Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó már a fentebb említett, sok szálon bonyolódó ellentmondásnak a terméke és kísérlet a feloldásra-összehangolásra. Láttuk: már évtizedekkel a háború előtt tudatosodott az erdélyi vezető értelmiségben, hogy Erdélyben az együtt élő, de egymástól végtelenül különböző nemzeteknek meg kell találniuk valamiféle építő jellegű együttműködést – természetesen magyar vezetéssel, a mélytörténelemből táplálkozó magyar nemzeti hagyományok és az államiság jogán. Trianon után ez az alapelv képezi a vezetésre alkalmas értelmiségiek közti viták magvát, a szembeszegülő eszmék mentén bélyegzi egyik tábor a másikat jobboldalinak vagy baloldalinak – ám a transzilvanizmus gondolatkörén belül a „baloldaliság”, illetve „jobboldaliság” egyre inkább valami egészen mást kezd jelenteni, mint a teljes államiságú parlamenti politizálásban.

                      Legszemléletesebben ezt Makkai Sándor gondolatmenetével lehet igazolni. Ő az, aki elemző módon elvégezte a kisebbségi létforma és gondolkodásmód racionális szembesítését a felsőbbrendűként megnyilatkozó anyaországival. „…Ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálraítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb… – írja 1931-ben. – Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbséget ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja…” A transzilvanizmusra jellemző egyetemesség ideálja  megvalósíthatónak mutatkozik; nem a kisebbség vezetőin múlott, hogy kudarcot vallott. A sokféle közéleti konfliktus közepette nehéz volt elviselni a kettős megítélést, eleget tenni a többirányú, ellentétes elvárásoknak. Ami a román állam részéről magyar nacionalizmusnak minősült, ugyanazt a magyarországi jobboldal baloldali elhajlásnak vélhette, az erdélyi széles közönség számára pedig egyszerűen eredménytelenségnek mutatkozhatott. Baloldal-jobboldal, konzervatív-progresszív kettősség hamis szembeállítása már a Trianon előtti transzilvanizmus világképében nehezen értelmezhető dilemmaként jelenik meg. Egyetlen példa: az Erdélyi Szövetség megalakulásakor (1913) a nemzetközi hírű tudós, Apáthy István egyfelől szilárdan kiáll a magyar állam egysége mellett, másfelől – az eredendő transzilvanizmus szellemében – a nemzeti egyenjogúság korszerű eszméit képviseli (a románságra is kiterjesztve); 1920-ban ugyanezekért az eszmékért a románok elítélik, börtönbe zárják mint magyar nacionalistát…

Apáthy István

Tovább »

Megváltásig

már megtanultam annyit
hogy mennyit nem tudok
passzol hozzám arasznyit
a sajátos gondolathurok

benne kezek-lábak és a fej
félreértésekért felel
felejteném mennyi volt a jel
torokban szorulok tőle el

és lejjebb is adom
akad hogy kiborít
komoly kis fogadalom
szándékból domborít

de nem csinálom jobban
félelmek növő halmazán
kucorogva az én roppan
és kinyúlik majd lazán

Predesztináció

Varjú csőrben diócsendet
mindig roppantó az idő
darabra töri a rendet
mert tép a nagy Térfeszítő
kérdéseken innen
a válaszokon túl
egy szemnyi a Minden
és az én Ő-be fúl

Tovább »

