyan, mint a spenót, a föld mint a spenót, és minden. Kivéve a spenótot, ami fekete, mert eredetileg sötétzöld. Természetesen ez nem zavarja a zöldet látó fácánokat, lévén, hogy mással táplálják őket. Zöld felhőket láthatnak, boldog órák szép emlékeképpen. Hamis színben láthatják tulajdon tollaikat is, amelyek olyanok, mint rejtekhelyük, tojásaik, társaik és létezésük egész célja. Gyönyörű volna ez a hamis világkép. Egységesebb, mint az igazi, mert az egyre sokszínűvé válik, sőt belevész a bonyolult fogalmakba.
Irigyelni lehetne a fácánok zöld szemüvegét, mert a nyugtalan értelem megbékélne, és lecsitulnának az ösztönök. Csak az a baj, hogy nem tudom elképzelni a fácánok zöld szemüvegét. Ki fogja ezeket újra a fácánok szeme elé illeszteni, ha lehullnak? És mi lesz, amikor hozzászoknak és azon át is színesedni kezd a világ? De a mesterségesen költött fácánok és a természetesen költött hírek mellé ne költsünk efféle kérdéseket.

Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.

Forrás: ujhet.com

A lágy és puha sötét éjszakát
spriccelő hévvel némán vágtam át,
vonagló végtelen kúszott felém.
Álmodtam, hogy partján álmodom én.
Rianva testem nyomatát néztem:
homok őrizte dagályos félszben.
A szó-folyam tenger felé mosta,
kövült könnyem mohón elsodorta.
Kaviccsá hűlt ki-nem-mondott neved.
Arcod kerestem. Tovább »

