„…Mélység lett a mi sorsunk, csendesség és némaság. Tudjuk, hogy a mocsárnak természete, hogy zavaros, és hogy fojtó hínárok ússzanak benne. Nem lemondás ez a miénk, csak a természet rendelésének szabálya, egyszerűség, a kövek egyszerűsége, akik nem nézik üstökösöknek, ha felettünk megcsillannak a halak tovaúszva. Tudjuk, hogy a zavaros tó felett éppen olyan kék az ég, és éppolyan szép a világ, és egy pont felé tart mélységünk és a magasság…”
(Bözödi György: Tó fenekén)
I. éjjelente sokszor megesett, hogy vad
lázálom gyötört, én, sebesült hattyúként felsikoltottam,
amikor a locsogó hullámok zaja, végre az iszapos,
romokkal teli, kavicsos partra taszított,
már hideg verítékben úsztam,
és köd lengett a hallgatag mélység fölött,
éppen csak megkapaszkodni tudtam a vén somfa
lágyan lengedező, göcsörtös, eres gyökérujjaiban,
esküdni mertem volna, segíteni akart, nehogy a fertő,
bűzös tóba süllyedjek, ott ragadjak örökre, alant,
a kiűzetés vádjától megszentségtelenített ősi temetőkben,
álmomban a harangszót vitte a víz.
II. itt laktunk valamikor – bölcsőm és tanítóm volt e falu,
a már leomlott templomtorony és harangja rá a tanúm,
agyamban hangosan puffantak koponyám falára,
a régi emlékek, a gyermekként megéltek,
miközben egyre csak kínoztak a koravén délibábok,
a másoké főleg, meg a kíméletlen szóbeszédek,
emlékszem, az éltető mesék legendákat szültek, az égig érő fák előtt,
a forrásoknál, öregek által megsúgott titkok, jelképek, lobogtak, égtek,
minden egyes éjszaka megkapaszkodtam azokban
az évszázados gyökerekben és markoltam a kezeim között
szétfolyó, mocsárszagú, tocsogó iszapot,
testem félig hús, félig puha kőhöz hasonlított, egy torz emberszobor
képe lebegett szemeimben,
nem értettem miért, ilyen rémálomnak mi értelme.
III. de miként végóráiban Pompeji hamuja alatt a kínok között
pusztult emberek, állatok, az atlantiszi antik istenek,
a névtelenek, az ős-öregek, a tiszták, a férgesek,
a vízözön előtti korok istenfiai, vagy azok a világ elől ma is titkolt
óriások, a félresikerült kísérletek nyálkás gorgói,
a láptündérek közé furakodtak, az itt ragadt,
kései boszorkányok utódjai, egyszerre zúgtak fel,
ismeretlen nyelveken szóltak, szólítottak,
belém költöztek, agytekervényeim sötét sarkaiba
kemény ágyat vetettek, összegyűltek.
IV. fölöttem, most halott madarak, pillangók képe leng,
Ádám előtti csend honol, hallgat e pillanatban minden pokol,
az édeni kertek egyetlen kapuját angyal őrzi,
látni kezében világló lángpallosát,
sárga rózsákként csontok fekszenek hideg köveken,
a földben és felette fent, peregnek lassan a képek,
s mi még meg sem született, jön,
áttörhetetlen falanxként tör előre, a halállal fog kezet,
ismeretlen feladótól üzenet jön – a vadászösztönt nemcsak kitalálták,
örökségül, akár azokat az égi szárnyas kocsikat is, egy időre itt hagyják.
V. nincsen kit okolni, hisz mindannyiunkban ott dadog
a lélek, létfolytogató a halál, kettő van a mindenség színe alatt
ki az ember előtt még kiáll, Isten és a halál,
aztán egy férfit láttam, aki valami után sokat kutatott,
esténként tudtuk már, hogy nagy utat járhatott be,
eltévedt ugyan saját elméjében, úgy hitték sokan,
de amikor haza talált, mindig mosoly ült ajkán.
