Azért születik, hogy meghaljon egyszerde akár többször is, parancsszóra,azért kábul, hogy szembogaránegyre élesebb legyen a kép.Fél lába fából, évei mint a fáké,szava kevés, arca se szép.Felmossa néha a padlót,gondolatait lomtalanítja,se rosszat, se jót, se cukrot, se sótnem kéreget, nem is ad soha.

Édesanyámnak A drótháló két kegyetlen oldalánforrottak össze ujjlenyomataink –rozsdás kötődések –ott álltunk, mint aszott kopjafák,kapaszkodtunk, mint a gyökerek.Parázslott az aláömlő nap,de látszott már a tűzfal, a vakablak,a fülledt tavaszban elcipeltek valamerre,kattogtak folyton a vonatkerekek,fel-felvisított a szadista fék.

Rágom magam, tövig rágom a körmöm, saját testemben-véremben percegek,ujjaimat is lerágom mind,nehogy megsebezzelek.

Nekem itt minden tetszik, kivéve, ami éppen nem,mindent lájkolok, megosztok,kiváltképpen az ártatlan gyermekeket,a fájdalmak reumás szóképeit,a vénülés görbe gyalogútjátés a többi másodrendűséget.Azt mondják, egyetlen bűnöm van,kegyetlen, mint a fog- vagy fejfájás: engem nem lehet elfelejteni.Magyar mennyország vár, angol pokol,dúsgazdag leszek, mint egy templomszolga.

Alig karnyújtásnyira Istenkukkerének látószögébena deszkaemelvény – ímea túlfűtött dráma, a taps,a békítő csókbannyáladzó zárójelenet. De azt, hogy a másik hajlék körvonalamint kis ladik a fülledt éjszakábanellibeg valami lassú,türelmes hullámvonalon,vak fároszok, alvó kikötők között – ki sejtheti? Hát azt, hogy a véráramlata forró kétsávos út,két pont között vergődő görbe — az erdőtől a másvilágig? A magányos […]

a nap retinájánátlép egy sárga ló(vagy csak a rajza)

Ma zuhogni fognak,hiszen szomjaznak a földek,többes számban, a nyelv gubancaibólfognak zuhogni megint.

Nem fogad el az idő,az órám is több, mint száz évefordítva jár.Az első órában pufogtattak, szóvirágokat nevelt az aszfalt,hiába, csokor nem lett belőle.

Grippék és Gripenek egymással versengő bősz hadosztálya aljasítja az alkotást,

Édesanyámnak Ahol a holló, ott a pince.Két méterrel fölötted állokföldhöz ragadtan.Ide kötődtem, mint a háziállatok,mint a lánc. A fájdalom bilincsemint széthulló jéghegyvégigcsörög a fák között.

Ők az én barátaim, a tetőtől talpig emberek, akik ebben a fukar világban szép szóra érdemesek. Rámköszön hajnalban a kartonember –szekere, mint egy limuzin – akkora;visszabólintok, mondanám: tél van –ráfagy a keze, a lelke a rúdra.

Hogy én is itt vagyok,ja, kérem, így adatott,nem bánom, úgyis vége lesz,mint olcsó szocfilmnek az Új Időkben,meg aztán még a baktériumnak isvan egy küldetése,a beoltott ösztönök megmaradnak.

Vésett, faragott láng,szűz dal, szűz leány,válláig ér a nyár,mellette üvegtál,

Amikor az emberre rájön Amikor az emberre rájön,ha sokadszor telik be a pohárbiliárdozna, kuglizna a neten –Lenne saját testvére akár, tűz helyett szelíd patak…nem lehet ám.

Sötét öltönybe bújtatott hittel jött át a téren, szocialista gumipertlis nyakkendőjén tíz éve ugyanaz a gyári bog,