Iskolánk, az idén negyedik századát betöltött Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, az én időmben arról is híres volt, hogy a kolozsvári líceumokból „diszciplinárisan” kicsapott nebulókat befogadta. A nagyvárosi lurkók aztán, elkerülve az otthoni (így mondták:)„nocsív” környezetükből, besorolva a szabályozott bentlakási élet „keretei közé”, kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak az itteni körülményekhez, és – akarva-akaratlan – az iskolai éveik végére megjavultak. A mi osztályunkba is került tizedik vége felé egy ilyen „eset”, aki aztán sikerrel le is érettségizett. De én most nem róla, hanem a Holczer-fikáról szeretnék szólni…
Akit egész fiatalon, kilencedikes kisdiákként hoztak a szülei Bethlen Gábor híres kollégiumába. Rendelkezett azzal a nagyvárosi (szinte azt írtam: jólnevelt!) pimaszsággal, ahogyan ellenszegült a bunkó végzős nagydiákok basáskodásának. Legalábbis szóban, mert vékonycsontú, gyenge gyerek volt, egy jó szél elfújta volna. Hanem a szája!… Amolyan vérbeli, beleszületett „Mondod még?” – fika volt, olyan kölyök, ahogyan azt iskolánk néhai „nagy öregje”, Sütő András megírta: „Mondod még? Mondom!” Úgyhogy mindegyre a rövidebbet húzta. Olyan keservesen tudott zokogni! Pimasz-szép arcán csorogtak a könnyek.
Hogy mellé álltam, és próbáltam védeni – ahogy tudtam – talán az is hozzájárult, hogy annak idején, kisdiákként mi, falusiak, dehogy mertünk volna a hatalmaskodó nagydiákoknak feleselni, valamiben is ellentmondani nekik. Pedig ritkán volt igazuk…
Egy alkalommal véletlenül tanúja voltam, amikor egy tanítóképzős „nagyvagány” éppen előttem ütötte arcul. Vissza is adtam én annak azonmód. Felkapta a kezét, hogy visszaüt, de nem merte megtenni:
– Mit ártod bele magad! Mert a múltkor is ezt mondta, meg azt mondta…
– Én pedig azt mondom, hogy nehogy mégegyszer hozzá merj nyúlni!…
(A sors keserű fintora folytán, jóval később, az ipse, nekem, mint szaktanárnak, iskolaigazgatóm lett…Nem mondanám, hogy rajongtunk egymásért. A részemről megvolt a hajlandóság, hogy – ha csak egy lehetőség is volt rá – elkerüljem. Elavult, egyoldalú pedagógiai nézetei miatt azonban nyíltan is szembe kellett kerülnöm vele…)
Holczer megpróbált ilyen-olyan kisebb ajándékokkal kedvembe járni. A maga módján ezt is kedvesen tette. Az édesanyja jólmenő állatorvos volt valamelyik Kolozsvár környéki faluban (a család benn, a városban lakott). Mindegyre küldte idegenbe szakadt, nélkülöző fiának a csomagot. A diák pedig – köztudottan – mindig éhes…Ha lehetett, elhárítottam, kisebb felajánlásait. A negyed-, fél csokitáblái azonban finomak voltak.
– Miért jössz megint ilyesmivel? Tudod, nem ezért teszem, amit teszek. Dehát, nem lehetek jelen mindig, amikor téged bántanak…
– Jól tetted, hogy rendreutasítottad azt a vadmarhát. Valósággal „rám volt esve”. Mindenütt ütlegelt, ha szóltam valamit, ha nem…
Pedig nem szokott panaszkodni. Nem árulta be az ütlegelőket sem, de szóval ő maga sohasem maradt nekik adós. „Mondod még? Mondom!” Az arcáról azonban mindig lerítt, ha bántották. Őszinte gyermek lévén, ezt sem tudta elpalástolni. Ilyenkor megvigasztaltam…
Egy alkalommal a titkáriba mentem lefizetni az éppen esedékes bentlakási díjat. Megszólal a telefon, a titkárnő nyitva hagyja a készüléket, és szalad az igazgatóért, aki jött is azonnal, felveszi a kagylót, és megpróbál válaszolgatni a – valahonnan „magasabb helyről” hatalmi szóval feltett, záporozó kérdésekre. „Igenis, persze, utánanézünk a dolognak, csak jöjjenek, minden segítséget megadunk. Rajtunk nem fog múlni…Bineînțeles…”
Úgyhogy, akaratlan fültanúja voltam, áthallatszott a készülékből: a kolozsvári rendőrségről keresik Holczer nevű tanulót, aki a hétvégén odahaza járt Kolozsváron, ezalatt az édesanyja laboratóriumából eltűnt két morfium-fiola …
A telefonbeszélgetés még javában folyt, mialatt én, végezve a befizetéssel, rohantam előkeresni Holczer-fikát.
– A kolozsvári rendőrség keres, morfium-ügyben. Milyen dolog akar ez lenni már megint?