1910-ben, még erdélyi magyar dominanciahelyzetben fogalmazódnak meg azok az egymásnak feszülő kettősségek, amelyek egy szűk évtized múltán az erdélyi magyarság számára már feloldhatatlan nemzetilét-paradoxont jelentenek majd, s amelyeknek egybesimítására alkalmasnak egyedül az irodalom és a kultúra mutatkozik. A transzilvanizmust tehát 19. századi kezdeteitől ez az ambiguitás jellemzi: formailag ideológia, amit a politika küzdőszelleme működtet; lényegét tekintve szellemiség, az a bizonyos „erdélyi szellem”, amelyet szinte kizárólag az irodalom képes életben tartani és a társadalmi tudatban szétteríteni. Kós Károly – hatalmas, szerteágazó életművével – szinte egymaga tanúsítja a transzilvanizmusban eleve benne rejlő kettősséget és ebből következően a politikai megnyilatkozásaiban feloldhatatlan ellentmondásokat. 1911-ben a Budapesti Hírlapban erdélyi értelmiségiként figyelmezteti Magyarország politikai vezetését a balázsfalvi nagygyűlés félelmetes tanulságaira: „Erdély oláhságának győzelme volt az rajtunk.” Emlékiratai szerint 1916-ban Klebelsberg Kunó kérésére hetekig „az erdélyi kultúraépítés problémájának megoldásán törtem a fejemet”, a háború kimenetelétől független lehetőségként. Trianon és a Kiáltó Szó után pedig, kezdeti aktív politikai tevékenységének energiáit áthelyezi részben a szépírói alkotás, részben egy monumentális irodalomszervező munka területére – az „erdélyi szellem” utókorának végtelen szerencséjére.

Kós Károly

Tovább »

                      A transzilvanizmussal kapcsolatos kutatások terén 1990 körül következett be radikális változás. Mindaddig szinte kizárólag mint a sajtót, kiadói tevékenységet, írói csoportosulásokat magában foglaló irodalmi jelenséget vizsgálták. (Arra most nincs tér, hogy ennek magyarázatát részletezzük: miszerint az irodalom volt a Trianon utáni erdélyi magyarság társadalmi életének egyetlen olyan szegmense, melynek kutatását a szocializmus tudományossága engedélyezte.) A kilencvenes években a fiatal társadalom- és politikatörténészek friss lendülete azt is jelentette, hogy felfogásukban méltatlanul hátrébb szorult a két világháború közti romániai magyar irodalom jelentősége, ugyanakkor hozzájárultak a misztifikált „erdélyi szellem”, „erdélyi lélek” fogalmának racionalizálódásához. Napjainkra kiegyensúlyozódtak ezek a folyamatok: nyilvánvalóvá lett, hogy a transzilvanizmusban a csonka társadalom csonka alrendszereit (a nevelésügytől a bankrendszeren át a paraszti gazdálkodásig) nem lehetséges egymástól elkülönítve vizsgálni. A szemléletváltás hozadéka: „a Trianon utáni erdélyi magyarság kulturális önvédelme nem a politikai aktivitástól elkülönülő, hanem a Romániába való cselekvő betagolódást megalapozó és mozgató tevékenységi körök egyik legfontosabbika volt.”

                      Ha tehát itt és ma a transzilvanizmus egyik sajátos megnyilatkozási formájáról próbálok valamit mondani, azt azért teszem, mert úgy vélem: ez az ideológia a korabeli Európában egyedülálló kísérlet volt; egy államiságából és anyanemzetéből kiszakított, megsemmisítésre szánt népcsoport túlélési stratégiája. És azért is teszem, mert fölvethető a kérdés: más világpolitikai helyzetben alakulhatott volna-e eredményesebben az, amit a korszak egyik legjelentősebb kultúrpolitikusa, Krenner Miklós egyszerűen „Mozgalomnak”, egyvengnek nevez? Közelebbről: leszűrhető-e valamiféle jótékony tanulság mindebből – az egyszerű irodalmár szemléletmódjával – a mai magyar társadalom lét- és mozgásformái számára?

Krenner Miklós

Tovább »

  4.04.

Daan nevű város negyed. Félek az új ízektől, az ismeretlen ételek és italok hatásától, rajta kapom magam, hogy a gasztronómiában is a biztonságot keresem. Otthonom az egész világ, ahogy eddig megismertem, beleértve az ízeket, a szagokat, a recepteket. Most pedig idegen terepen járok, bevetésen vagyok a dzsungelben. Dán, lengyel, nigériai, indonéz, indiai és török kollégáimmal hamar szót értünk, persze angolul. Különböző világokból jövünk, de most ugyanazon a hajón utazunk mindannyiunk számára idegen vizeken, ez összehoz.

4.14.

