Érdekes könyv jelenik meg a budapesti Pont Kiadónál. Szerzõje Rostás Zoltán*, módszere az oral history – ez utóbbiról beszél a könyv elsõ fejezetében, melyet a Káfé korábban közölt. Az alábbi szöveg egy fejezet a könyvbõl.

Elmondta: Dénes Gáspár

A beszélgetés alanya, Dénes Gáspár, 1928-ban született, építőmunkás volt Bukarestben. Jellegzetes kétlaki életet élt családjával együtt: a fővárosban volt a munkahelye, a szolgálati lakása, ugyanakkor szülőfalujában, Nagymedeséren volt a háza. 1990. után ott kapta vissza a földjeit, és oda vonult vissza nyugdíjasként gazdálkodni. Felesége, Dénes Borbála, a bukaresti magyar értelmiségi családoknál dolgozott, mint bejárónő.
A felvétel 1993 nyarán készült.
Kérdezett: Rostás Zoltán.

– Hova valósi, és mivel foglalkoztak a szülei?
– Hát, hogy elejitől kezdjem, én Brassóban születtem  tulajdonképpen. 1940-ben, mikor volt ez az átalakulás, akkor hazahúzódtunk. Érdektelen, hogy most mondjam, hogy miért. Apám nem szerette a mezőgazdaságot. Akkor kimentünk Pestre.

– Ha hazahúzódtak, azt jelenti, hogy megvolt otthon a házuk?
– Megvolt, megvolt, a birtok megvolt, mert volt 6 hold birtok Nagykedében. Aztán ő nem nagyon szerette a mezőgazdaságot, még a fiatalkorát is a lovak mellett töltötte… És kimentünk Magyarországra, Pestre. Pesten dolgoztunk ’44-ig, én az iskolát ’42 tavaszán végeztem, a hét osztályt, s akkor engem is kivitt, s aztán odatett dolgozni, úgy mint mást. Voltam csapos… Tovább »

2010. 03. 26.

ÉDES ÖCSIKÉM!

Ott is ez a titkolt érzés dúlt láthatatlanul, leírhatatlanul… A neved napján is Rómában voltam, egész nap a Szent Péter bazilikában és egész délután a vatikáni múzeumbam… Hát nem csoda, hogy épp akkor? És nem csoda, hogy a neved estéjén, tehát 17-én estefele az egyik küszöbön egy gyönyörű piros rózsa hevert , biztosan azért, hogy én megtaláljam, kicsit magamhoz öleljem, mintha kicsit TE lennél, mindenhol és minden szépségben örökre enyém… Most itt van a szentélyen, kissé elszáradva, de van, és örök emlék marad, mint az az óriás fenyőtoboz, amit A kicsi unokámmal vetettem fel egyik fa alól a Palatinusz dombon. Két toboz, egyiket TE hoztad a Gyimesről, a nyári iskolai táborból nekem, ezt én neked. Minden összeköt veled, mert mindent megőriztem, mintha tudtam volna, hogy nem szabad semmit elhajítani.

Rómában voltunk tehát. És TE állandóan velem vagy, akárhol járok és kelek. Tovább »

Tóth Cecília ytong tégla

Vitt a szag elõre
Az ösztön, a sok láb
Mentünk, amerre mondták
Ott volt a móló, a part
Mindenki mást akart
A szélorgona búgott
Az esõ szitált
Másztunk, rohantunk
Eltapostak
Felálltunk, nevettünk
Sokan voltunk
Mentünk, amerre mondták
Bal-jobb-bal
Elõre nézz, most meg fel
Állj, indulj, soha ne maradj el
Ha elestél, akkor is kelj fel
Befelé sikoltva
Egymásba kapaszkodva
Táskát szívhez szorítva
Rohantunk ûzött hangyák
Mentünk, amerre mondták Tovább »

Kiss Flóra tusrajz sorozat

Tovább »

Érdekes könyv jelenik meg a Pont Kiadónál, Rostás Zoltán szociológus, A Hét egykori szerkesztõje ír ebben több évtizedes munkájáról. Ebbõl közöl a Káfé elõzetes részleteket