Szemmel láthatólag megijedt, máskor pimasz-szép arcából kifutott a vér, egészen sápadt lett. Mindez mutatta, nem légből kapott ez a morfium-ügy.
– Tiszta szerencse, hogy kihallgattad! Majd elmesélem…
Rohant a Bagolyvárba, ahol az emeleten a fiúhálók sorakoztak.
Szilencium ideje alatt még aznap délután megtartotta két, iderendelt enyedi civil rendőr (hogy az iskolában ne keltsenek feltűnést) Holczer tanuló bentlakási dolgainak a diszkrét átvizsgálását, de nem találtak semmi nyomot, úgyhogy annyiba maradt az egész. Már lecsengett az ügy, a „házkutatás” másnapján (amelyről a tanulók közül csak ketten tudtunk, a gyanúsított – akit szilenciumról lehívtak, hisz neki kellett kinyitogatni a bentlakási szekrényét, és erősen a lelkére kötötték, ne szóljon senkinek a dologról – meg én, akinek a tiltás ellenére mégis csak elmesélte).
– Mi is van azzal a morfiummal?
– Gyere velem…
Szótlan sétáltunk fel a tornakertbe. Letelepedtünk egy jókora fa alá, fatörzsnek vetett háttal, de úgy, hogy szemmel tarthattuk odalenn, a pályán, a pályaszéli ösvényen a mozgást. Féltenyérnyi papundeklilapot adott a kezembe, csipetnyi vattával a közepén. Utána jól belenyúlt a „rejtek zsebébe”, amely hátul, a kabátja bélésében volt kialakítva, és egy dugóval hermetikusan lezárt kis üvegcsét kotorászott elő, ebből valahány csepp áttetsző folyadékot cseppentett a vattára. Utána gyorsan megcsinálta sajátmaga részére is a fenti műveletet…
– Lélegezd be!
Így lettem végzős diákként „morfinista”. Másodszor évtizedek múltán, Csáth Géza Naplójában találkoztam újra ennek a, mára már klasszikusnak mondható, kábítószernek a hírével.
– Mióta használod ezt az… izét?
Nem a kérdésemre válaszolt.
– Édesapám azt mondta legutóbb, ha nem hagyom abba, letöri a derekamat. Ezért árult be a rendőrségen, hogy otthon jártamban csakis én juthattam hozzá édesanyám fioláihoz. Kösz, hogy segítettél kijátszani őket! Még nem volt időm elrejteni, ha nem szólsz, megtalálták volna a bentlakásban a holmijaim közt. Ezeknek, mint a kopónak, olyan szimatuk van! Kolozsváron már volt alkalmam megtapasztalni.
– Tudod, tiszta véletlen volt ez az egész „kihallgatás”. Még egyszer nem leszel ennyire szerencsés! – Biztosan semmi következménye nem lesz annak, hogy „kölyökfejjel” ilyen szerekhez nyúlsz?
Hirtelen nézett fel rám. Arcán egy pillanatra megvillant a pimasz mosoly. Rövid kis időre bunkó falusinak nézett engem is.
-Te ne félj addig, amíg engem látsz!
– Én nem félek, hanem féltelek. A kettő nem ugyanaz…
Aztán, hogy végzősként kikerültem az iskolából, már nem követhettem nyomon a sorsát…
A rendőri házkutatásnak valahogy mégis elterjedt a híre. Talán éppen a bentlakási felügyelőnek járt el a szája. Holczer „híres ember” lett. Kezdtek „felnézni” rá a diáktársak. Lépten-nyomon többé már nem ütötték arcul.
Az utolsó eset, amellyel búcsúzom tőle, legyen vidámabb. Az udvaron lézengtünk az ebédre hívó csengőszóra várva. A Bagolyvárból rohant lefele egy diáktársunk, és fülig érő szájjal adja hírül, hogy odafent a hálóban „Holcert nyírja az édesapja”. A diákheccre mindig kapható nebulók arcán felragyogott a káröröm, minden örömök eme „fejedelme”. Hát ezt a látványt nem lehet kihagyni! Rendelőztek is fel a lépcsőn, egyenként nyitogatva be a 6-os számú hálóba, amely Holczernek volt a bentlakási otthona. De aztán jöttek is egyenként kifelé, némiképp lógó orral.
– Na, mi van? Mi van?
Egyikük sem volt hajlandó elárulni csalódását. Hogy nem éppen erre vártak! Csak tapasztalja meg más is! Mentem én is. Ha sikerül jobb belátásra bírni a fia nevelése érdekében Kolozsvárról idelátogató öreget…
Holczer – széles mosollyal – a szűk bentlakási szoba előterének közepére helyezett hokedlin ült lovaglóülésben, a nyakába húzva egy fehér rakottszoknya, az „örege” pedig – ollót- fésűt csattogtatva – sürgölődik körülötte. Csakugyan, nyírta a fiát.
– Te is beszedted a maszlagot?
– Miért, azt hiszed, hogy én is kárörvendeni jöttem?