Közép-Európa-kompatibilis lakás, sok könyv, modern festők, igényesen érthetetlen dísztárgyak, halk klasszikus zene. Ez egy kínai disszidens tajvani lakása. Van még neki egy Malájföldön és egy Bostonban. Letartóztatták, megverték, bezárták, deportálták, kiutasították a hazájából, Kínából, ahova talán soha nem térhet vissza, még tranzitban sem egy kínai repülőtéren. A hetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki csoportosulásainak egyik máig aktív figurája, lapalpító, a közép-európai rendszerváltások kortársa, így kortalanul is, ahogy kinéz, ötven és hatvanöt között – valójában utóbbi. Ázsiai konyhával vár engem és meghívómat, egy lengyel újságírónőt. Körteraszon tálal, amely körbeöleli a lakást, egy csodálatos völgyben vagyunk, patak és termál vízforrás között, szorosan a hegyek lábánál. A hegyvidék hallatán az európai utasnak valami hidegebb, zordabb kép ugrik be, de ez itt más. A hegyoldal itt szubtrópusi dzsungel, Tajpejtól negyven kilométerre.

Amilyen mértékben Kína nem mozdul semmi felé, amit nyolcvankilenc Európa keleti részében jelentett, olyan mértékben konzerválódik ez a művészember valakivé az 1968-tól 1990-ig terjedő időskálán: egyéniség, szabad élet, stílus, némi bohémság. Könyvespolcán ott van Sonntag mellett Milos, Kundera, Havel. Ez az ember egy évitzed amerikai élet után Tajvant választotta, a világát viszi magával, egy kozmopolita ellenzéki értelmiségi. Magyarázza nekünk, hogy szomszédai nem szeretik, mert más az életformája, mint az itteni embereké. A tajvaniak nem szeretik a politikai üldözötteket, mondja, külön akarnak élni, miután voltak már portugálok, hollandok, kínaiak és japánok gyarmatlakói, ők maguk is üldöztöttek voltak és maradtak, elég az nekik, nem kell ide más is.

A zsúfolt buszt elkerülendő taxival mentünk ki házigazdánkhoz falura, ötfelé osztva a gázsit egy népköztársaságbeli kínai illegális fuvarosnak, aki papucsban volt és gondozatlan, autója egy halottaskocsi. Korábban halottakat taxiztatott, most élőket. Biztosan a szerint, hogy ki fizet jobban… Tovább »

Van, akinek elpárolgott a Káféja, másnak csak egszerûen kihûlt, a szárazság miatt pedig megdrágult a brazil kávé.

Vannak még beérkezett szövegek, ezek meg fognak jelenni, és várunk megbeszélteket. Továbbá nosztaligia-albumokban napvilágra kerülnek a Káfé hûséges barátainak, egykori szerkesztõinek mûalkotásai. (gergely)

A Káfék története

A Káfé logóját Pusztai Péter készítette. A fejlécen díszelgõ kávéscsésze egykori szerkeszõnk, Debreczeni Éva csészéje volt.

DEMÉNY Péter:

3. 19.

Esős reggel, 18 fok. Tegnapelőtt 28 volt. Február 12-i érkezésem óta hol 20 fok van, hol 30. A ház körül ismeretlen madárhangok és érthetetlen emberi szavak. Öt hét után az idegenség már otthonos.

Tegnap rájöttem, hogy visszautazásomkor nem ugyanarról a sanghaji repülőtérről indul a gépem Frankfurtba, ahova Tajpejből megérkezem majd. A két repülőtér között 60 km a távolság. Vagyis nem tudom elkerülni, hogy belépjek Kína területére és ott másfél órát utazzak. Ez nyugtalanít. Kiutazom a tengerre, nincs senki, szeles az idő.

Olvasom a Taipei Times-ban, hogy Tuvalu szigetország kiáll Tajvan függetlensége mellett. Egy tizenegyezerkétszáz lelket számláló nemzetről van szó, amely elutasítja a kínai politikai rendszert. Ez a kicsiség nagysága.

Közben egy diktátor valahol fenyegető ballisztikus rakétákat lő most ki nem is olyan messze, csak ezer mérföldnyire. Nem megyek be a vízbe, nagyok a hullámok. Pedig ezen a tájon csak az óceán csendes. Tovább »

Az évek várostól városig

vezető léptei apránként

megnyúlnak.

