Facebook-monográfia Ady Endréről
Egy eset sorsa * Naiv koromban azt hittem, Zilah csak éppen ott volt Érmindszent mellett, onnan hozták be Adyt a szülei a városkába, melyet ő később Debrecennel együtt falunak nevez, és Nagyváradot állítja szembe velük. Aztán 2017-ben meghívtak oda halálának századik évfordulójára, és megdöbbentem.
Másfél órát mentünk a poros, autópályátlan úton, és azon töprengtem, vajon mennyit mehetett a szekér? Legalább hármat, gondolom, ha nem többet. Ez a távolság érlelte volna költővé a gyermeket?
Nem akarom a lángelme nyomait keresni egy fiúcskában, másfelől viszont mindenki tudja, hogy furcsán ható élmények tesznek egy embert valakivé. De ha őt nem tették, engem bizonnyal tettek az ő még lelkesebb olvasójává. Mint amikor ismét megkondul a harang, olyan volt számomra ez a kérdés: mi történhetett vele azon a sok úton Érmindszent és Zilah között?
Nem képzelem, hogy mint a pénzenergiát küldő nevetségesek ígérik, ettől a kérdéstől valami fény gyúlt bennem, és most aztán olyan igazságok birtokába jutottam, melyeket még senki nem mondott ki. Egyszerűen izgat ez az ember, ez a költő, ez a sors, és attól, hogy elképzeltem, amint a bukdácsoló szekéren ül, ismét parázslani kezdett. Soha nem hittem élet és költészet homogén, ekvivalens erkölcsében – ha mégis hinni kezdenék, Adyt választanám. Egy olyan embert, aki a verseiben és az esszéiben sem állította, hogy könnyű eset, vagy hogy tiszta lenne. De ESET volt, és ez a lényeg.
Sprőden szeretem * Érdekes, mennyire elvárják sokan, hogy a költő templomajtó legyen, míg ők megengedik maguknak a luxust, hogy ne értsék, amit mond. Egyszer összevitatkoztam egy hivatalos, lepecsételt Ady-rajongóval, mert konzervatív mert lenni valamilyen ügyben. Holott az Ady-szellem minden rezdülése arról szól, ez a társadalom úgy rossz, ahogy van, gőgös hülyék ülnek fontos pozíciókban, akik számára fontosabb az a megrendítő kérdés, hogy ők nem tekintetesek, hanem méltóságosak, mint az ország jövője, akik magukon kívül mindenkit lenéznek, akik megvetik a nyomort. Akik körülöttük vannak, azok sem jobbak, mert titokban maguk is becsülik a pozíciót, és nem tűrik az igazságot sem a társadalomban, sem a szerelemben. A Levél-féle Móricz Zsigmondhoz abból a felkavaró boldogságból származik, hogy eljött végre valaki, aki nem a Petőfi- és Arany-epigonok ibolyaszemével nézi a magyar parasztot, hanem élete nyomorúságában és zamatai bőségében.
Ezt különben a Petőfi-rajongók kapcsán sem értem, akik még mindig bőven szaladgálnak. Mára megtanultam szeretni a Petőfi-verseket, melyektől egykor éppen az ömlengő rajongók riasztottak el. Ugyan hány rajongó látja az EGÉSZ Petőfit? Mi sem könnyebb, mint a Falu végén kurta kocsmán vagy, hogy Adysan szóljak, hajh, az Anyám tyúkján hüppögni. De végiggondoljuk, mit jelent, hogy ez az ember, aki örömmel ment a csatába, „be mert szólni” Mészáros Lázárnak, mert annak a nyakravaló volt a fontos? Végiggondoljuk, hogy ez az ember nem a puszta felettest, a puszta rangosabbat tisztelte, hanem valami egészen mást? Hát azt az én gyerekkoromban még tankönyvi Móra-elbeszélést végiggondoljuk-e, amely szintén Petőfiről szól, és az az egyik replikája, hogy „meg nem süvegelem senki száz aranyát”, ma, amikor mindenki száz aranyát megsüvegeljük? Tudjuk-e, hogy kit tisztelünk Petőfiben, s hogy az az illető nemcsak az, aki szerette az anyját, akinek a nyakában lógott?
Így kell szeretni Ady Endrét is: a szenvedélyeivel, az igazságaival, a meg-nem-alkuvásaival, a sprődségével együtt.
Pusztai Péter rajza