A piarista templommal szemben
bóklásztál a kiégett éjszakában,
mint a hajléktalan
zsírpecsétes hite, áhítata.
Szádig emelem, neked ajánlom
ezt a méregerős csókot, Tovább »

nedves levegő – abszurdum
hova menekültök, madarak
aggódom, bele se gondoltam
hajnalban alig csiviteltek
meddig bírja tolluk a vizet Tovább »

Mondták Vadmalacnak, hogy aki velük szemben áll, maszkot hord.
Vadmalac tétovázott, mert mosolygás volt, amit látott, homlokráncolás, ami intenzív belső életet feltételezett. Nem feltétlenül harcot, gyilkosságot.
És akkor az levette az álarcát.
Vadmalacnak földbe gyökerezett a lába. Kiégett tankokat látott, lebombázott házakat, színházt, iskolákat, utcán fekvő temetetlen holtakat.
”Akkor hát ez van. Álarc nélkül a valóság.”
Mozdulni nem tudott, de gondolkozni még igen

Forrás: szerző FB-oldala

Szonett az idő múlásának viszonylagosságáról

A mostmúlt lidérces tavaszomból
kandikálnak lila orgonaágak.
Árnyékukban karcsú nárcisz tombol,
csitul aztán. Érzi, mi az alázat. Tovább »

„Hogy számít majd? Lefoszlik rólunk minden idegen kacat. Nem szövődik be minden a zsigereinkbe. Közömbösen hallgatjuk másokat érintő mások halálát. Egy szám, egy név, egy adat a lajstromon – nem személyes. Mikor megismerlek, kiemellek a tömegből. Nem is nevet, hanem tulajdonságot kapsz, az enyém leszel. Ekkor siratlak azokkal, akiké voltál-vagy még. Nem múlik el személyességed, csak velem együtt és azokkal, akiknek ismerőse voltál. Az élet sokkal nagyobb. Az ismerős sokkal közelibb. Világunk nem múlik, amíg emlékezünk, emlékezik ránk valaki. Egymásnak vagyunk-voltunk. Egymást jelentjük. Tudod, az, akit láttunk egyszer akkor… aki visszaköszönt az utcán, emlékszel? Aki… és sorolnak elénk az emlékfoszlányok. Veszteségeinkben is gazdagok maradunk. Tegyünk. Legyünk. Látsszunk. Éljünk.”

Forrás: szerző FB-oldala

Forrás. szerző FB-oldala

most adjatok egy piramidont
mondta a delejes asszony

kezében sárgásan megolvadt
úgyszolván megszűnt a tabletta

járt hozzánk betegh gáborné
szászfejes jolán beatrix

az iskolában ne beszélj róla
mondták a nagyok

Budapest, 2022. VI. 9.

Mióta meghalt, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a magyar irodalom Caragialéja volt.


A magyar irodalomban a humor nem tölt be olyan ikonikus helyet, mint a románban. Miközben Caragialét a „nagy klasszikusok korszakának” egyik legjelentősebb figurájaként tartják számon Eminescu, Creangă és Slavici mellett, Karinthy egy nagy név a magyar irodalomtörténetben. Ez a két irodalom fáziskülönbségével is magyarázható, hiszen a román sokkal fiatalabb, Az elveszett levél szerzője az alapítók közé tartozik. Talán a viszonylag kései kezdéssel magyarázható, hogy a négy klasszikus meglepően érett ahhoz képest, hogy ők az elsők.

Karinthy után már alig lehet humorizálni — ez a magyar paradoxon. Bajor, Sinkó Zoltán, Parti Nagy: mindenkit Karinthyhoz mérünk, még Rejtőt is, aki nagyon más anyagból szőtte a humorát, de akit Karinthy sietett „befogadni”, azaz megszabni a hierarchiát.

Moldova György a Hofi korában volt nagy humorista. A rádiókabaré halhatatlanja, akinek ízes, sörszagú poénjai fergetegesek voltak és maradtak. Prolik, szurkolók, kisemberek — ez volt az ő világa. Nyugodtan írom le az utóbbi szót, hiszen Moldova nem nézte le azt, akit ebbe a kategóriába sorolhatunk. Akkoriban még ártatlanabbak voltunk.

A Malom a pokolbant nem szerettem, később azt sem, amit Mikes címszó alatt a Korunkban elkövetett, de a riportkönyvei utolérhetetlenek, legalábbis témaérzékenységükben. Ma már mindenről mindent írtak, akkoriban azonban mindaz, amit Moldova talált, újdonságnak számított a mozdony füstjétől a börtönökig.

Nem hiszem, hogy olyan színvonalú író lett volna, mint Caragiale. Mégis rá emlékeztet a társadalmi ellenállás miatt. Minden művész ellenáll, másképp nem működik semmi; egyesek azonban harapják a világot. Ezt tette a Karnebál szerzője, és ezt tette Moldova is. Facebook-búcsúztatójában a veje azt írta, soha súlyosabb egyéniséget nem látott. Nem is lehetett súlytalan, ha egyszer élete végéig Kádárra esküdött. Nem úgy értem, hogy igaza volt, hanem úgy, hogy egy egész másról harsogó társadalomban mert szemben állni. Jól tudjuk, hogy ez nemcsak akkor idegölő, ha az embert a sarkon várják, hanem akkor is, ha a tekinteteket kell cipelni és legyőzni.