VI. messze innen, a város magaslatain túl,
mindenhol otthon érezte magát, és uralta a vadont,
mely olyan volt mint amikor az elsőket lélegezték a fák,
egy éjszaka a hűvösben hangokat hallott csupán,
holdfény szitált és a derűs tiszta ég fele egyszerre nyúlt ki
a sűrűből az összes faág, már csak a virágok aludtak egész éjen át,
szerette az éjszakákat, meg az égi tompa fényeket,
miként a haragvó villámokat is, sokakat kérdőre vont, őket is,
kiket mindörökre felejteni kellett, ahogyan követelték,
ahogyan illett, de ő nem egyezkedett, még sem engedett,
a tónak sem, amelyik elnyelte a falut, az ott lakókat és az álmokat.
VII. zúg a temetetlen múlt, a visszajátszott idő,
s az emlék, egyre fogy, az utánunk jövőknek már semmi sem szent,
lent maradnak a vízbefúlt századok, a régi utak és ösvények
árnyai önmaguknak, s azoknak kik éltek, haltak a zöld dombok alatt,
miként az elhurcoltak, az otthon maradottak, az üldözöttek is,
lélekben felmérhetetlenek, és hiába a víz, tisztára nem mossa le,
nem takarja be a múlt egyetlen igazát, hogy itt volt, van és lesz még,
ki emlékezni fog, tanít, könnyet ejt, mert élt ekkor, s ekkor, ennyi ideig,
ott a világ legszebb gyalogútja alatt, a bözödi dombok másik oldalán,
Székelyföld Atlantisza Bözödújfalu.
VIII. lázálom gyötör, ébren is álmodok,
ott csatangol bennem folyton a gyermek, a férfi,
hallom a kapukat, az ajtókat ki és becsukódni,
mint valami rettenetesen nagy szívben, ahogy jár
fel s alá a régen ott lakók ereiben a vér,
látom a virágoskerteket, a gyümölcsösök alatt csöndesen
megbúvó ösvényeken játszadozó gyermekeket,
érzem a kaszálók finom illatát, a lovak patáinak dobogását,
az asszonyok és férfiak hálaadását, a tovaszaladó patak
habjainak rezdüléseit, üzenet jön, de senki nem érti,
pedig itt hősök éltek és nem eretnekek,
azok sem, akik az üldöztetésben,
önkezükkel vetettek véget életüknek,
s kik úgy mentek el, hogy visszanézni nem mertek.
IX. idegen emberek jönnek, hangosbemondók, dobok,
hitetlenkedés, fejcsóválás, aztán düh, fogcsikorgatás, összefogás,
nappalok és éjszakák átbeszélése, elcsöndesednek a madarak,
temetéskor csak a kutyák ugatnak, halni, menni, megmaradni,
suttogja mindenki, nem tudni mi lesz itt, a távolról jött parancsot
hazugságra kell építeni, lenyelni amit kell, a kilakoltatást, a köveket,
kést és kaszát, aztán a könnyeket,
el kell menni, el kell vinni mindent amit még hagynak,
de az emlékeket nem, csak azért sem, egyetlen áruló jelként,
az, az itt marad, mint a keresztek és a kopjafák, a kőoszlopok,
a temetőkben a sírkövek legyenek lármafák,
égjenek örökké akár az őrtüzek, vagy a pír azok arcán
kik ítéltek és elítéltek, kik másokat nyomorba döntöttek,
minden egyes életért feleljenek.
X. megszólalnak egyszer majd a kövek,
a vízből kiálló facsonkok úgy fognak szúrni, mint a szálka,
fájni fognak, de ez a fájdalom más lesz mégis, mint a megbékélés,
ez emlékezni tanít, miként a jövőbe látás is, kéz a kézben,
örökségünk védelmében.
* * * * *
Pusztai Péter rajza