Magnós (magán)történelem
avagy
a szerzõ „felvezeti” tárgyát

Nosztalgiával emlékezni a bukaresti nyolcvanas évekre – amnéziára, netán mazochizmusra vall. Mert „elfelejteni” a nélkülözéseket, a bezártságot, a városrombolást, az abszurd intézkedések egész sorozatát, valóban a patologikum határát súrolja. De mivel az elnyomás sosem lehet totális, én is éppen ilyen körülmények között találtam lehetőséget, sőt örömet munkámban, hétköznapjaimban az oral history – nem egészen véletlen – felfedezése és művelése révén.
Természetesen, nem mindegy, hogy akadémiai program keretében, vagy magányosan, kedvtelésből vállalkozik valaki egy számára új kutatási módszer kipróbálására – egészen más jellegű elfoglaltság, egy bukaresti magyar hetilap szerkesztése mellett. Az sem mindegy, hogy a kutatás (viszonylag) szabad légkörben folytatható, vagy sem. Tehát, mindent összevetve, az én oral history élményem nem magyarázható a társadalomtudomány belső logikája mentén, amolyan „internalista” szemlélettel.
A kor, a város, a státusz indított el.
E felvezetésnek tehát elkerülhetetlenül személyes jellege van: a múlt század nyolcvanas éveiben végzett magnós búvárkodással kapcsolatos bukaresti tapasztalataimtörténetét próbálom vázolni.
*
1980. körül még nem foglalkoztattak különösebben sem Bukarest marginális kultúrái, sem pedig a román társadalomtudomány múltja. Egyszerűen az önálló, vagyis egy személyre szabott kutatás lehetősége érdekelt. Voltak fontos témákra összpontosuló, nem hivatalos, egyéni terveim, amelyek a megtűrt kutatások világához tartoztak, hiszen nem fenyegették közvetlenül a kommunista rendszert.
Érdeklődésem a történeti antropológia tárgyköréhez tartozó, megközelíthető témákra irányult: minél részletesebben szerettem volna kutatni látszólag hétköznapi, banális témákat. Mivel nem voltam kutatóintézeti kötelékben, szabadon választhattam meg témáimat. Ezek kiválasztásakor nem gondoltam a közzétételükre, hiszen úgysem lehetett volna publikálni ideológiai koncessziók nélkül. Az akkori körülmények között – kissé talán romantikusan – úgy véltem, hogy az út a fontos (a téma minél elmélyültebb megismerése-megértése), nem a cél (könyv megjelentetése). Tovább »

Fiatalasszony-anyám mosolyog,

meg én is, talán ötévesen-

szőke hajam fehérnek látszik

a régi képen, benne nárciszkoszorú – Tovább »

Telt ház a kettős rendezvényen

Házy Bakó Eszter, a rendezvény házigazdája, üdvözli a jelenlévőket

Dimény András képzőművész méltatja Simó Enikő alkotásait

Simó Enikő faliszőnyegei Tovább »

Kérdezett: Bencze Mihály

Tapasztó Ernő díjazatott színész és rendező, az Aradi Kamaraszínház alapítója és igazgatója. Az aradi Csiki Gergely Főgimnáziumban zajlott a XXXII. Erdélyi Magyar Matematikaverseny, és ez az alkalom adta a lehetőséget, hogy a Nyugati Jelen épületében 2023. február 22-én találkozhattam Tapasztó Ernővel, akivel az aradi színházi életről beszélgettünk.

Bencze Mihály: Kik voltak gyerekkorodban és középiskolás éveid alatt hatással rád, hogy a színészi, illetve a rendezői pályát választottad?

Tapasztó Ernő: Tapasztó Ernő vagyok az Aradi Kamaraszínház igazgatója, 1975. november 29-én születtem. Amióta az eszemet tudom én a színházzal akartam foglalkozni, gyerekkoromban én nem autókkal játszottam, hanem babákkal készítettem előadásokat. Már hároméves korban csináltam egy színpadot, a diavetítő fényével világítottam meg, aztán behívtam a családot, hogy nézzék meg a kis előadásomat. Még belépődíjat is kértem tőlük.

Tovább »

Kiss Flóra: festett ytong tégla

Beszélgetés Bogdán Mária Emesével, a nemrég bemutatott legfrissebb kötete kapcsán

Kérdezett: B. Tomos Hajnal

Csíkszeredában, ez év április 24-én mutatták be a baróti születésű Bogdán Mária Emese immár harmadik egyéni kötetét. Az Ipekakuána, avagy baróti feljegyzések című könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó gondozásában jelent meg, szerkesztője Hoffmann Edit, nyugalmazott múzeológus. Ez utóbbi így ír fülszövegében az új prózakötetről: „Kiknek ajánljuk olvasásra ezt a könyvet? Mindazoknak akiknek ismerősek a múlt század eleji, régi baróti események (el egészen a hatvanas évekig) akár mert megélték, akár, mert hallottak ezekről. Azoknak, akik az események és történések szereplőit ismerték akár személyesen, akár a családban elhangzott elmesélések kapcsán. Azoknak, akik nem hallottak a kötetben felsorakoztatott eseményekről, történésekről, személyekről, de kíváncsiak egy 20. századi kis település életére, amelyben mindenki mindenkit ismert és mindenki mindenkiért tett, ha úgy adódott.”

Tovább »

„Ha egy évre tervezel, ültess rizst; ha húsz évre tervezel, ültess fákat; ha a következő generációknak tervezel, tanítsd az embereket” – kínai közmondás

Péter Sándor pedagógus, kutató, újságíró, iskola- és újságalapító, könyvkiadó, számos egyesület, társaság és szervezet létrehozója, rendezvényszervező, a brassói tanárok körében is jól ismert személyiség. Nemrég közölte le a Brassói Lapok az életrajzát, szakmai tevékenységét. A hazai és magyarországi sajtóban közöl főleg néprajzzal, nyelvhasználattal, oktatással, közművelődéssel kapcsolatos írásokat.