Állok, fürkészem a sovány földet,

úgy tűnik,

a szüntelen küzdelem,

bolyongás és keserves babér

évei sírig tartanak,

akár a rám bukó szél,

mi lényem szikkasztván szikkasztja.

E bolyongás nem lelhet

beígért fundamentumot,

a felőrlődést csökkenteni sincs esély,

talpam alól

nem bukkan elő a megérdemelt

rög és kavics.

Nem kérhetem

a fejem fölötti csillagot se,

hogy kihunyjon, maradjon,

hisz névtelen.

Tovább »

Vettem egy mély levegőt, és megírtam a kérdéseimet Cseke Gábornak. Azt hiszem, nem kell őt bemutatnom, mindenki ismeri. Ha mégsem eléggé, vagy elkerülte volna eddig a figyelmét, akkor most hívom fel. Apropója pedig az, hogy nemrég jelent meg a Sorsok könyve című munkája, amit korábban Csíkszeredában, majd Székelykeresztúron, Baróton, majd Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter könyvtárban is bemutattak. Hálás vagyok készséges és gyorsan érkező válaszaiért. Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Komjáti Eszter – Eszti. Hogy boszorkánynak miért ábrázolta, nem tudom. Talán azért, mert akkori szemmel nézve nem a legcsinsabbak közé tartozott? Apám egy megjegyzése jut eszembe: „Fiam, jegyezd meg, a fiatalság csak szép lehet. Udvaroltam egy lánynak – barátom megkérdezte: ilyen csúnya lánynak? Pár hónap múlva azt a csúnya lányt feleségül vette.” Eszti közgazdász volt – nincs közöttünk.

2. 15.

A tajvani antikommunista diktatúra ugyanolyan házakat épített az ötvenes-hatvanas években, mint ebben az időben a kommunista diktatúrák. Tézis – antitézis. Ráadásul a pártszervezés, a demokratikusnak nevezett centralizmus, amelyből a kínai-tajvani nacioanlista kuomintangban és a kommunizmusban is csak a centralizmus volt igaz, a lakosság egymás elleni megfigyelői beszervezésének hasonló gyakorlatai, ma már inkább egy korszak, mint csak egyik vagy másik politikai rendszer módszertanának tűnnek. Ennek a nagy közös korszaknak az egyik megbízható tárgyi lenyomata a panelrengeteg. A polgári építkezés vége (vagy szünete), a beton internacionáléja. Racionalista csúnyaság. Állítólag Dél-Amerikában is jelen van ez a látkép. Helyenként ez itt olyan, mint Bukarest. Ebből emelkednek ki a nyolcvanas-kilencvenes évek neo-liberális grandomániájának épületei. Ezekben a sok emeletre törekvés megmaradt, de már nem a szürke proletár aszkétizmus, hanem a drága anyagfelhasználás optimizmusa, márvány és csillár mindenfelé. Louis Vuitton. Ez volna a szintézis? Az ötszáznyolcméter magas taipei world trade center világoskék és légiesen olvad bele az égbe. Ugyanolyan színű, mint az ég, de közben felületeinek és az égnek is állandóan változik ez a kékje a nap folyamán. A hatás egyszerre egyszínű és sokféle, ezért nem harsány, hanem ízléses, grandiózus. Ezt gyönyörűen megcsinálták. Rozsdás erkélyű sikátorok végén elérhetetlenül magasodik az utcaképbe, mindenhonnan látszik, de mindig messze marad. Kiszélesülő járdán járulhatsz elébe, és ha belépsz a toronyba, ott a sznobéria. De már igényes másolók kezéből. Tudták, hogy az egyszínű vagy színtelen masszív kőfelület a lenyűgözőbb. Pedig a hagyományos tajvani építészet, pontosabban annak kínai része nagyon is színbarát, vörös, sárga, egyéb. Pagoda, lampion, sárkány. A trade center nem erről szól, hanem egyfajta kozmopolitizmusról, amelyben ha eltévednél, ott vannak a boyok minden emeleten és segítenek. A liftek gombjait már meg sem kell érinteni, az ujj melegétől indul.