Elhunyt Moldova György író

Kádárra esküdött, és otthon maradt — folytatom a mondatot. Caragiale Berlinben halt meg, megkeseredve és megundorodva nemzetétől. Moldovát talán cinikusabb és keményebb fából faragták: ő maradt az övéi között. Ma úgy tűnik, semmi esélye, ő viszont úgy viselkedett, mintha bízna benne, hogy van. Nem lehet türelmetlenséggel vádolni.

Kettőjük közül talán ő volt az igazi humorista. Mikszáth jut eszembe, akiről Szerb Antal azt írta, tudja, hogy nincs minden rendben, de ki mondta, hogy mindennek rendben kell lennie?

Vagy legyünk empatikusabbak és egyezzünk ki abban, hogy kétféle humor van. Moldova az életével a látásmód humorát gyakorolta, míg Caragiale az odavágósat, holott műveiben a román drámaíró is gyakran legyint, és nemhogy nem lát reményt, hanem még a reménykedést is elhessegeti. Olyan ostoba és/vagy szélhámos, felületes és korrupt szereplők között, mint Trahanache és Nae Girimea, Zoe és Veta, nincs miben reménykedni: a direktíva szerint a zsaroló helyett egy fővárosi zsarolót kell megválasztani.

Moldova annak ellenére reménykedett, hogy nincsen remény. Amennyire láttam, még hatalmas népszerűségének szétfoszlását is méltósággal viselte. Merte azt gondolni, amit gondolt, és a mai világban ez mindennél rokonszenvesebb tulajdonság.

Kíváncsi vagyok, tíz év múlva mit fogunk írni róla.

Forrás: A jódeménység foka blog

Hazafelé tartok, egy nyitott ablakot nézek,
mintha a nyelvét nyújtogatná, függönye úgy lobog
a tavasz kékje kiengedte nyáját,
a város felett ül és szipog. Tovább »

Tolsztoj, aki megvetett és elutasított minden hatalmat, államot, egyházat, hadsereget? Akinek krisztusi anarchizmusa nemcsak a háborút tiltotta, de mindenféle emberölést, halálbüntetést, sőt az állatok megölését is? Aki a Háború és békében nemhogy nem „dicsőítette” az orosz hadsereget, hanem a háború embertelenségét, feleslegességét, idegenségét, kisszerűségét írta le hatalmas történelmi pannókban és fullasztó kisrealista pillanatképekben? Tolsztoj, aki a II. Sándor cár elleni merénylet után levelet írt a miniszternek a narodnyikok kivégzése ellen protestálva, és a minisztertől – jogosan! – azt a választ kapta: „Az ön istene nem a mi istenünk!”? Tovább »

Az összeállításból megismerhetjük a több évszázados katolikus szellemi központ, Csíksomlyó történetét: a pünkösdi búcsún kívül szó lesz a kegytemplomról és a kápolnákról, a ferences kolostorról és lakóiról, a csodatevő Mária-szoborról és az utóbbi évtizedekben kialakított Mária-útról is.

– Az maga a béke volt, tudd meg.
Ezt Vadmalac mondta, amikor a komája elmesélte, hogy látott valami selymes, könnyű jelenséget elsuhanni.
– Madár volt, békegalamb? – kérdi Vadmalac.
– Inkább egy vékony kendő, melyet a szél visz magával.
– Hova lett?
– Elvitte, el, beletűnt az ég kékjébe.
– Vagyis tőlünk el.

Forrás: ujnepszabadsag.com

GAGYI LÁSZLÓ
Olyan a lelkem…

Olyan a lelkem, mint egy gyönyörű liget,
elvarázsolt tóval a közepén.
Tükör a tó s ha a kacér Hold belenéz,
elárad elvarázsolt kertemen a fény. Tovább »