Tovább »

B.Tomos Hajnal rovata

Nemsokára újabb tárlatnak ad otthont  a brassói Reménység Háza. Simó Enikő állítja ki textil- és díszítőműveit ez év május 5-én. A tárlatot Dimény András képzőművész méltatja. Ezt követően könyvbemutatóra kerül sor. A brassói születésű, jelenleg Magyarországon élő Gergely Emese hozza el Brassóba két friss kötetét: a 2020-ban megjelent Egyszervolt napok és a 2022-ben megjelent Szent Márton köpenye című prózaműveket. Az írónővel Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője beszélget.

A felvételeket Házy Bakó Eszter készítette

Róka Júlia Gréta munkája (16 éves)

   Milyen rég is volt – elflejtettem, csak most, hogy a Cseke Gabiról írt visszaemlékezéseket publikálom a Káféban, jut eszembe, hogy az internetezés hõskorában, amikor a Káfé Fõnix még csak Káféként, sõt Caféként létezett, vagyis a Cseke Gabival való internetes együttmûködésem elején, terveztünk egy különös projektet, talán Hiányok térképe volt a neve, vagy így visszaemlékezve az lehetett.

Tovább »

A kávé varázsital, minden kétséget kizáróan. Ha valamiért mégsem ekként hat, az minden bizonnyal baljós jelnek tekinthető. De erről majd máskor.

Most inkább csupán arról, hogy milyen természete lesz a kávénak, ha nem az ibrikből, hanem a termoszból kerül elő. A termoszt az ember ugyanis magával viszi hét határon át, és a tudat, hogy a termosz kávé ott rejtőzik a hátizsákban, izgalmas ígéretként kíséri az utast. Az elsődleges hatáskeltő tényező természetesen maga az út: lépések az ösvényen, bandukolás felfele vagy botladozás lefele, és maga a látvány, ami a hét határ mindegyik lépésében elénk tárul, izgalmat keltve akkor is, ha nem először járunk arra. Tovább »

SIMÓ ENIKŐ Mátisfalván született 1943-ban . Texil szakon diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti főiskolában 1968-ban. Előbb a medgyesi textilgyár tervezője, majd 26 évig a brassói Gyermekszínház díszleteit tervezte. Ezt követően a szárhegyi és a kézdivásárhelyi alkotótelepen dolgozott. Munkáit számos egyéni és válogatott csoportos kiállításon tekinthette meg a nagyérdemű. Néhány faliszőnyege a brassói Városi Könyvtás és a Képzőművészeti Múzeum falait diszítik. (B. Tomos)

kergetek egy káposztalepkét

nyúlok utána ámde ellibeg

ravaszul kicselezget engem

kedvemet keseríti meg Tovább »

(„többé

ne keress a csillagok között

hazudott mind

ki engem oda tudott”) – ismeretlen ismerős

mint vének ajkán egy régi dallam úgy mesélted Tovább »

Olyan természetesen kérded: Ki a következő?

Zavarba hozol és én mégis zárójelbe teszem.

Levelet írok, postára adom,

címed ismeretlen, de bízom

abban, hogy megtalál a postás név után. Tovább »

Már csak a fák
szavára hallgatok.


Reggelente kezemet nyugtatom
– akár Biblián –
a százéves almafán:
ki sem gondolom
s már érti,
már oldja sóhajom.


Nagyapám hagyta rám
örök tápul
arra, ha a tér
bezápul
s elkoptatja ínyem
a Sokminden.


Kérge, mint túlsült
parasztkenyér héja
pattog,
de mikor már földbelet
falok,

ő még marad.

Tovább »

Édesapámnak könnyű volt ajándékot venni. Mindig egy füzetet kapott tőlem. Nem túl nagyot, nem túl kicsit… egy olyan közepes nagyságút, hogy könnyen magával vigye bárhova. Kemény borítójút, hogy könnyű legyen írni bele. Olykor egy jól meghegyezett ceruzát is hozzátettem. Mindegyiket tele írta, kivéve az utolsót… Édesapám neve Cseke Gábor.

Tovább »

B.Tomos Hajnal sorozata

A „Via Barcensis Egyesület” szervezésében ifjúsági kórus létesül Négyfaluban. Sinka Noémi és Gál Janet konzervatóriumi hallgatók ez év április 29.-én 15 órától meghallgatásra invitálja azokat a 16-30 év közötti fiatalokat, akik szeretnek énekelni-zenélni, és egy vidám közösség rendezvényein részt venni. A meghallgatásra és a későbbi próbákra a Gillich Fülöp Evangélikus Diákotthonban kerül sor, mely 2018 szeptemberétől működik Bácsfaluban (Brassói sugárút,245 szám). Fotó forrása: https://www.liceulzajzoni.ro/bentlakas

Fotó címe: A diákotthon épülete