Tovább »

A sáfrány-szegélyű tengerparttól

a magasságos ég sötétkék dómjáig arany létraként emelkedik

öt bolygó meg a tündökletesen zsenge hold.

Ma a vadvirágok első tűzijátéka: sárga ibolyától,

kék szemű fűtől ujjongott domboldalunk.

Ily ragyogással ér véget ez a fenséges nap,

1940. március 10. – Az egész télen át tartó

halálmegvető bátorság, a hóban folytatott nagy küzdelem ellenére

Finnországot ma fegyveres túlerő tiporta agyon.

A hold és az öt bolygó útja csak sokára keresztezi ismét egymást –

és addig gyászosnál gyászosabb dolgok történülnek még.

Boda Edit fordítása

Robinson Jeffers

Interjú Boda Edittel

Cikkemben megpróbálom érzékeltetni, hogy neves személyiségeink hogyan éreztek rá a matematika és irodalom kapcsolatára. Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.) az előző századunk költői hatalmassága, hazafi volt és forradalmár, példamutató magyar és európai gondolkodó. József Attila (Budapest, 195. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) mindössze harminckét évet élt, mégis a magyar költészet egyik legjelentősebb alakja.

Teller Ede (Budapest, 1908. január 15.- Stanford, 2003. szeptember 9.) a „hidrogénbomba atyja”, azt vallotta később, hogy tudományos sikereit annak köszönheti, hogy a magyar nyelv az anyanyelve, máskülönben „csak középszintű középiskolai tanár” lett volna belőle. Nyelvünk gyakran logikafejlesztő eszköznek bizonyul. Előadásaiban mindig elmondta, hogy fizikai felfedezéseit Ady Endre és József Attila verseinek köszönheti, mert az ősi magyar nyelv versben való összepréselése egy olyan jelképrendszer, amit ha átírjuk fizikára, akkor rengeteg újdonságot fedezhetünk fel ennek a segítségével. Balázs Nándor (Budapest, 1926. július 7. – Setauket, 2003. augusztus 16.) fizikus is hasonló véleményen volt. Apjának nagy könyvtárát már fiatalon kiolvasta, érdekelte a francia irodalom. 17 évesen a magyar írók közül Vörösmarty, Kosztolányi, Babits volt rá nagy hatással. Szerinte is a magyar nyelvnek, mint anyanyelvnek nagy szerepe volt sok honfitársaink tudományos sikerében. A fizika, mint alkalmazott matematika köztes szerepet játszott az irodalom és matematika közti jelképrendszer tükrözésében.

Székely Aladár felvétele

Fejér Lipót (Pécs, 188. február 9. – Budapest, 1959. október 15.). A berlini egyetemen Hermann Amadeus Schwarz volt a mestere, akinek arra a tételére, miszerint adott hegyesszögű háromszögbe berajzolt háromszögek közül a talpponti háromszög a legkisebb kerületű egy új és egyszerű bizonyítást adott. Schwarz előadásain ismerkedett meg a Fourier-sorok problémájával, ami professzora szerint ez megoldhatatlan, ám Fejér 1900-ban a Francia Tudományos Akadémia lapjában, a Comptes Rendus-ben tette közé a Fourier-sorok lezártnak hitt elméletének továbbfejlesztéséről, új összegzési eljárásáról szóló tanulmányát, ez lett a híres Fejér-tétel. Göttingenben David Hilbert előadásait hallgatta, majd a Pázmány Péter Tudomány egyetem után Kolozsvárra kerül magántanárnak a Ferenc József Tudományegyetemre. Tovább »

2024. 02. 11.

Tizenkét óra harmincöt perckor szállunk fel. Három-négy óra múlva elhagyjuk a Kaukázus légterét, besötétedik. Tudom, hogy diktatúrák alszanak alattam. Akikkel szemben most itt tizenegyezer méter felett és mínusz hatvan Celsius-fok alatt ugyanolyan biztonságban vagyok, mintha demokráciák lennének. A sehol léghajóján utazom. És a kérdésre, hogy hány óra van, az a válasz, hogy hol? Az ittbe és a mostba a kelet-kínai reggelben térünk vissza, itt fogunk leszállni.

2. 12.

Bécsből repültem. Ahhoz hogy keletre utazzak, nyugat felé kell indulnom. Shanghai Pudong repülőtér. Reggel hat óra. Szmog. Lassúság. Több mint negyed órán át gurul be a gép a pályáról. Hich-tech és kommunizmus egyszerre. Egymásba torlódó korszakok. Tizenegyórányi repülés, hét órával van később, mint Közép-Európában és negyven évvel régebb. Egyszerre érzem magam 1980-ban és a jelenben. A folyamatok nagyjából ugyanazok, mint a fejlett világ bármelyik repterén és legalább akkora az egész, mint, mondjuk, Londonban. Építészetileg kimondottan érdekes, impozáns csarnok. De időnként sokkal alacsonyabb szinten ugrik elém valami. Ki kell töltsek egy tranzit kártyát saját írószerszámmal, egy üvegasztalka sarkán, mint régen a kolozsvári postán. Később ugyanezt Tajvanban már minden érintettnek külön lámpafényben és nem saját tollal kellett megtennie. A kínai kartonon minden rányomtatott rovat rövidebb, mint amennyit rá kellene írni. Kifutok a sorból, rövidítek, és elrontom. Ez is ismerős. Persze észreveszik, de nincs gond, kijavítják. A kínai őrség segítőkész, de körülményes és hivataloskodó. Amint nem szólítják meg, vigyázba áll. Ilyet máshol nem láttam. Elmegyek egy egyenruhás nő mellett, szalutál nekem. Nem viccből. És egyáltalán senki nem mosolyog. Szabad embernek érzem magam közöttük. Forgatja az útlevelem. Újból és újból átlapozza. Most ő a szabad ember, mert akkor adja vissza, amikor akarja. Nem bánom, átmenetileg átkerült hozzá valamennyi az én szabadságomból. Megmutatja a kollégájának. Az elviszi, majd visszahozza. Szorongok. Mintha visszavittek volna időgéppel a nyolcvanas évekbe még egy pecsétet elintézni. Megint átlapozzák. Mint régen az amerikai útleveleket a román-magyar határon. Neki addig van szabadsága, ameddig tovább várakoztat, mint ameddig muszáj. A tajvani útlevélellenőr csak addig várakoztatott, ameddig kellett. Mint a kelet-nyugatnémet különbség: egy nép két rendszerben. Ugyanaz a nyelv. És itt a Pudongon mintha mindenki ugyanazt az olajos szagú pacsuli kölnit használná.

Papíron van hat órám Kína területén. Kilépek a repülőtér kapuján. Rövid sétát teszek, látom, a repülőtérre igyekvők sorát. Félek, hogy elmulasztom a visszautat. Itt kell hagynom Shanghait. Pedig vonz, ami kivet.

Tovább »

Eugenia Brediceanu asszonynak

Vonszoltam magam,

szenvedésben.

Tán a bennem túlcsorduló lélek viselt meg.

A dombok fölötti virradat épp szemhéját,

kialvatlan szemét nyitotta.

Zavartan kérdeztem magamban:

Nap,

hogy tudsz még mindig ujjongani

az égre gördülésnek?

Aztán, ahogy azon az álmatlanság verte reggelen

ólomléptekkel hol erre, hol arra bolyongtam,

egy rejtett zugban bölcső akadt utamba.

Pókháló benne, mind apró kis világ,

s a szú szétpercegte a csendet.

Tűnődve vizsgáltam.

Az a bölcső volt,

melyben sorsomtól mára elaggott kéz

ringatott

első álmomba és tán első ábrándomba is.

Az emlékezet csápjaival

tapogattam

lassan-lassan

körbe

azt a múltat, akár a vak,

és egyáltalán nem értem,

mért buktam földre,

mért kezdtem sírni,

majd zokogni saját bölcsőm fölött.

Úgy kimerített

az a sok tavasz,

a rózsa,

a fiatalság

meg a nevetés.

Az ó bölcsőt kelekótyán

matattam, végigkutattam –

kisded magamért.

(1920)

Lucian Blaga – Wikipédia

Boda Edit mûfordításai a Káféban

Interjú Boda Edittel a mûfordításokról

vonat az állomáson
lám lám betolat

szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat

szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött

utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök

óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon

hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon

1. Kezdjük egy rövid curriculum vitaevel: honnan származtál el? Valamiféle bogáncsos helyen élsz… Verseid sok helyen jelennek meg, Erdélyben és Magyarországon, köteted tíz van, ha jól tudom.

1975-ben születtem a Szilágyság Tövishát nevű tájegységének egyik falujában, Mocsolyán, Ököritó tőszomszédságában, mely utóbbi település 1910-es irtóztató tűzesetéből ihletődött Móricz Zsigmond Fáklya című regénye – aztán: pontosan Kusaly mellett, ahol Ilosvai Selymes Péter iskolamesterkedett. Mocsolya földrajzilag közel van Hervay Gizella Diósadához is, és ehhez kapcsolódva jegyzem meg, hogy érdemes megnézni, miként írta le ő a vidéket Öninterjújában, ahol képet kapunk azokról az évezredes viszonyokról, melyek a közép-kelet-európai diktatúrák egyik legsötétebbikének végén minden képzeletet felülmúlva, ha lehet, még a korábbiaknál is inkább degenerálódtak. Sok vonatkozásban gyötrődéssel teli gyermekkoromból máig nehéz kiszállnom.

Zilahon középiskolába, Kolozsváron egyetemre jártam. És laktam 5 évet Székelyudvarhelyen is.

Magyarországra 2017-ben települtünk át, először Budapesten éltünk, majd kiköltöztünk egy tápiósági faluba.

Tovább »

 

megérkezve paraszti tájra

 

 

kövekre lépdelve átszeltük a csermelyt

meginogtunk a víz fölött

parasztház következik

paraszti fiúval

hátán metilin kék pettyek

sorvasztják a kiütéseket

sebsorvasztó oldattól

kéklik a paraszti hát

 

 

Budapest, 2024. IV. 8—9.

 

 

Kosz és magány

 

 

Írnék verset.

Címe Kosz és magány lenne.

Így hangzana:

„magány és kosz„.

 

Talán most kéne letenni a tollat.

Kihull a kezemből,

beáll a padlóba:

DZENG!

 

 

Budapest, 2024. IV. 9.

 

 

 

tavaszi versek

 

 

a homokóra felső tartályából

lefutnak a versek

 

az alsó tartályban

tavaszi versek kúpja keletkezik.

 

 

Budapest, 2024. IV. 9.

 

 

Csonkulás

 

 

S, O és I betűt

sütött ki anyám a „lerben^*.

Apám a fotelben hallgatta Gallicust.

 

Szóba került, hogy egy fiúcska

szárítókötélbe kapaszkodva

szerencsétlenül járt

és pár ujja leszakadt.

 

Emlékszem, mondta anyám,

hogy mikor zongoráztak,

a fiúcska elsírta magát.

 

A ma már öregedő fiúnak

kellene mindezt megírnia,

de hátha nem tud írni

testileg,

lelkileg.

 

 

Budapest, 2024. IV. 11.

 

 

fohász

 

 

jaj nehogy egyszer leragadjak

az egyik reggeli álmomnál

és testem mint egy töltényhüvely

nehogy némán hátra maradjon

 

adj istenem mindig értelmet

a felvirradó szürke napnak

s ha már az új nap jót nem ígér

adj hozzá zsongó emlékeket

 

 

Budapest, 2024. IV. 11.

 

 

A lélek besorozása

 

 

Mindig a híreket hallgatta apám.

A lélek katonasága…

Nyomasztott,

s ma mégis azt teszem,

lelkemet mégis besorozták.

 

 

Budapest, 2024. IV. 12.

Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Zabos Jenő – Jenci amivel kitűnt: szerette a lányokat. Orvos lett, kitűnő endokrinológus. Egyike az élő osztálytársaknak.